„Bandi kilövésekor mi sírtunk, míg az ország örült” – 50 éve kezdődött Magyarország első túszdrámája

Pontosan ötven évvel ezelőtt zajlott Magyarország első klasszikus értelemben vett túszdrámája, amelyben – ahogy az lenni szokott – mindenki csak veszített. A történet nem új, Gazdag Gyula Beri Ary főszereplésével készített filmet róla Túsztörténet címmel Végh Antal regénye alapján, a Balassagyarmaton született Hatala Csenge pedig hat évvel ezelőtt adta ki dokumentumregényét Hírzárlat címmel: ebben a kötetben (amelyből többször is idézünk majd) az ügy szereplői, a korábbi túszok, de még az egyik túszejtő is megszólal.

Mi is történt tehát abban a leánykollégiumban? 1958-ban id. Pintye András párttitkár és felesége Balassagyarmatra költöztek: a nő előbb egy vállalathoz, majd a pártbizottsághoz került személyzeti előadóként. Zűrös családi életük volt: gond volt a fiaikkal, főként a 18 éves Andrással, aki zaklatott, nehezen kezelhető, balhés gyerek volt, ám ügyeit apja rendszeresen elsikálta. Bátyja viselkedésével a valamelyest szerényebb, 17 éves László sem értett egyet. A szülőknek nem volt igazi kapcsolatuk a gyerekekkel: az apa szerette az alkoholt, mindig volt valahol, az anya szintén társaságkedvelő volt, ám a barátok és Pintye elmondása alapján hiába igyekeztek pénzzel kompenzálni a gyerekeiket, ők figyelemre, szeretetre és úgy összességében egy igazi családra vágytak volna.

Pintye András se tanulni, se dolgozni nem szeretett (egyszer inkább sósavat öntött a kezeire, hogy betegállományba mehessen), cserébe az újabb és újabb stikliken agyalt. 1972 telén azonban egy a korábbiaknál jóval komolyabb tervet eszelt ki: pénzt akart szerezni és elhagyni az országot. Az apa akkor elintézte, hogy a fia bevonulhasson katonának. A behívó 1973. január 8-ára szólt. András ekkor már tudta, hogy muszáj lépnie, akár azon az áron is, hogy meghal.

„[András] 1972 decemberében felvetette, hogy a müncheni séma (1972. szeptemberben az olimpia alatt nyolc palesztin terrorista túszul ejtett tizenegy izraeli sportolót) szerint kellene kijutni külföldre – idézte fel később a fiú egyik akkori haverja, akit nevezzünk Zoltánnak. – Azt válaszoltam neki, hogy »te nem vagy normális«. Én úgy gondoltam, hogy ez kivitelezhetetlen és kockázatos terv. Ő pedig csak hajtogatta, hogy túszokat kellene szedni, meg helikoptert, repülőt és buszt szerezni… Mondtam, hogy ugyanúgy, mint a münchenit, ezt sem fogja szó nélkül hagyni a rendszer. Kétszer beszélgettünk erről karácsony és szilveszter között. Sima kocsmai beszélgetésnek indult” – olvasható a Hírzárlatban.

Ajánlat: Az izraeli birkózóedző még egy terroristát kiütött, mielőtt agyonlőtték – 50 éve történt a vérengzésbe torkollott müncheni túszdráma

Pintye András alaposan kidolgozta a terv részleteit, amelybe igyekezett a különböző barátait is bevonni, sikertelenül. Végül csak a testvére, László tartott vele a kollégiumba, ám előtte még fegyvert kellett szerezniük. András ekkor besétált a laktanyára, ahol korábban is számos alkalommal tartózkodott, majd közölte, hogy az apja küldte, hogy hazavigyen az irodájából néhány könyvet: a kulcs már nála volt, az ügyeletes pedig felengedte oda. Pintye egy gépkarabéllyal és egy pisztollyal távozott az irodából, ezzel felszerelkezve törtek be január 7-én a testvérével a kollégiumba. Ide járt az a lány is, akitől András korábban megkérdezte, lenne-e a barátnője, ám a lány ezt visszautasította (pofon vágta a fiút, amikor meg akarta csókolni), András pedig bosszút fogadott.

Öt nap kálváriája

A fiúk felrohantak az első emeletre, majd összeterelték a lányokat. Ők egy ideig még mozoghattak, ám miután a húszból öten megszöktek, gyakorlatilag egy szobában zajlottak az események. A szökött lányok közben értesítették a rendőrséget, akik először azt hitték, valamiféle ízléstelen vicc áldozatai lettek. Hatala így ír erről: „A hetvenes évek szocialista Magyarországán csak hírből ismerték a terrorcselekményeket. – Nem volt ebben gyakorlatunk – nyilatkozta később a rendőr hadnagy. – A diktatúrában hallgatnak a fegyverek, csak a demokráciában vannak ilyen esetek… [Amikor] megérkeztem a szolgálati helyemre, meglepetten tapasztaltam, hogy óriási készültség van. Kérdeztem a főnökömet, hogy »mi történt itt«, mire ő: »München 2. Itt is túszejtés van«.”

