SIR Delhusa JOHN

Egy ötperces beszélgetés során megközelítőleg tizenötször akadhatott ki Balázsék arcoskodás mérője az olyan kijelentései hallatán, mint a „16 éves korom óta a sztárok irigyelt életét élem” vagy a „nagyon sok mindentől estetek el, hogy én nem meséltem a világban járt történeteimről” és még sorolhatnám. Kedves tévénéző barátaim, szívből remélem, hogy számotokra sem volt kétséges, hogy Délceg Jánosunkat a magyar könnyűzene őfőméltóságaként tartják számon. Hogy kik, hát azt csak ők maguk tudják. Az viszont biztos forrásból ismert, hogy a megannyi állami és nemzetközi kitüntetés miatt Gjonink többször kényszerült háza megnagyobbítására, sőt néhány hónapja a Parlament megvételével is elkezdett foglalkozni gondolatban. B verzióként marad a Sándor Palota. Ha minden kötél szakad. Elvégre egy ŐFŐMÉLTÓSÁG nem lakhat egy havanna lakótelepi panelban. Hová lenne úgy a világ.
Delhusa Gjon életműve nélkül valószínűleg már rég vége lenne. Mit nekünk Michelangelo, Picasso festményei, vagy Rod Stewart világhírű dalai, ha van egy nemzet ikonunk egy kis híján himnusszá vált dallal. Hiszen jobb, ha tudjátok, hogy a „Nikászáperimenó” kis híján az ország indulójává vált pár évvel ezelőtt. Már országos szinten tüntettek érte, amikor sajnálatos módon Elton John egyik lemezének bukása néhány hónapra magával rántotta a mélybe Gjonink karrierjét is. Szomorú dolog ez. Hogy egy olyan életművet - aminek a felmutatásához hősünknek a hazafiasság, bajtársiasság, együttműködési készség érdemeiről kellett tanúbizonyságot tennie - a színpadon alig tíz perce álló mindenféle kis nyikhajok kétségbe vonhatnak. Felháborító. Annyi elismerése és érdeme, mint neki, senkinek nincs széles e világon. És ezt az újság írta. Az pedig ugye, mint tudjuk, mindig igaz, szent és sérthetetlen. Ez van. Vitatkozni lehet, de nem érdemes. Aki ekkora egóra tud mentséget felhozni, annak érveit a kommentekbe várom.

Ethel
Argentína, 2008.11.07. 11 óra 42 perc