„Én az előítéletet nemcsak megéltem, de kutattam is” – így jutott el Adrienn a cigánysorról a mesterképzésig

Lakatosné Cellár Adrienn-nel a Jezsuita Roma Szakkollégiumban találkoztunk. A 28 éves egyetemista épp második diplomáját készül megszerezni, emellett főállásban dolgozik a magyar jezsuiták által működtetett Lehetőségek Iskolájában, szabadidejében pedig még férje takarító vállalkozásába is besegít. Azzal, hogy megosztja történetét a nyilvánossággal, Adrienn-nek egyetlen célja van: 

meg szeretné mutatni, hogyan sikerült egy szegregált, nagyrészt romák lakta faluból a második diplomáig eljutnia, hogyan tudta a mélyszegénységből és a kilátástalanságból kitörve megvalósítania álmait.

Honnan származol?

Székesfehérvár mellett egy kis településen, Sárkeresztúron születtem, a nagyszüleim neveltek fel. Miután a szüleim elváltak, az apukám az ország egyik felébe, anyukám a testvéreimmel a másik felébe költözött. Én már akkor, nyolcévesen azt éreztem, hogy a nagyszüleimhez tartozom, így őket választottam, és ott maradtam velük.

Milyen körülmények között nőttél fel?

Nagymamám még mindig ott él, ahol felnőttem. Nincs bevezetve a víz a házba, nincs csatorna, nagymamám a kútról hordja a vizet. Nincs beépített fürdőszoba sem. A falu pontosan olyan, ahogy egy szegregált települést elképzelünk: a lakosság legnagyobb része roma származású. Cigányok cigányok hátán élnek, egyik napról a másikra. Amennyire tudom, ott vagyok az első öt értelmiségi között, akik a faluból kerültek ki, a roma származásúak közül pedig valószínűleg én vagyok az első. A velem egyidős vagy nálam idősebb korosztálynak nagyrészt érettségije sincs.

Mi volt a legnagyobb hátrány, ami a szegregációval együtt járt?

Talán az, hogy nem kaptam meg azt a klasszikus és érdemi oktatást, amit a tanterv előír, így már az elején hatalmas lemaradásokkal kellett megküzdenem. Nagyon sokan voltunk az osztályban, és nyilván mi sem voltunk szentek, velem sem volt egyszerű. Mégis úgy gondolok minderre vissza, hogy ezektől a nehézségektől tudtam eljutni odáig, ahol most vagyok. Egyedül azt sajnálom, hogy a nagymamámat ott kellett hagynom, ő nem akar eljönni. Ott nevelte fel a gyerekeit, ott élte le a nagypapámmal az egész életét. De egyébként boldog, még 78 évesen is aktív, háztartást vezet. A nehézségek ellenére azért elmondhatom, hogy nagyon boldog gyermekkorom volt.

A nagyszüleid hogyan álltak a tanulás kérdéséhez?

Mindenben támogattak, de 

amikor a nagypapámat elveszítettük, nagymamám annyira félt attól, hogy engem is elveszít, hogy nem akarta, hogy iskolába járjak. 

Akkor már évek óta egy pár voltunk a férjemmel, ez szerencsére olyan erőt és motivációt adott mindkettőnknek, hogy nem volt ember, aki vissza tudott volna tartani minket a továbbtanulástól.

Mesélj egy kicsit a férjedről!

Ő is Fejér megyei, Pátkáról származik, szintén nehéz körülmények között nőtt fel. Talán neki annyiban volt könnyebb, hogy a szülei még mindig együtt vannak, nagyon összetartó család, mindenben támogatják. Székesfehérváron ismerkedtünk meg, 11 éve vagyunk együtt. Ő is egyetemet végzett, szintén első értelmiségi a családjában.

Hogyan vált a tanulás ennyire fontossá az életetekben?

Nem fogalmazódott meg bennünk konkrétan, de sokat beszélgettünk róla, hogy egyszerűen muszáj érettségit szereznünk. Azt biztosan tudtuk, hogy ki szeretnénk törni abból a közegből, amibe beleszülettünk. Nagyon fontos volt számunkra, hogy élhető jövőnk legyen. Az élhetőség alatt pedig azt értem, hogy a gyermekünk majd ne szenvedjen hiányt semmiben.

Még nincs gyermeketek?

Nincs, még mindig abban a fázisban vagyunk, hogy hiába van mindkettőnknek jó állása, még mindig nem értük el azt a szintet, amikor azt mondjuk, hogy jöhet a gyerek. Még nem valósítottunk meg mindent, amit szerettünk volna, és saját otthonunk sincs. Ezért is jelentkeztünk szeptembertől mesterképzésre: én mentálhigiénét fogok hallgatni, a férjem pedig marketinget.

A szakkollégium miben segített?

Te is láthatod: gyönyörű környezetben élünk, kétágyas szobáink vannak külön fürdőszobarésszel. 

