Bárdosi Sándor: Ahhoz fasza gyereknek kell lenni, hogy egy olyan sportágban legyél sikeres, ahol test a test ellen feszül

Mikor döntötted el, hogy élsportoló leszel?

Már gyerekként is annyi energia volt bennem, hogy nem nagyon bírtak velem a szüleim, úgyhogy úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha találunk nekem egy sportágat, amiben kiteljesedhetek, és levezethetem a bennem buzgó energiát. Először karatéztam, aztán kajakozni írattak be, majd ezekkel párhuzamosan 7 évesen kezdtem el a birkózást. 

Az első birkózóedzésemre apám vitt le, és mindketten éreztük, hogy ez a sportág tényleg a nyers erőről és energiáról szól, ez áll hozzám a legközelebb. 

Gyerekként nyilván az is nagyon fontos volt, hogy az edzéseken barátokat szerezzek, és legyen egy közeg, ahová szívesen járok le, de miután ez megvolt, nem volt kérdés, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Hogy ebből sikerült karriert építenem, az nem volt feltétlenül tudatos választás. Egyszerűen jól birkóztam és szenvedélyesen szerettem a küzdősportokat, ez pedig hozta magával a sikereket.

Milyen hatással volt a személyiségfejlődésedre, hogy ilyen korán elkezdtél sportolni, és szinte az edzőtermekben nőttél fel?

A birkózásnak és a küzdősportoknak köszönhetek igazából mindent. Nekem szerencsém volt, mert gyerekként a szüleim nem váltak el, ezért volt egy kialakult férfiképem az édesapámról, viszont vannak tanítványaim, akiknek elváltak a szülei, nagyon ritkán találkoznak az édesapjukkal, és nincs előttük egy férfiminta. A birkózásnál szerintem kevés ősibb és férfiasabb sport van. 

A jellemfejlődésemben, az igazságérzetem, a korrektségem és a következetességem kialakulásában is nagy szerepet játszott ez a sport, tulajdonképpen a birkózószőnyegen váltam férfivá.

A 2000-es sydney-i olimpián szerzett ezüstérmeddel robbanttál be a köztudatba. Hogyan emlékszel vissza a címvédő Hamza Yerlikaya elleni meccsre?

Az volt életem döntője. Akkor egyébként azt hittem, hogy nem. Közvetlenül a mérkőzés után azt gondoltam, hogy úgyis lesz még lehetőségem a következő olimpián aranyat szerezni, de aztán nem lett. Érdekes dolgokat produkál az élet, nekem akkor ez egy nagy lecke volt. Fiatal sportolóként hajlamos voltam azt hinni, hogy mindig lesz egy következő verseny, egy következő megmérettetés. Az hajtott, hogy birkózhassak, és minél több érmet és díjat hazahozzak. Ez a felfogásom a többi sportverseny esetében egyébként meg is állta a helyét, viszont az olimpia – így évtizedek távlatából már én is látom – egy olyan lehetőség, ami egy sportoló életében talán csak egyszer adatik meg.  

Miben változtatta meg az életed, hogy olimpikonná váltál?

Az, hogy olimpiai döntős lettem, egy olyan ismertséggel járt, amire nem számítottam. Mindenesetre úgy érzem, hogy soha nem játszottam meg magam, a népszerűségemet is a laza, vagány, egyszerű és őszinte sportolói hozzáállásomnak köszönhettem, ami a mai napig megvan bennem. Csupán annyi változott, hogy már nem csak a birkózással foglalkozom. Ahogy már gyerekként is több sportágban kipróbáltam magam, felnőttként is megmaradt bennem ez a fajta kíváncsiság. 

Sydney után egyre nehezebben viseltem a birkózásban a sok szabályt, a sok megkötést, amiket be kellett tartanom, számomra már túlságosan rugalmatlan keretek közé szorult ez a sportág. 

A küzdősportoktól viszont nem akartam eltávolodni, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam más, a birkózáshoz hasonló küzdősportokban is, mint például a szumóban vagy az MMA-ban, de a dzsúdóba is belekóstoltam egy kicsit.

A sportágak közötti váltáskor megfordult a fejedben, hogy valamilyen polgári hivatást válassz?

Mindig tudtam, hogy sporttal szeretnék foglalkozni, annyira a személyiségem része, hogy el sem tudnám képzelni magam egy sporttól távoli hivatásban. A sportágak közötti váltásra pedig mindig fejlődésként tekintettem.

Nem élted meg kudarcként, hogy magad mögött hagytad a birkózást?