A lányok mondták el azt is, hogy a fiúk apja a pártbizottsági titkár. Miután értesítették a szülőket, ők azonnal a helyszínre siettek, és azt kérték a fiaiktól, hogy adják meg magukat, és fejezzék be a cirkuszt, de hiába (a Túsztörténet csúcsjelenete egyébként, amikor a fiatal Pogány Judit dörömböl az ajtón, és sírva mondja, hogy „fiúk, itt az édesanyátok”. A fivérek hajthatatlanok voltak, s ha a kisebb fiú, László meg is ingott volna kicsit, a bátyja „parancsait követte”. Azt természetesen mondani sem kell, hogy végig hírzárlat volt érvényben, a hatóságok még jóval az incidens után is azon voltak, hogy a túszok és családjaik ne beszéljenek arról, mi történt odabent.

De miről szólt a követelés?

A testvérek számos dolgot követeltek, ezek közül is a leglényegesebb, hogy kapjanak

• egymillió dollárt,
• százezer márkát,
• négyszázezer svájci frankot,
• egy hivatalos dokumentumot Kádáréktól, hogy önként adták oda nekik a pénzt,
• további géppisztolyokat, gránátokat és gumibotokat,
• valamint egy lefüggönyözött buszt Ferihegy felé, ahová a lányok is beférnek, mert őket csak ott engednék szabadon. 

A fiúk közölték, hogy ha nem teljesítik a követeléseiket, hamarosan elkezdik kivégezni a lányokat, akik közül még egy megszökött (kiugrott az ablakon), így már csak tizennégyen maradtak bent.

A testvérek a terveik szerint ezután Ausztriába mentek volna, ám az nagyon rövid időn belül egyértelművé vált, hogy ezt a követelést lehetetlen lenne végrehajtani. Pintyéék végül napokra bent ragadtak egy szobában a diáklányokkal. Mindannyian étlen-szomjan voltak, a lányokat mosdóba sem engedték ki (pedig többen jelezték, hogy menstruálnak), a dolgukat pedig egy erre kijelölt vödörbe kellett végezniük. Közben odakint azon volt a hatóság, hogy mihamarabb kiderítse, hogyan tehetné ártalmatlanná a fiúkat: az őrszemek és a gépfegyveresek állandó figyelme mellett még az is felmerült, hogy gázzal bódítják el őket. 

Erre azonban a segítségül hívott ideggyógyász, Dr. Samu István nemet mondott, cserébe elérte, hogy bemehessen a szobába. Az orvosnak nemcsak a közvetítés volt a feladata, hanem az is, hogy felmérje a fiúk és a lányok egészségügyi állapotát, illetve a helyszínt, hátha talál olyan helyet, ahol a hatóságok bejuthatnak. Hiába. Amikor a második napon a rendőrség megpróbált behatolni, a fiúk válaszul kilőttek az ajtón a lányok feje fölött. „Úgy süvítettek el a fülem mellett a golyók, hogy az borzasztó” – idézte fel Hatalának egy egykori túsz.

Szexuális erőszak szerencsére nem történt a túszdráma során, ugyanakkor ahogy Samu István megjegyezte, a fiúk már csak azért sem hátráltak ki, mert szerettek volna bátornak tűnni a lányok előtt. Az idő azonban ellenük dolgozott: a hatóságok direkt kevés ételt és folyadékot küldtek be (egy lehallgatókészülékkel felszerelt táskában), közben pedig a fűtés feltekerésével igyekeztek elérni, hogy minél többször nyitva legyen a szoba ablaka, és esetleg célkeresztbe vehessék az ügyetlen terroristákat. Az akciótervben ekkor már az szerepelt, hogy az idősebb fiút parancsra le lehet lőni.

Ne menj oda, mert lelőnek

Mondanunk sem kell, hogy a hatóság vállát óriási teher nyomta: a városban ekkor már elterjedt, hogy mi zajlik a kollégiumban, és a fogva tartott lányok szülei is elégedetlenkedtek, amiért a rendőrség még nem avatkozott be. Ha elengedték volna a fiúkat, azt kockáztatták volna, hogy megsokszorozódnak az ilyen esetek, és minél több napja tartott a túszdráma, annál gyengébbnek tűntek az ügyet bonyolító hatóságok. Közben pedig a helyszínre érkezett Biszku Béla, az MSZMP Központi Bizottságának titkára és Benkei András belügyminiszter is.

