Vagyonokat szerzett áldozataitól a szegedi sorozatgyilkos, mégis cukros kenyéren élt

Egy tíz éve tartó, négy áldozattal járó gyilkosságsorozat elkövetőjeként leplezte le magát Szegeden az 54 éves Varga Sándorné, amikor 1968. július 9-én, 55 évvel ezelőtt a körzeti orvoshoz szaladt. Azt mondta, bérlője, a 77 éves Tóthpál Mihályné rosszul van, de a percek alatt a helyszínre érő orvos azt állapította meg, hogy az idős asszony már egy órája halott lehetett. A bordái apró darabokra törtek, de nem ez okozta a halálát, hanem megfojtották – hiába mondta Vargáné, hogy elesett, ez nem tűnt hihetőnek, így az orvos értesítette a rendőrséget.

Feleslegessé vált segítő

Az Elek Margit néven született – egyes újságcikkekben Filó Margitként is emlegetett – nő a vagyonát azzal alapozta meg az 1940-es években, hogy beperelte volt munkaadóját, egy baromfikereskedőt, aki nem jelentette be. Annyi pénzt kapott, hogy házat vett belőle Szegeden. Az 1950-es években feleségül ment Barna Mihályhoz, de túl sokáig nem éltek együtt, mert a sokat betegeskedő férfi állapota 1958-ra nagyon leromlott.

A Tükör című lap azt írta 1970. április 21-én megjelent tudósításában, hogy Elek Margitnak – ekkor Barna Mihályné – férje mellett édesanyját is ápolnia kellett. A 73 éves Biczók Lajosnét megkérte, hogy segítsen a betegek ápolásában, cserébe ingyen lakhat Hétvezér utcai házában.

Soha nem bizonyították rá Elek Margitra, hogy ő ölte volna meg Barna Mihályt, bár a Tükör azt írja: az asszony egy napon úgy gondolta, „lesz, ami lesz” és nagyobb adag gyógyszert adott be férjének. Néhány óra múlva, amikor ránézett, már halott volt. Nem sokkal később az özvegy édesanyja is meghalt. Mivel már nem volt kit ápolni, Elek Margit nem látta értelmét annak, hogy Biczókné ingyen lakjon nála. 

Elhatározta, hogy megszabadul tőle.

Közben megismerkedett egy hatvanas éveiben járó kiszombori özvegyemberrel, Varga Sándorral. Találkozgatni kezdtek. Nem kizárt, hogy együtt határozták el: megölik Biczóknét és megszerzik az asszony vagyonát is.

1958. október 12-én jött el az ideje Biczók Lajosné meggyilkolásának. Elek Margit altatót adott be az asszonynak, majd megfojtotta. De csak öt hónappal később tartóztatták le, a Magyar Rendőr 1969. január 16-i tudósítása szerint azért, mert kiderült, hogy hamis ajándékozási szerződéssel szerezte meg az elhunyt asszony vagyonát, amire az írásszakértő szerint Varga Sándor hamisított aláírást.

Az emberölést azonban nem sikerült bizonyítani, ami felbátorította Elek Margitot. Biczókné megölése után hozzáment Varga Sándorhoz, de ekkorra már kész terve lehetett arra, hogy a férfi vagyonát is megszerzi, amire abból lehet következtetni, hogy szerződést kötöttek, melynek értelmében az, aki előbb meghal, örökli a másik vagyonát.

Úgy betakarta, hogy megfulladt

Az immár Varga Sándorné néven élő asszony nem bízta a dolgot a véletlenre. Amikor Varga földjén dolgoztak, csattanó maszlagot gyűjtött, amit a padláson szárított, majd 1959 karácsonyán a férjének szánt ételbe tette. Az addig jó egészségnek örvendő férfi előbb rosszul lett, majd miután felesége több adag ennivalóba is csempészett a mérgező növényből, meghalt. 

Állítólag sokan csodálkoztak rajta halála előtt, hogy mitől olyan tág a pupillája, de végül – mint az a Csongrád Megyei Hírlap 1969. december 10-i tudósításából kiderült – felületes orvosi vizsgálat után, boncolás nélkül temették el.

A Szegedre visszaköltöző özvegy ezután egy újabb idős nőre vetette ki hálóját. A közelében lakott Siegel Ilona, akiről tudta, hogy beteg, segítségre szorul. Ajánlkozott, hogy magára vállalja a gondozását, hálából az asszony 1963. február 19-én közjegyző előtt írásba adta: Varga Sándornéra hagyja házrészét.

Siegel Ilona még élt, amikor a türelmetlen Vargáné már megrendelte a fejfáját a sírkövesnél.

