Juhász Péter: A Fideszt az utcáról kell leváltani

Milyennek látta az ellenzék kampányát?

Civil oldalról, tehát inkább külsősként szereztem tapasztalatokat. Csárdi Antalnak adok kommunikációs tanácsokat, de csak egy-egy korrupciós ügyben, a kampányban nem vettem részt. Civilként a szavazatvásárlást megelőző akcióban vettem részt, illetve elmentem beszélgetni, ahová hívtak. Innen nézve a fő tapasztalatom, hogy az elmúlt 30 év történetében egyedülálló módon sokan mozdultak meg a civil oldalról. Az elmúlt időszak ellenzéki teljesítményéből kevés jó dolgot lehet kiemelni, de azt mindenképpen, hogy most ennyien érezték úgy, bele akarnak szólni a politika alakításába.

Aktív civilként a fő motivációm nem is az ellenzék felemelése, hanem a Fidesz megbuktatása volt. 

Ha most pártot kellene választanom, nagyon nagy bajban lennék. Viszont egy demokratikus országban szeretnék élni, nem pedig a Fidesz kommunikációs diktatúrájában. A propagandával bármit le tudnak uralni, bármivel meg tudják etetni az embereket, és tisztán hazugságokat terjesztenek. Ezt a diktatúrát nem fegyverekkel, hanem propagandával tartják fenn. Az emberek rájöttek arra, hogy nélkülük nem lesz változás.

Az eredmények alapján ez a civil aktivitás sem tudott lendíteni az ellenzék szekerén. Miért?

Rengeteg okos elemzés született az elmúlt napokban, de én ennél egyszerűbben látom a világot: a kormány ciklusokon át használta és használja fel az államot saját kampánycéljaira, így ezerszeres túlerőbe került. Nem csoda, hogy nem lehet labdába rúgni mellettük, a sokszor törvénysértően megvádolt szereplőknek nincsen lehetőségük megvédeni magukat. Ez nem politikai teljesítmény a Fidesz részéről, hanem manipuláció. Ezen senki nem tudna áttörni. Mindenhonnan a propaganda folyik és mindenhol hat: a falvakban, városokban.

Ezen logika alapján négy év múlva sem lesz jobb a helyzet.

Nem négy év jön a Fidesznek, hanem nem tudjuk, hogy mennyi. Gondolatvilágban nem a választásokhoz kell igazodni, hiszen 

nem demokratikus rendszerben élünk, így demokratikus választáson nem lehet leváltani a Fideszt.

Akkor hogyan kellene, az utcáról?

Igen, onnan. Társadalmi nyomást kell kialakítani. El kell kezdeni újragombolni a kabátot civileknek és az ellenzéki pártoknak is. Nagyon remélem, hogy a civilekben fellobbant tűz tartós lesz, a pártok pedig ki tudják találni, milyen politikai munkát tudnak elvégezni, hogyan tudják úgy használni erőforrásaikat, hogy annak haszna is legyen. A parlamenti politizálás teljesen értelmetlen, ezen felesleges gondolkodni is. El kell engedni, hogy választásra készülünk, el kell engedni, hogy bármilyen javaslat átmehet a Fideszen, ellenállásra van szükség. És empátiára, együttérzésre, kemény, szívós terepmunkára.

A pártok – magamat is beleértve – eddig próbálták a pártot megszervezni, a pártnak minél nagyobb népszerűséget generálni, és bíztak abban, hogy a választáson jó eredményt érnek el. Ez a mostani rendszerben tévút, el kell juttatni az üzeneteket a lehető legszélesebb társadalmi körben, helyben, személyesen. Beszélgetni kell, szerveződni kell. 

Tilos egy általam, az adómból fizetett ellenzéki politikusnak a parlamenti – nevezzük így – munkában részt venni. 

A megszerzett erőforrásokat valódi aktivitásokra kell fordítani, ezeket össze kell hozni a civil ellenállás formáival és tömegeivel. A demokratikus fordulatra vágyó civileknek és az ellenzéki politikusoknak együtt kell működniük, de nem pártalapon és nem azzal az ambícióval, hogy a választáson győzzenek, illetve hogy melyik párt milyen pozíciókat, hány mandátumot kapjon. A cél a civil utcai ellenállás megszervezése. Ez egy hosszú folyamat, holnapután nem lesz változás, de már ma el kellene kezdeni az előkészítést.