„A fiúk biztosak voltak abban, hogy a hatalom engedni fog, hiszen végeredményben ők nem kértek sokat, csak azt, hogy kimehessenek külföldre, meg valamennyi pénzt kapjanak ehhez. A kisebb testvér hamiskásan utalt arra is, hogy az apjuktól olyan katonai titkokat tudnak, amit ők külföldön pénzért eladnak, és abból majd megélnek. (…) A rendszer nem tehette kockára a stabilitását, annak ellenére, hogy a hivatalosan hirdetett szocialista morál szerint az emberéletet tartotta az egyik legfőbb értéknek. 

Ha valaki a hatalommal ujjat húzott, s megdöntött egy ilyen fontos tabut, ezért többnyire az életével fizetett. Erről a fiúk nem igazán tájékozódtak, ezért kénytelen voltam felvilágosítani őket

– mesélte Hatala Csengének később Samu István.

Január 12-én délelőtt a rendőrség felszólította a fiúkat, hogy adják meg magukat, és közben László lelkiismeretére igyekeztek hatni. Délben András 1-2 méter távolságból, de kinézett az ablakon. Állítása szerint László ekkor még mondta is neki, hogy „ne menj oda, mert lelőnek”. Akkorra azonban elhangzott a parancs, András pedig – még mielőtt meghalt volna – szinte minden tanú szerint annyit mondott:

jaj, meghalok.

A Hírzárlat című kötetben az egykori túszok részletesen leírták, mi történt ezután, ám azt hozzátették, nem úgy zajlottak az események, mint a Gazdag Gyula-féle filmben. Először hat lány ment ki a szobából, majd elfogták Lászlót is. „Úgy emlékszem, utolsó előtti voltam a sorban. Engem nagyon meglepett, amikor az egyik munkásőr elkezdett ordítani: »Rohadt kurvák, nem tudtatok elbánni két ilyen taknyossal?« Ez nagyon rosszul esett, és nagyon megdöbbentett. Mikor mindenki kijött, s mentünk lefelé, azt mondták, hogy »ne menj még be, várj«. Akkor még nem tudták biztosan, hogy milyen állapotban van András” – mondta az egyik egykori túsz. 

László végül 15 év börtönbüntetést kapott, 1984 áprilisában szabadult, rajtuk kívül pedig még négy fiatalt ítéltek el (a barátokat), mert tudták, mire készülnek a Pintye fivérek, de nem értesítettek senkit. A Pintye család nevet változtatott, és elhagyta a várost, a tragikus eset azonban nyomot hagyott a város és természetesen a szereplők életén is. „Mi az éjjel-nappali ügyelet és a rengeteg munka miatt hullafáradtak voltunk, ezért vegyes érzelmekkel éltük meg [az eseményeket] – idézte fel később a Pintye család egyik akkori ismerőse. – A fiúk szüleit nagyon szerettük… a két fiút úgyszintén. Bejártak a laktanyába, tisztelettudó, szimpatikus gyerekek voltak. 

Bandi kilövésekor mi sírtunk, míg az ország örült. A két gyermek tettéért inkább a felnőtteket és a diktatórikus társadalmi rendszert okoltuk.

Hogy mennyire igyekezett az akkori hatalom agyonhallgatni az ügyet, arról ez a január 13-án az MTI-ben megjelent rövidke közlemény árulkodik:

Fegyveres banditákat tettek ártalmatlanná Balassagyarmaton

A Belügyminisztérium közli, hogy január 8-án, Balassagyarmaton két fegyveres bandita, Pintye András 19 éves foglalkozásnélküli és öccse, Pintye László 18 éves ipari tanuló, helybeli lakosok lopott géppisztollyal és pisztollyal felfegyverkezve behatoltak a középiskolás leánykollégiumba és fenyegetéssel, erőszakkal túszként fogva tartottak 14 diáklányt.

A hatóságoktól feltételeik teljesítését követelték, többek között, hogy adjanak számukra különböző fegyvereket és jelentős pénzösszeget, továbbá biztosítsanak autóbuszt és repülőgépet külföldre jutásukhoz. Azzal fenyegetőztek, hogy követeléseik megtagadása esetén a túszként fogva tartott lányokat kivégzik.

A Belügyminisztérium szervei a bűncselekmény helyszínét és környékét azonnal lezárták, és megfelelő intézkedéseket tettek a leányok életének megmentése, biztonsága érdekében. 1973. január 12-én a rendőri intézkedések során a banditatámadás szervezőjét, a fegyveres Pintye Andrást megsemmisítették, társát, Pintye Lászlót letartóztatták.

A túszként fogva tartott leányokat sértetlenül kiszabadították. Az ügy körülményeinek vizsgálata folyamatban van. (MTI, Nógrád, 1973. január 13.)

Cikkünkhöz Gazdag Gyula Túsztörténet című filmje, illetve Hatala Csenge könyve nyújtott nagy segítséget. Előbbi a Filmión érthető el, utóbbi az Athenaeum kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. 

Nyitókép: jelenet a Túsztörténet című filmből, RTL