A nap, amikor néhány glasgow-i fiú lefocizta a Nagy Intert

Lisbon Lions

Az, hogy futballcsapatnak beceneve van, a legkevésbé sem szokatlan. Az viszont, hogy valamelyik gárda egy mérkőzés hatására kap nevet, sokkal ritkább. A Celtic-kel pontosan ez esett meg, a Lisbon Lions (lisszaboni oroszlánok) elnevezés egy fantasztikus csapat fantasztikus teljesítményének állít emléket. 

A ’67-es Celticnek, amelyet csupa-csupa skót játékos alkotott, akik szinte mind a Celtic Park közelében nőttek fel, de 30 mérföldnél messzebb Glasgow-tól senki. Mesébe illő történet az övék, ahogy egygólos hátrányból fordítva győztek a szinte verhetetlen mini-világválogatott, a BEK-serleget ’64-ben és ’65-ben is elhódító Inter ellen, és ezzel első brit csapatként megkaparintották a legrangosabb európai kupát. Következzen tehát egy futballmese: hol volt, hol nem volt, volt egyszer 11 glasgow-i legény és egy edzőzseni…

A szombati BL-döntőt az RTL-en is nézheted, de javasoljuk, hogy láss többet a mérkőzésből, hiszen az RTL+ Premiumon már 19:45-kor indul a stúdiós felvezetés, tele helyszíni, exkluzív anyaggal.

A mesterötös reményében

Jock Stein nem akármilyen sikert ért el játékosaival 1967-ben. A szezon végéhez közeledve négy aranyéremnél jártak, miután megnyerték a skót Ligakupát, a skót kupát, a Glasgow-kupát, valamint a bajnokságot is. A futballtörténelemben példátlan mesterötöshöz azonban Helenio Herrera Interjét kellett volna legyőzni. 

Azt az Intert, amely ugyan évek óta a catenacciót, a nem túl látványos „rúgunk egy gólt, majd beállunk bekkelni”-taktikát követte, azt azonban szinte a tökélyre fejlesztette.

Stein–Herrera 1:0

A két edzőnagyság először egy edzésnapon „csapott össze”. A csapatok egymást váltották a döntő leendő helyszínén, és Herrera ott maradt kémkedni. Stein gyorsan parancsba adta játékosainak, hogy cseréljenek posztot. A védők csatárt játszottak, a középpályások védőt. HH hamar rájött, csak a bolondját járatják vele, úgyhogy távozott, Stein pedig fülig érő szájjal mondta az övéinek, hogy most már mindenki a helyére mehet. Stein–Herrera 1:0.

A skót edző nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy tanítványai felszabadultak legyenek. E célnak tökéletesen megfelelt az estorili Palácio Hotel, ahová kis túlzással bárki bemehetett, így a játékosokon nem lehetett úrrá az elszigeteltség nyomasztó érzete, és mivel luxuskörülmények között lakhattak, még fontos embernek is érezhették magukat. 

Volt például egy remek kerti úszómedence is, más kérdés, hogy a napszúrástól tartó Stein mindenkinek legfeljebb félórás pancsolást engedélyezett.

Bandukolás a vaksötétben

A BEK-döntő előestéjén az egész csapat eleget tett egy Brodie Lennox nevű skót golfozó meghívásának, így a hotelben elköltött vacsora után az ő hegyi villájában nézték meg az angol–spanyol válogatott összecsapást. Igaz, vesztükre hallgattak Neilly Mochan edzőre, aki azt javasolta, vágják le az utat, és menjenek az erdőn keresztül – ebből az lett, hogy szó szerint árkon-bokron keresztül bandukoltak a töksötétben; minden további nélkül kimehetett volna bármelyiküknek a bokája… Szerencsére mindenki megúszta ép bőrrel, és végül jó hangulatban telt el az este – a meccsnézés elterelte a figyelmüket, feloldódtak.

Stein arról is gondoskodott, hogy a katolikus játékosok vallásgyakorlása ne szenvedjen csorbát: megkérte egy, a városban tartózkodó pap barátjukat, tartson misét nekik.

A május 25-ei döntőre csak 45 perccel a kezdés előtt érkezett meg a Celtic, mert a busz forgalmi dugóba keveredett. Az ennek ellenére végtelenül nyugodtnak tűnő Stein útravalóul azt mondta játékosainak, hogy érezzék jól magukat a pályán. 

Már a játékoskijáróban elkezdődött a döntő

A felszabadultsággal nem is volt probléma; ebből az interesek hamar kaptak egy kis ízelítőt.

Hosszú alagút vezetett az öltözőkből a pályára. Az olaszok többsége tökéletes, már-már filmsztárokat idéző külsővel bírt, a skótoknál több játékosnak is hiányos volt a fogsora, avagy műfogsort viselt. Johnstone-ék jókat poénkodtak, szó szerint foghíjas szájukkal rávigyorogtak Facchettiékre, akik 

már ekkor meglehetősen furcsán néztek rájuk, hát még amikor ellenfelük rázendített a „Celtic Song”-ra!