Mi az az üzenet, ami nem jutott el az emberekhez a kampányban?

Hogy lehet másképpen élni és kormányozni. Meggyőződésem, hogy ha az emberek tudnák, hogy nem csak ez az egyetlen lehetséges kormányzási stratégia van, akkor egy szabad választáson nem választották volna meg a Fideszt. Senki nem akar Mészáros Lőrincre, Szijjártó Péter jachtozására vagy a Matolcsy-fiú 160 milliós órájára költeni, az embereknek fontosabb a tanárok bére, az egészségügy, a szociális infrastruktúra. De a kommunikációs diktatúra lényege az, hogy eltakarja a valóságot, a korrupciós ügyeket elhallgassa, hazugságokat terjesszen és egy olyan világképet alakítson ki, amiben nincsen más út, csak a mostani.

Ha már újragombolás, Ujhelyi István szerint fel sem merült, hogy a gyakorlatilag megbukott ellenzéki pártok vezetői lemondjanak. Ön szerint meg kellene tenniük?

Ez nem kérdés, le kellene mondaniuk. Amikor az Együtt nem kapta meg a bejutáshoz szükséges szavazatszámot, azt mondtuk, hogy ennek így nincs értelme, levontuk a következtetéseket. Mégis fontos hozzáfűznöm, hogy senkit nem akarok lemondásra felszólítani vagy görcsösen bűnbakot keresni, nekik egyesével kellene felállniuk és vállalni a felelősséget. Annak viszont semmi értelme, hogy egymásra mutogatnak. Nem is tudom, milyen szóval jellemezhetném Gyurcsány Ferenc, illetve Jakab Péter Márki-Zay Péterrel kapcsolatos kijelentéseit. Ők még mindig abban gondolkodhatnak, hogy szerveznek egy nagyobb pártot és majd ezt méretik meg a Fidesszel szemben. Ez teljesen más hozzáállás, mint ami szerintem célravezető lenne. 

Az ellenzéki blame-game arra utal, hogy semmit nem értenek abból a rendszerből, ami kiépült, és most teljes erejében is megmutatkozott.

Mennyi múlt Márki-Zay Péteren?

Nem hiszem, hogy túl sok. Lehet, hogy más jelölt 1-2 százalékkal jobb vagy rosszabb számokat hozott volna, de az alapvető probléma az ellenzék hozzáállása volt. Még mindig a 20-30 évvel ezelőtti pártpolitikában gondolkodnak, ezt Gyurcsány és Jakab is megmutatta: kire lehet ráfogni a kudarcot úgy, hogy én jobban jöjjek ki belőle? De kit érdekel ez, amikor az a keret, amiben az esetleges népszerűség megjelenik, nem tágult, hanem szűkült? És újabb négy év propagandakormányzás alatt az ellenzék mozgástere vélhetően még kisebb lesz. 

Azon versenyeznek, hogy az egyre kisebb tortából kinek mekkora szelet jut.

Mi ezt az Együttel átéltük: áldozatot hoztunk, rengeteg helyen visszaléptettük a jelöltünket és tudtuk, hogy mások nem így viszonyulnak a problémához. Utólag azt gondolom: nekünk volt igazunk. A Jobbikot nem kellett volna bevenni egy nagyobb összefogásba 2018-ban, egy új pólust kellett volna létrehozni, megmutatni a választóknak, hogy van egy régi elit, van egy új elit, mindkettő demokráciát akar, ezért a két listának kellett volna koordinálnia. Beigazolódott, hogy a teljes összefogás tévút, nem működik, elriaszt egy csomó szavazót. A választási matekozás mellett azonban a legfontosabb az, hogy egy nem demokratikus rendszerben a demokratikus pártoknak nincs esélyük.

A Kétfarkú Kutya Párt nem jutott be a parlamentbe, de a Mi Hazánk igen. Erre számított?