Van egy hatalmas, teljesen felszerelt közös konyhánk, emellett focipályánk, könyvtárunk, kápolnánk és kisebb-nagyobb közösségi tereink. 

A vezetőség mindenben segítségünkre van: szakmai programokkal támogatják a tanulásunkat, tanulmányi hétvégéket tartanak, a szakdolgozat megírásához is tartanak tréninget, és heti két alkalom ingyenes nyelvtanulási lehetőséget is biztosítanak.

A Jezsuita Roma Kollégium és Szakkollégium olyan roma és/vagy hátrányos helyzetű fiataloknak biztosít lakhatási lehetőséget, akik valamilyen felsőoktatási intézmény hallgatói. A kollégium vezetősége szakmai programokkal, segítő csoportokkal, ingyen nyelvoktatással és ösztöndíjprogrammal támogatja a továbbtanuló, ám anyagi vagy egyéb nehézségekkel küzdő fiatalokat. Aki végez az egyetemen, albérlő státuszban továbbra is a kollégiumban maradhat. Jelenleg több mint negyven, nagyrészt roma egyetemista lakó osztja meg életterét a budapesti épületben, de olykor ukrán menekültek is meghúzódnak náluk. 

Milyen volt az út az egyetemig?

Eleve már középiskolába is úgy kerültem, hogy az ötödikes-hatodikos szintet sem értem el, többször meg is buktam. Egy szakközépiskolába jelentkeztem, ami pék-cukrász szakmát adott volna, de az utolsó évet már nem fejeztem be, egyrészt a hátrányok miatt, másrészt nem adott elég motivációt. Később is kettes-hármasokkal döcögtem előre, és mivel elmúltam 18, így már csak esti képzésen tudtam tanulni. Akkor találkoztam a Romaversitas Alapítvánnyal, ők segítettek mindenben, adtak mellém felkészítő tanárt, így tudtam leérettségizni, és azonnal felvettek egyetemre.

Milyen szakmát választottál?

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen tanultam tovább szociális munkás szakon. Imádtuk az egyetemi éveket, a férjem is ott végzett. Három évet gyermekotthonban, majd az egyetem alatt négy-öt évet a Tanoda programban dolgoztam. Most a Lehetőségek Iskolájában vagyok vezetői asszisztens. Nagyon szeretem ezt a munkahelyet, úgy érzem, itt meg tudom valósítani önmagam. Jó volt a gyermekotthonban is, de lelkileg nagyon megterhelő munka. A fő célom a hátránykompenzáció, olyan halmozottan hátrányos helyzetű fiataloknak szeretnék segítséget nyújtani – nem csak cigányoknak –, akik nem tudnak versenyekre járni, nem kaphatnak jó jegyeket, és nem tanulhatnak tovább.

A Tanoda program azért indult, hogy segítse azokat a diákokat, akik számára önmagában sem a család, sem az iskola nem tud megfelelő feltételeket biztosítani a sikeres iskolai előrehaladáshoz, a továbbtanuláshoz. A tanoda olyan szolgáltatásokat biztosít, amelyeket a hátrányos helyzetű tanulók egy kistelepülésen nagyon nehezen vagy egyáltalán nem kapnak meg. A felzárkóztatás mellett a tanodán kívüli programok segítségével a tanulók a világból is többet láthatnak.

A Jezsuita Lehetőségek Iskolája önkéntesekkel működő program, amelyben olyan, a társadalom peremére szorult felnőtteket segítenek általános iskolai osztályozó vizsgához, akik a tankötelezettségi idő alatt valamiért nem tudták teljesíteni ezt, ezzel is esélyt adva nekik, hogy munkához jussanak, vagy szakmát tanuljanak.

Érezted a saját bőrödön valaha a kirekesztést, a bántást a származásod miatt?

Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Amikor elkezdtem a gimnáziumot, 300 hallgató közül egyedül voltam cigány származású, és a matematika bukásomban szerepet játszott, hogy cigány vagyok. Nemrég pedig egy II. kerületi házba rendeltek tőlünk takarítást, de amikor a hölgy meglátott bennünket, közölte, hogy mégsem kéri a szolgáltatást. Úgy, hogy a takarító cégünknél közel 30 főt foglalkoztatunk, és az egész kerületet végigtakarítottuk.

Mi volt a legemlékezetesebb élményed?

Egyszer az itteni szakkollégiumi barátokkal elmentünk szórakozni. Egy diszkóba szerettünk volna bemenni, de nem engedtek be. Arra hivatkozott az egyébként cigány származású biztonsági őr, hogy már nagyon sok probléma történt az olyanokkal, mint amilyenek mi vagyunk. A roma szakkollégiumban kizárólag egyetemisták lakhatnak, mi is mind azok voltunk: egy kupacban jogászok, orvosok, tanítók, szociális munkások és mérnökök. A jogász barátunk akkor odanyújtotta a névjegykártyáját a biztonsági őrnek, és annyit mondott neki, hogy ha bármilyen problémája lesz, keresse meg nyugodtan.