Stein tette fel a koronát

Amikor a skót szakmai stáb tagjai kiértek, döbbenten látták, hogy Herreráék szemrebbenés nélkül elfoglalták a helyüket. A Celtic vezetőedzője nem hagyta magát, és előbb szép szóval figyelmeztette az ellenfelet, hogy az az ő helyük, majd amikor látta, hogy ez nem fog használni, odahívta egyik tartalékját, John Cushley-t, és az ő igencsak tekintélyt parancsoló fizikuma már hatott. 

Az interesek megszégyenülve oldalogtak a másik kispadhoz. Ez egyfajta jelzés is volt a nézők felé: a Celtic nem rettent meg a nagy nevektől!

Ha már nagy nevek: az Internél két sztár is sérült volt. A brazil balszélsőt, Jairt térdsérülés, Luis Suárezt combizomhúzódás tartotta távol a döntőtől. A Celticnél ezzel szemben a régóta nem bevethető Joe McBride kivételével mindenki a fedélzeten volt.

A semleges portugál nézők a Celticért szorítottak

Délután, nagy hőségben kezdődött a mérkőzés a lisszaboni Nemzeti Stadionban. Szinte az egész aréna zöld-fehérbe öltözött, és a portugál szurkolók is a Celticért szorítottak. Egyrészt ők sem szerették az Inter defenzív játékstílusát, másrészt pedig ’65-ben éppen a Benfica maradt alul Helenio Herrera csapatával szemben. 

Itt kell közbevetni, hogy rengeteg skót szurkoló volt a lelátón! Egyes források szerint hétezer, mások szerint 12 ezer szimpatizáns utazott Lisszabonba, a legkülönfélébb közlekedési eszközökkel.

Korai Inter-vezetés

A döntőből alig hat perc telt el, és máris a skótok kapujába került a labda. A 6. percben Mazzola szöktette Corsót, ő átengedte a labdát Cappellininek, akit Craig a 16-oson belül elsodort. A játékvezetô 11-est ítélt. Mazzola állt a labda mögé, és jobbal a balra vetődő kapus mellett a jobb alsó sarokba helyezett (0:1).

Azt gondolná az ember, rosszabb dolog nem is történhetett a Celtic-kel, hiszen nyilvánvaló volt, vezetés birtokában az Inter be fog állni bekkelni, ahogy mindig tette. Ezzel szemben a korai gól kifejezetten Gemmelléknek kedvezett! 

Megnyugodtak, immár felszabadultan játszhatták mindenféle nyomás nélkül a maguk mindent elsöprő támadófutballját. Még az is nekik kedvezett, hogy akkor és ott jogtalannak tartották a büntetőt, és mivel úgy érezték, igazságtalanság érte őket, megkettőzött erővel vetették bele magukat a küzdelembe. 

(Az esetet később visszanézve a többség már úgy vélte, Jim Craig tényleg szabálytalankodott Cappellinivel szemben, egyedül a tettes hajtogatja azóta is, hogy nem ért 11-est a megmozdulása.)

Minimális módosítások a szünetben

Stein a szünetben csak apróbb változtatásokat eszközölt, egyébként azt kérte tanítványaitól, hogy folytassák az addig mutatott játékot, és bátran lövöldözzenek távolról, előbb-utóbb eredményre vezet. A játékosok engedelmeskedtek, és a sokadik átlövés meghozta az egyenlítést.

A 63. percben Craig keveredett a jobbösszekötő helyén a 16-oson belülre, és bár az olaszok minden csapattársát szorosan őrizték, észrevette, hogy középen Gemmell gyorsvonat módjára robog. Elé gurította a labdát, Gemmell pedig állítás nélkül, 17 méterről jobbal a kapu jobb oldalába bombázott (1:1).

Tommy Gemmell találata teljesen megtörte az olaszokat, akik leszegett fejjel, vert seregként mentek a középkezdéshez, mintha vesztésre állnának. Ekkor még nem álltak, de sejtették, csak idő kérdése, mikor kapnak újabb gólt.

És eljött a fordítás ideje

A 85. percig állták a sarat. Akkor Gemmell hozta fel a labdát a bal szélen, majd Murdochot játszotta meg, aki futtából, 18 méterről lőtt, Stevie Chalmers az ötösnél belelépett a lövésbe, így a labda a bal sarokban kötött ki (2:1).

Chalmers gólja után akkora fölényben játszott a Celtic, hogy nem lehetett kérdéses a győzelem. A fekete-kékek alig álltak a lábukon, alighanem magukban ők is hálát adtak a sorsnak, hogy Chalmers betalált, mert egy 2x15 perces hosszabbításból aligha jöttek volna ki jól.