Az váratlanul ért, hogy a Mi Hazánk bejutott, de arra sem számítottam, hogy a Kétfarkúak bekerülnek. Nagyon más a két párt helyzete. A Mi Hazánk egy, a Fidesz által felépített, szélsőjobboldali párt, ami azt a feladatot kapta a kormánypárttól, hogy csatornázzák be a Jobbik még a Fideszhez át nem állt, szélsőséges nézeteket valló szavazóit. Sokkal több erőforrásból dolgoztak, mint egy átlagos, alulról szerveződő párt.

A Kétfarkúakat nagyon szeretem és személyes kapcsolódásom is van hozzájuk, de elvi alapon nem értek egyet azzal, hogy pártként működnek. 

Ők civil tevékenységet végeznek, az ő  mostani létük egy rendszerhiba. Beszélgettem is arról Kovács Gergővel, hogy szerintem elcsúszott valami, úgy viselkednek, mint ami ellen küzdöttek. Emellett civil tevékenységeiket nagyon tisztelem.

Milyen tendenciákra számít ebben az ön által kommunikációs diktatúrának nevezett rendszerben?

Radikalizálódásra. A Fidesz még nem volt olyan helyzetben, hogy valóban kormányoznia kelljen. Orbán nem tud kormányozni, ő harcot mutatni szeret. De látni kell, hogy valódi ellenféllel nem szeret megküzdeni. Ő nem nyerni szokott, hanem a teljesítményéhez igazítja a szabályokat, hogy amit csinál, harcnak tűnjön. 

Ezért van az, hogy csak olyanokkal szemben hirdet harcot, akik nem tudnak visszatámadni, adott esetben még védekezni sem.

Valós problémákat nem old meg soha, a teljesítményével soha nem számol el. Sorossal, Brüsszellel, hajléktalanokkal, hosszan lehet sorolni. Közös bennük, hogy egyik sem politikai ellenfele. A politikai ellenfelekkel egyszerűen nem áll szóba. Elfoglalta a pályát, amin játszani kellene, ezt a pályát úgy hívjuk, nyilvánosság, és nem engedi fel az ellenfeleket, majd kihirdeti magát győztesnek. Ez nem egy politikai küzdelem, hanem agresszió. Mintha a focicsapat elé Kubatov-gárdisták állnának, és Orbán az üres kapuba rúgná a gólokat. Nem nagy teljesítmény, de a közönsége ehhez éljenez.

Az államadósság és az infláció az egekben van, hihetetlen mennyiségű hitelt vettek fel, ebben a helyzetben tudták egyfajta jólét illúzióját fenntartani. Most minden értelemben recesszió jön, Orbán Putyin-barátsága keményen vissza fog ütni az országnak, még nem tudjuk, mi lesz a vége, de megindult a jogállamisági mechanizmus is, ami politikailag mindenképpen árt. Orbán egy hangember, láthatatlan, kitalált ellenségekkel harcol, de amikor a valóságban cselekedni kell, akkor megáll a tudománya, az átgondolt cselekvés nem az ő pályája.

Ezt a hiátust szájjal akarja majd pótolni, így fennáll a veszélye, hogy egyre szélsőségesebb üzeneteket küld majd az egyre elkeseredettebb, egyre mélyülő szegénységben élő embereknek.

Miközben pedig Ukrajnában civileket, gyerekeket ölnek, Orbán arra sem volt képes, hogy név szerint elítélje a felelőst. A magyar miniszterelnök az EU páriájává válik, miközben az oroszok évek óta ki-be járnak a Külügyminisztérium levelezésébeés nyugodtan elolvashatják a legtitkosabb dokumentumokat is. Kizártnak tarom, hogy ne találjanak olyan információt, amivel Orbán zsarolhatóvá válik. Egy-egy kényes információ csettintésre megbuktathatja Orbánt. Mivel ezt el akarja kerülni, kinyalja Putyin seggét, még akkor is, amikor háború van a szomszédunkban. El lehet gondolkodni, hogy egy ilyen helyzetben milyen forgatókönyveket tartogathat a jövő.