„Ha a rendszernek árthatok vele, aláírom” – a megtorlás sem maradt el Kádár idején, miután nyíltan tiltakoztak az abortusz korlátozása ellen

A mából nézve alig hihető, de nem sokkal az 1956-os forradalom előtt a világ egyik legliberálisabb abortuszszabályozása született meg Magyarországon, amelynek szigorítása az 1970-es évek első felében, az MSZMP reformellenes köreinek megerősödésével került napirendre. Az is kevéssé ismert, hogy a szigorítás ellen 1973-ban értelmiségiek petíciót írtak, és 1553 aláírást gyűjtöttek össze, ami a kor lehetőségeit figyelembe véve rendkívül jelentős. A kezdeményezők és aláírók az ötvenedik évforduló alkalmából kerekasztal-beszélgetésen vettek részt a Nőkért Egyesület hétfői Abortuszpetíció50 konferenciáján.

A beszélgetést az aláírásgyűjtés egyik szervezője, Körösi Zsuzsa újságíró, dokumentumfilmes, emberi jogi aktivista vezette, aki néhány éve a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratban tanulmányt is közölt az akcióról (1. rész, 2. rész). Ebben kitér arra, hogy a terhességmegszakítás büntethetőségét 1956 szeptemberében szovjet példára hivatkozva oldották fel, kijelentve, hogy „minden családnak, minden asszonynak személyes joga eldönteni, hogy mikor akar utódot”, ám az is állhatott a háttérben, hogy 

a rendszer már nem bírta el azt a népszaporulatot, amit a Ratkó-korszak drákói abortusztiltása idézett elő.

A tiltás feloldása után hat évvel már azt állapította meg a pártvezetés, hogy a születések száma nem biztosítja a népesség utánpótlását, úgy látták ugyanakkor, hogy ez hosszú távon nem az abortusz engedélyezésén vagy szigorításán múlik, hanem a megfelelő társadalmi légkör kialakításán, a gyermekes családok terheit csökkentő gazdasági intézkedéseken. Hatékony intézkedések hiányában viszont 1972-re felmerült az abortusz korlátozása: még ekkor is elismerték, hogy a mennyiségi kérdéseket ez nem oldaná meg, de jelentős egészségügyi és társadalompolitikai hasznot reméltek tőle.

Megőrizni a szabadságot

1973-ban kommunikációs terv született, ami a médiára és a tömegszervezetekre is feladatokat rótt az abortuszszigorításnak való megágyazásban. A dokumentumot bizalmasnak szánták ugyan, de sokan értesültek róla. Körösi Zsuzsa a cikkében azt írja, nem emlékezik tisztán, de valószínű, hogy tőle és Veress Júliától származott az ötlet, hogy indítsanak petíciót a terhességmegszakítás korlátozása ellen. Mindketten angol szakos egyetemi hallgatók voltak, és feministának vallották magukat, példaként pedig az az 1971-es francia petíció szolgált számukra, amelyben 343 ismert nő, művészek, közéleti személyiségek ismerték el, hogy volt illegális abortuszuk. Míg ők a börtönbüntetést is vállalva ki akarták vívni Franciaországban az abortusz és fogamzásgátlás jogát, addig a magyar egyetemisták meg akarták őrizni az itt meglévő szabadságot.

A petíció az országgyűlési képviselőket szólította meg. Az első pontban kijelentették, hogy testileg és lelkileg káros születésszabályozási módszernek tartják az abortuszt, de a megszüntetésének egyetlen kívánatos módja, ha feleslegessé válik.

Ha a népszaporulat az abortusz korlátozásának eredményeképp nőne, ez a növekedés a nem kívánt gyermekek számának növekedéséből származna

– figyelmeztettek, hozzátéve, hogy a nem kívánt gyermekek gyakran rossz anyagi, lakás- és érzelmi körülmények között nevelkednek, nevelésük terhe pedig a nőkre hárul, ami fokozza a nők társadalmi szerepének korlátozottságát. Kitértek arra is, hogy az abortusz korlátozásával együtt járna az illegális beavatkozások megjelenése, illetve a tiltás elsősorban a hátrányos anyagi és kulturális helyzetben lévőket érintené.