Alig egy hónappal az öröklési szerződés megkötése után, március 14-én pedig nagy adag gyógyszert adott be az idős asszonynak, majd párnával és paplannal úgy betakarta, hogy megfulladt. A hatósági vizsgálat szívbetegséget állapított meg a halál okául. Bár Siegel Ilona rokonai pereltek az elhunyt asszony vagyonát követelve, azt Vargánénak sikerült megkaparintania – ahogy tervezte.

Az utolsó áldozatnak, Tóthpál Mihálynénak az volt a „bűne”, hogy nem akart elköltözni Vargáné házából, aki tudta, hogy több pénzért is kiadhatná a lakást, amiben az asszony lakik. 1968. július 9-én székestül fellökte Tóthpálnét, majd a mellkasára térdelt, a fejét ütötte, végül torkon ragadta és megfojtotta.

Vargáné a Magyar Rendőr cikke szerint akkor tört meg, amikor kihallgatásakor a nyomozó megkérdezte, honnan ismeri Tóthpálnét. Azt mondta, tizenkét éves volt, amikor a nála 23 évvel idősebb asszony megrontotta, és ez a „kapcsolatuk” Tóthpálné haláláig tartott. Azt állította, Biczóknénak azért kellett meghalnia, mert megleste őket, amikor Tóthpálnéval „szerették egymást”, és azután már „vele is kellett”. Varga Sándor mondta neki, hogy ölje meg Biczóknét, mert „rossz fényt vet rá” – magyarázta a nyomozónak, és azt is kijelentette: Vargából kegyetlen férj lett, aki azzal fenyegette, hogy megöli.

Megelőztem

– mondta. Siegel Ilonát pedig – állította – azért gyilkolta meg, mert nem tudta nézni, ahogy szenved betegségétől.

Nem vett ki, csak hozzátett

A Csongrád Megyei Hírlap 1970. január 8-án azt írta, hogy Vargáné hamis állításokat tett, amikor azt mondta, hogy áldozataival homoszexuális viszonyban volt. A bizonyítási eljárás során kiderült, hogy egymást kizáró vallomásokat tett. Ennek ellenére másfél évtizeddel később, amikor az Ország-Világ című lap egy cikkében felelevenítette a történteket, megismételték Vargáné állításait, emiatt az 1984. szeptember 19-i lapszámban helyreigazítást kellett közzé tenniük: eszerint az újság

a köztiszteletben álló, kifogástalan magatartású és erkölcsi életvitelű Tóthpál Mihályné sértettről az elítélt vallomása alapján – amelyet a bíróság jogerős ítélete teljességgel megcáfolt — valótlan állításokat közölt.

A gyilkosságok indítéka egyszerűen a nyereségvágy lehetett. A sorozatgyilkos lakásában megtalálták takarékbetétkönyvét, amelyben csaknem százezer forint volt – ebből akkoriban házat lehetett venni. Varga Sándorné ebből pénzt soha nem vett ki, mindig csak hozzátett. Azzal, hogy háza szobáit bérlőknek adta ki, átlagbérnyi összegre tett szert minden hónapban, ennek ellenére – legalábbis a Délmagyarország 1968. október 29-i cikke ezt állítja – volt munkahelyére járt szociális segélyért. A jelentősnek számító vagyon ellenére Vargáné mondhatni, önként nyomorgott: egészségtelen szobában lakott, rongyokban járt, cukros vízbe mártogatott kenyeret evett.

A takarékbetétkönyvnél meglepőbb lelet volt az a viharlámpa, amit a padláson találtak a házkutatást végző nyomozók: a tartálya csattanó maszlag (ahogy az akkori tudósításokban írták, maszlagos redőszirom) magjával volt tele, amivel Varga Sándorné az utolsó férjét is eltette láb alól.

Az asszonyt már az ellene zajló eljárás alatt az Országos Elmemegfigyelő Intézetbe küldte az ügyészség, ugyanis skizofrénia miatt 1938-ban és 1952-ben is kezelték zárt osztályon.

Tettei alapján természetesen bitófát érdemelt volna

– mondta már nyugdíjas bíróként az asszony ügyében ítélkező Laluska Pál a Délmagyarország 2008. április 19-i cikkében. Az elmeorvosi vizsgálat alapján azonban úgy döntött, zárt intézetbe utalja. Vargáné ügyvédje fellebbezett azért, hogy nyilvánítsák védencét beszámíthatónak, és szabjanak ki rá meghatározott idejű szabadságvesztést, de a legfelsőbb bíróság helybenhagyta az elsőfokú döntést. Varga Sándorné élete hátralevő részét zárt osztályon élte le.

Nyitókép: Magyar Rendőr / Arcanum