Mi a véleményed a cigányokkal kapcsolatos előítéletekről?

Én az előítélet fogalmát nemcsak megéltem, de kutattam is, ez volt a szakdolgozati témám. Átérzem mind a két oldalt. Amikor látok egy cigány származású embert minősíthetetlenül viselkedni, mindig azt érzem, hogy pontosan ezért tanulok hosszú évek óta. Nem ezt a mintát akarom követni, nem ilyen példa szeretnék lenni. De sajnos a másik oldalon is bőven van baj: sok gyermek már óvodás korban előítéleteket mutat, hiszen ezt tanulja otthon. Ez egy nagyon erős társadalmi probléma, ami szerintem soha nem fog megoldódni.

Mit gondolsz, nektek miért sikerült kitörni ebből, és másoknak miért nem megy?

Sokak előtt nincs elég erős példa vagy egyszerűen nincs rá lehetőségük. Valószínűleg nekem sem lett volna, ha a férjemmel nincs meg a közös motivációnk. 

Aki nem jut hozzá a megfelelő oktatáshoz, vagy a szociális körülményei miatt nem jár iskolába – például otthon kell vigyáznia a kisebb gyerekekre, annak soha nem fog sikerülni.

Hogy látod, miért maradnak ki olyan sokan az iskolából?

Talán nem is gondolnánk erre, de nagyon sok családnál látom azt, hogy féltik a gyereket, ezért nem engedik iskolába. Nagyon sokan inkább a saját kis buborékjukon belül tartják a gyereket, hogy ne kapjon igazságtalanul bántást és előítéletet. Sok roma család szegénységben, de szeretetben él, és nem akarják, hogy a gyermekük bármilyen bántásnak legyen kitéve, ezért inkább saját maguk között tartják őket. Csak sajnos pont ezzel erősítik meg a lemaradásukat is.

Miben látsz megoldást?

Szerencsére Magyarországon nagyon jól működnek a tanodák, és aki oda bekerül, annak nagy esélye van arra, hogy legalább az érettségiig eljusson. Elérhető az Arany János Program vagy a Romaversitas Alapítvány is, sok szervezet igyekszik segíteni a fiataloknak.

Az Arany János Tehetséggondozó Program 2000-ben indult, miután a kutatási eredmények alapján kimutatható volt az összefüggés a települési különbségek felerősödése és a tanulási esélyegyenlőtlenség növekedése között. A kistelepülésekről származó diákok látványosan kisebb arányban jutnak be az egyetemekre, különösen az ún. „elit” szakokra – ez pedig tovább rontja a leszakadó térségek és az ott élő emberek kilátásait. A program országszerte működik, célja, hogy azoknak a diákoknak és családjuknak is adódjon lehetőség a továbbtanulásra, nyelvtanulásra, érettségi és szakma megszerzésére, akik jelentős hátrányokkal küzdenek, és már az általános iskola elvégzésével is nehezen boldogulnak. 

A Mathias Corvinus Collegium Roma Tehetség Program célja a tehetséges középiskolás és egyetemista roma fiatalok felkarolása, pályaválasztásuk, sikeres felvételijük, eredményes diplomaszerzésük és egyéni életútjuk támogatása. A program része a személyes mentorálás is: kiemelt cél egy olyan erős közösség létrehozása, ahol a roma diákok egymást is támogatják későbbi pályájuk során.

Tartod valakivel a szülőfaludból a kapcsolatot?

Nem nagyon, amikor hazamegyek, szinte kizárólag a nagymamámmal vagyok. Nem is nagyon érdekel, ki mit gondol rólam, vagy milyennek lát engem, csakis az érdekel, hogy a családom mit gondol, hiszen amit elérek, az az övék is.

Említetted, hogy vannak testvéreid.

Igen, van egy öcsém és egy húgom, illetve édesapám részéről még három öcsém. Nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel és a testvéreimmel is. Sajnos ők nem tanultak tovább. Próbáltam hatni rájuk, de nem túl erőszakosan. Minden alkalommal felajánlom, hogy segítek az érettségiben, de ők másfajta életet választottak, és boldogok ebben. Ha azt mondják, hogy nekik jó így, akkor én nem támadhatom őket, maximum példát tudok eléjük állítani, hátha egyszer meggondolják magukat.

Hogyan tudnád megfogalmazni, mi visz titeket előre még ma is?

Sokszor voltunk nehéz élethelyzetben, de amikor kettőt léptünk hátra, utána mindig tudtunk egy nagyot lépni előre. Én hiszek abban, hogy minden helyzetben van valami jó is, és ha nem ismernénk a rosszat, akkor nem tudnánk értékelni az igazán jó dolgokat sem.

Nyitókép: Vizler-Nyirádi Luca