Az abortusz feleslegessé tételére vonatkozó javaslatok között szerepelt a petícióban az egészségre veszélytelen, megelőző fogamzásgátlás biztosítása, a korszerű szexuális felvilágosítás a sajtóban és az iskolában. A gyermekvállalási kedv a petíció szövege szerint csak kényszer nélkül növelhető: arra kérték a döntéshozókat, hogy fordítsanak nagyobb összeget a lakáshelyzet megoldására, bölcsődei és óvodai férőhelyek biztosítására. A családi pótlék összegének növelése mellett azt is javasolták, hogy vezessenek be olyan gyermekgondozási segélyt, amit bármelyik otthon maradó családtag – apa, anya, nagyszülő – igénybe vehet a gyerek hatéves koráig, illetve a legkisebb jövedelmű családok számára biztosítsák a legnagyobb összegű segélyeket.

Mindenhonnan kizárva

Körösi Zsuzsa szerint a petícióhoz köthető a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének megszületése. Mindenki aláírásgyűjtővé válhatott, ehhez le kellett gépelnie a petíció szövegét, ahány példányban tudta, és visszaadni az aláírt íveket annak, akinek ő maga is aláírt. Az akkoriban 

elképzelhetetlen volt, hogy kiálljanak aláírást gyűjteni egy aluljáróban, ahogy ma tennék, ehelyett ismeretségi alapon, munkahelyeken terjedt a petíció.

A cikkében arra is kitér Körösi Zsuzsa, hogy mi motiválta az aláírókat. Sokaknak a rendszerrel szembeni ellenállás, a politikai cselekvésvágy kiélése volt fontos, a petíció tartalma kevésbé: olyannyira, hogy 2015-ben többen már nem akartak erről interjút adni Körösinek arra hivatkozva, hogy nem értenek egyet az abortuszhoz való jog védelmével.

Betlen Anna közgazdász visszaemlékezése szerint a szexualitás terén sem volt nemi egyenlőség: a fiatal lányoknak eszükbe sem jutott kérdőre vonni férfi partnereiket, hogy miért nem akarnak óvszert használni, inkább az zavarta őket, hogy a fogamzásgátló szerek nem eléggé ártalmatlanok és biztonságosak. Akinek nem volt állandó partnere, az nem is használta ezeket, és ezzel már ki volt téve a teherbe esés veszélyének. Ilyen helyzetben számoltak az abortusz lehetőségével, annak korlátozása pedig a szexuális szabadság korlátozását is jelentette.

A petíció aláíróitól azt kérték, hogy nevük mellett a lakcímüket is tüntessék fel, ugyanis az országgyűlési képviselőkhöz akarták eljuttatni a szervezők az összegyűlt aláírásokat. Körösi Zsuzsa szerint azért, mert mindenki „abortusztörvényről” beszélt, holott a terhességmegszakítást minisztertanácsi rendeletben szigorították.

Az aláírt ívek eljutottak a pártvezetéshez, és előbb azt a tanulságot vonták le, hogy a sajtó nem foglalkozott megfelelően a kérdéssel. Egy 1973 októberéből származó feljegyzés viszont már arról árulkodik, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága pártellenes lépésként kezelte a petíciót, sőt az aláírók beazonosításához is hozzáláttak. Az aláíró párttagokkal „beszélgetést” javasoltak, de Bauer Tamást ki is zárták, mert nem volt hajlandó megbánni a részvételét. 

Voltak, akiket a munkahelyükön megróttak, akadt, akit el is bocsátottak, Körösi Zsuzsát pedig az ország összes egyeteméről kizártak.

