Harmadik bejegyzés (2014. szeptember 29.)

Úgy tűnik sikeres a lezuhanós repülős kis reklámfilm, sokaknak tetszik, ami nem lep meg, nekem is tetszik.
Ha érdekel valakit, leírom, hogy készült.
Már, amit láttam belőle.

Reggel kellett megjelenni egy kis Budapest közeli repülőtéren. Nyolckor érkezem, a távoli hangárban nyüzsögnek az emberek, többségük fekete pólóban. A “staff”, a stáb, általában fekete pólót visel. És ki-ki, zsebében, övében, hasitasijában mestersége címerét, egy kalapácsot, csavarhúzót, kamera tape-t, többségükről nem tudom mire valók.
Fodrász vár, sminkes, stylist, mégpedig a legjobbak közül, ami, ismerve a végeredményt, hihetetlen perfekcionizmusra utal, hiszen a filmben én például háttal látszom, meg fejjel lefelé. De, ha így van jól, hát így van jól.

A televíziós forgatás remek móka annak, akinek tengernyi ideje van, nekem van, mert tudom, hogy a televíziós forgatás remek móka, de csak annak, akinek tengernyi ideje van.


Erdei Zsolt, “Madár”, hibázott, neki délután egy pesti eseményen kellene megjelennie, szólok neki, hogy ez nem fog menni.
Miért, kérdi, azt mondták két óra alatt végzek.
De azt nem mondták, hogy televíziós két óra, ugye?
Elmagyarázom neki, hogy a két óra az bizony egy forgatáson négy-öt, ez így volt mindig és így is lesz. Ma is. És itt még flottul mennek a dolgok!

Aleska Diamond, Erdei, Molnár Andi, Szabó Zsófi, Bea asszony, a fontosabb szereplők, később megérkezik Sebestyén Balázs és Vadon Jani is.
A lényeg: valóban bezsúfolnak bennünket egy kis repülőbe, egy gyönyörű Cessnába, amivel normális esetben transzplatntációra-ról hozzák-viszik az embereket. A gép annyira kicsi, hogy az operatőr alig fér be, a jelenetet, amikor Bea asszony nyugtatót vesz be, Erdeiék koccintanak, én pedig átadok egy magazint Szabó Zsófinak, körülbelül ötvenszer ismételjük meg.
Vagy ez nem stimmel vagy az, vagy a ritmus vagy a távolság.
Erdei szóval tart bennünket, édes pofa, unalmában a kellék italok közül megiszik egy jagert és még édesebb lesz. Én is innék, de én kocsival vagyok.
A gépen kívül tucatnyi lámpa, a rendező a tökéletesre törekszik és nem adja fel, amíg el nem éri.
Tart, ameddig tart.
Igaza van.

Ezzel nincs vége, nekem még lesz dolgom, délután, mondják, aha, szóval este, rendben, kilógok egy bablevesre a közeli faluba.
Az étterem rendben, még wifi is van.
Meg falvédők.
A laptopomon belenézek a nemtudommilyen napi tüntetésbe, felettébb érdekes beszédet hallgatok, amikor figyelmes leszek az egyik falvédőre.



Egyetértek, én is szeretem a hazám, bár imádkozni nem szoktam.
De kell-e tudnia a kocsmárosnak, aki kitette a szöveget, hogy imádkozni nem “t”-vel kell?
Arra jutok, hogy nem. Nem kell. Jó ez így.

Újra a tüntetésre figyelek, a szónok szerint rossz irányba mennek a dolgok, és amellett érvel, hogy fogjunk össze, mert csak együtt győzhetünk. Sajnos többet nem hallok, bár érdekelne, mit kellene tennem, hogy jobban menjenek a dolgok.

Bekapom a bablevest, sietek vissza, hiszen tudom, már csak hat-nyolc órám maradt a következő felvételig. Amikor a lábamnál fogva fellógatnak majd.
Ez annyira megalázó lesz, hogy élvezni fogom, gondolom.

Útközben a kocsiban azon gondolkodom, hogy egész elviselhető a társaság és, hogy miért olyan mulatságosan nyeglék, önteltek, és ebből fakadóan alacsony hatásfokúak a tévés forgatások és, hogy vajon miért más ez mégis kissé, de ezt majd elmesélem legközelebb.

Meg azt is, milyen volt lógni - és valljuk be, bármilyen nehéz is bevallani - rángatózni az alpinista kötélen, száz ember előtt, olyan pozícióban, amilyenben Anyám se lásson.
Ő főleg ne.

folytatom…