Stein nehezen bírta az izgalmakat

Ám a másodpercek csigalassúsággal peregtek, Stein pedig nehezen viselte az izgalmakat. Szép csendben felállt a kispadról, elindult az oldalvonal mentén, és – hátat fordított a pályának! Nemsokára fellélegezhetett. Felharsant a hármas sípszó, tizenegy glasgow-i labdarúgó a „mennybe ment”. Ezen az estén senki sem emelkedett ki közülük, sem pozitív, sem negatív értelemben. Ahogy a The Guardian szakírója fogalmazott: „Nem lehet egy hőst megnevezni, mindannyian azok.”

A sikerkovács
Jock Stein nevét a mai futballkedvelő ifjúság döntő többsége nem ismeri. Pedig a valaha volt egyik legnagyobb brit edzőlegendát tisztelhettük a személyében. Első hat teljes szezonjában hat bajnoki címre vezette a Celticet, emellett ötször bejutott a FA-kupa döntőjébe, hármat meg is nyert, a Ligakupában hat döntő/öt győzelem volt a mérleg. Legendává azonban akkor vált csapat – és edzője –, amikor 1967-ben összejött a mesterötös. A BEK-döntő után tett nyilatkozata szintén legendás. „Pillanatnyilag nincs nálam boldogabb ember a földön. A győzelem fontos volt, hogyne, de engem az tölt el igazán elégedettséggel, ahogy elértük. Futballal. Tiszta, szép, kreatív futballal. Az Inter a kezünkre játszott. Rossz látni, hogy tehetséges labdarúgókat olyan rendszerbe kényszerítenek, amely teljesen elveszi a szabadságukat. A mi szurkolóink sohasem fogadnának el hasonló hozzáállást. A mi célunk mindig az, hogy stílusos játékkal nyerjünk.”

A statisztikák önmagukért beszélnek. Az Inter egyetlen szögletet sem rúgott, míg a Celtic tízet is. Ronnie Simpsonnak csak kétszer kellett védenie, ezzel szemben a Celtic kétszer döngette meg a kapufát, ezenkívül volt még 39 gólszerzési kísérlete, ebből 13-at Giuliano Sarti védett, hetet leblokkoltak, 19 célt tévesztett – kettő viszont a kapuban kötött ki.

A lefújás után többezer skót szurkoló özönlött a pályára, többségük ereklyékre vadászott, de olyanok is voltak, akik a földet csókolgatták örömükben, vagy a gyepből szedtek ki egy kis darabot. 

A győztesek csak nagy sokára jutottak el az öltözőig, ahol edzőjük, a nagy örömködést nem kedvelő Jock Stein húzta meg magát szerényen. Nyugtalanul számolgatta játékosait, de végül mindenki előkerült. És miután az utolsó futballista is megérkezett, feltûnt a színen Bill Shankly, a Liverpool szakvezetője, aki csak anynyit mondott: 

John, halhatatlan vagy!

A portugál rendőrség úgy ítélte meg, nem lenne biztonságos, ha a játékosok visszamennének a pályára az eredményhirdetéshez, ezért Billy McNeill csapatkapitány a díszpáholyban emelte magasba a serleget. Az érmeket az este folyamán egy étteremben ugyanő osztotta szét.

Eljött a hazaút ideje

A helyiek (köztük sok gyerek és nagymama) kivonultak az utcára, és dörgő tapssal búcsúztatták a repülőtér felé induló Celtic-buszt. Történt mindez hajnali kettőkor! A repülőtéren saját szurkolótáborukkal is egymásra találtak a lisszaboni oroszlánok – játékos és drukker együtt énekelte, hogy „Hail Hail, the Celts are here”.

Glasgow-ban megteltek az utcák, a centrumtól a Celtic Parkig mintegy 65 ezren ünnepeltek. A hősök a tiszteletkört saját stadionjukban egy kamion platóján teljesítették, természetesen többször is „visszatapsolták” őket.

Tíz nappal a megnyert döntő után a skótok a Real Madridot is legyőzték, méghozzá saját pályájukon, némiképp belerondítva a nagy Alfredo di Stéfano búcsújába. A hozzáértő közönség azonban értékelte a teljesítményt, különösen Jimmy Johnstone-ét –  a 135 ezer néző hangos ollézásba kezdett, valahányszor a vörös hajú cselkirály faképnél hagyta valamelyik madridit.

A skót labdarúgás legnagyobb sikerét elérő csapat dicsősége mit sem fakult az azóta eltelt évtizedek során. Amikor a ’67-es csapat még élő tagjai 2006 szeptemberében, a Benfica elleni BL-meccs előtt ellátogattak egykori sikerük helyszínére, Bertie Auld megfogalmazása szerint úgy fogadták őket, mint egy hosszú idő után hazalátogató gyereket.

Nyitókép: Getty Images