Cry baby, cry

Legalábbis itt a dzsungelben nem. Ha kell, képes pityeregni dühében, bánatában, a meghatottságtól vagy tulajdonképpen akármikor akármitől. Legyen az egy „fáking big” canopi pálya, vagy a lélegzetelállító Iguazu vízesés, a szülei és a barátja hiánya, Linda „idegmérges” hernyócsípése, vagy akár egy spirálfüzet és egy toll. Az igazi vad rockbige imidzs alatt egy rémült kiscsaj bújik meg, aki a szüleitől távolt töltött harmadik napon képes elkámpicsorodni, pedig jól tudja, nagyon sok van még hátra. A szintén hasonló korú Dér Heni miért nem sírt? Márk hangját a kiszavazása előtti 1-2 napig hallani nem lehetett arról, hogy hiányolta volna a mamáját, pedig biztosak lehettek benne, hogy így volt. Nem mondom, embere válogatja, érzékenységünk személy szerint változik, de ahogy elnézem Gabit, és nem csak egyedül őt, a kitűzött célok önmaguk megismeréséről, a bizonyításról, és a határaik megismeréséről csak nagy szavak maradnak, ha így folytatják tovább.
Szóval egyelőre úgy hullnak Gabi könnyei, akár az eső két napja nagyjából folyamatosan. Reméljük, hogy emós külsőre hajazó vadangyalunk magára talál és inkább fantasztikus énekhangjával, mint visszatérő szontyolgásával kápráztat el minket a következő hetekben! Ugyanennyire bízunk a jobb időben is. Legalább. A két napja őket áztató eső sajnos ránk is szakad, és bár a mi „fürdőnk” nem áradt ki a magasabb vízállásnak köszönhetően, azért mégis jobban szeretjük, ha a gatyarohasztó melegtől folyik rajtunk a víz, mint a szakadó esőtől. A bátorságpróba helyszínét ma a leghardcore-abb dzsipsofőr sem tudta megközelíteni, így mindenféle kerteken keresztül a bokáig érő sár elkerülésével ment az ugribugri az erdő széléig. Derékig felcsapott sár, vállalhatatlan bakancsok, mindenhol vörös foltos ruhák jellemeznek minket. Na meg a folyamatos vakarózás és after-szúnyog kenceficék felvitele. Akár egy sokszemélyes bolhacirkusz, olyanok vagyunk néha. De nem sírunk, mert kemények vagyunk!

Ethel