Klaniczay Gábor történésztől az egyetem befejezése után ígért tudományos továbbképzési ösztöndíjat vonták meg, miután barátjával, Pajkossy Gáborral a bölcsészkar dékánjának írt levélben tiltakoztak a Körösi Zsuzsa ellen indított fegyelmi eljárás miatt. Klaniczay szerint a dékán különösen azt nehezményezte, hogy a levélben az alkotmányra hivatkozva minősítették legálisnak a petíciót. Több résztvevő is volt, akit azért nem ért el a megtorlás, mert elhagyták az országot.

Szabad választás?

A hétfői konferencián Dalos György író, Hodosán Róza szociológus, Horváth Ágnes egyetemi oktató, Klaniczay Gábor történész, Márkus Piroska szociálpolitikus, szociális munkás és Szil Péter pszichoterapeuta részvételével tartottak kerekasztal-beszélgetést az ötven évvel korábban történtekről és azok kontextusáról.

A beszélgetés során Dalos György elárulta, hogy a petíció kezdeményezőivel szolidáris volt, ugyanakkor elszánta magát arra, hogy

nekem akármilyen papírt dugnak az orrom alá, ha valamit a rendszernek árthatok vele, akkor én azt aláírom.

Horváth Ágnes később ehhez csatlakozva azt mondta, bármit aláírt volna, ami a szabadságról szól. Számára a petíció a szabadságot jelentette, a közös fellépés felszabadító érzést adott.

Dalos György elmondta, hogy mély ismerete nem volt az abortusz témájában, szerinte ekkor még a női test feletti önrendelkezés fogalmával sem voltak igazán tisztában. A későbbi demokratikus ellenzék még nem alakult ki, de a rendszerrel szembekerült emberek már keresték egymás társaságát. Ebben a korai ellenzéki politizálásban a nők háttérbe szorultak, nem volt olyan megmozdulás, amiben látható szerephez jutottak volna, így annál meglepőbb volt, hogy megvalósult a petíció, az 1500 aláírás összegyűjtését pedig azért tartja elképesztőnek, mert később, más ügyekben közel sem sikerült ennyit összegyűjteni – akkor sem, amikor a Charta ’77 kezdeményezés vezetői mellett álltak ki.

Szil Péter arról beszélt, hogy az abortuszról szóló történetek mögött nemcsak nők, de férfiak is állnak, és az abortusz szabadsága a férfiak szabadságát jelenti. Azt mondta, „az úgynevezett demokratikus ellenzék köreiben” látta, hány nő kényszerült abortuszra, mert a terhességet okozó férfi politikai pályafutásába nem fért bele a gyerek felvállalása. Szerinte a szabad választásnak ott kellene kezdődnie, hogy a nőknek van valós lehetőségük arra, hogy választhassák a szexet a nemkívánt terhesség nélkül.

Hodosán Róza arra a kérdésre, hogy a demokratikus ellenzékben hogyan élte meg a nők és férfiak viszonyát, azt mondta, hogy ez a szempont akkoriban fel sem merült. Ma már fontos kérdés, de szerinte ennek az elmúlt 15-20 évben lett jelentősége. Elmondta azt is, hogy később azért nem gyűlt össze más ügyekben ennyi aláírás, mert tanultak az abortuszpetícióból: mivel retorziók érték az aláírókat, a demokratikus ellenzék nem engedte egyetemistáknak, hogy aláírjanak.

Az abortusz tabuja a XXI. Században

Mi mindenre volt képes a múlt században az állam, hogy központilag szabályozza a gyermekek születésének számát? Az abortusznak milyen titkos, tiltott, elfogadott, megalázó és sokszor veszélyes lehetőségei voltak gyakorlatban azért, hogy a nők a kezükben tudják tartani a saját életük és testük feletti irányítást? Kiderül Kerekes Borbála filmjéből, amit három éve mutattunk be az RTL-en, a XXI. Században.

Nyitókép: illusztráció – a váci kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályán 1972-ben. Fotó: Urbán Tamás/Fortepan