A legtöbben a sportágból úgy öregszenek ki, hogy ők csak birkózók, és soha életükben nem próbáltak ki más sportágat. De én Növényi Norbihoz hasonlóan nem csak egy dologban akartam jó lenni, ráadásul azt is megtapasztalhattam, hogy mennyi felesleges falat húz fel a különböző küzdősportok közé az, hogy ennyire elszigetelten és elkülönítve gondolkodunk róluk. Őszintén, kicsit sajnálom, hogy nem kezdtem el már korábban átképezni magam, mert például az MMA-s pályafutásom esetében pont akkorra kezdtem el jó bunyóssá válni, amikor már szinte kiöregedtem.

Megváltozott benned valami, miután úgy döntöttél, hogy abbahagyod a versenysportot és saját küzdősport-akadémiát alapítasz?

Sokszor azt érzem, hogy valójában még meg sem történt bennem ez a szerepváltás. 

Én szívesen mutatom meg azt, amit tudok, de nem merem magam nagy mesternek vagy edzőnek nevezni. 

Pedig bőven lenne hozzá elég tapasztalatom, de az én mesterem, aki számomra a nagybetűs edző, anno a Testnevelési Egyetem Küzdősport Tanszékének vezetője volt. Nálam az edzői szint vele kezdődik, és úgy érzem, hogy hozzá még nem sikerült felérnem. De mivel a srácaimmal nem olimpiai szintre készülünk, ezért nincs hiányérzetem vagy bűntudatom amiatt, mert nem vagyok tökéletes edző. A mi akadémiánk arról szól, hogy bejössz az utcáról és találhatsz magadnak – vagy mi mutatunk neked – egy olyan küzdősportot, ami tetszeni fog, és azt gyakorolhatod nálunk. Ha nem akarsz versenyezni, akkor is jöhetsz hozzánk, és szeretni fogod. Igazából egy hobbista képzés zajlik nálunk, nem pedig versenyzői.

Ha már szóba hoztad a versenyeket, milyen elvárásaid vannak a 2024-es párizsi olimpiával kapcsolatban? Hogyan látod a magyar birkózócsapat esélyeit?

A legutóbbi olimpiai bajnok birkózónk, Lőrincz Tamás is visszavonult már az élsporttól és edzőként segíti az utánpótlást, de szerintem nem kell aggódnunk az idei olimpia miatt sem. Erős birkózócsapatunk van, akik nagy neveken nevelkedtek, így most rajtuk a sor, hogy belőlük váljanak nagy nevek. Ráadásul Lévai Zoltán, Ligeti Dániel, Losonczi Dávid, Muszukajev Iszmail és Nagy Bernadett is bekerült a súlycsoportjuk nyolc kiemelt versenyzője közé, ami nagyon szép teljesítmény, és komoly bizakodásra ad okot.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a sportolók fizetése túl magas, sőt fizetséget sem kellene kapniuk, mivel ez nem valódi „munka”. Neked mi a véleményed erről?

Én ezt egyáltalán nem így látom. Amikor olimpikon voltam, emlékszem, hogy anyámhoz jártam enni, mert nem jöttem ki jól anyagilag. 

Szerintem ez az agyonfizetett sportolói kép a focisták miatt él az emberek fejében. 

Én egy sportolót mindig a teljesítménye alapján fogok megítélni. Tehát, ha a magyar focisták felmutatnak eredményeket, akkor majd én is el fogom ismerni őket, és azt fogom mondani, hogy minden forintot megérdemeltek, amit kaptak, de addig az én szememben ők azokhoz a celebritásokhoz hasonlóak, akik mindenféle tehetség vagy teljesítmény nélkül váltak híressé.

Ha már a hírességeket említetted, akkor mit gondolsz a Sztárboxról?

Sose voltam ökölvívó, viszont egy küzdősportiskolát üzemeltetek, ahol annak ellenére, hogy nem a boksz a fő csapásirányunk, olyan szinten megnövekedett nálunk az ökölvívás iránt érdeklődő kezdők száma, miután lement a Sztárbox, hogy szerintem még egy felmérést is érdemes lenne erről készíteni. Nagyon látványos volt az a tömeg, akik a műsor után kezdték el felkeresni az edzőtermeket, el sem tudom képzelni, milyen roham érkezhetett azokra a helyekre, ahol kifejezetten ökölvívást oktatnak. De ez is azt bizonyítja, hogy az emberek fogékonyak a küzdősportokra, és egy minőségi produkció tömegeket képes megmozgatni.

Nézted a Sztárbox előző évadának mérkőzéseit?

Persze, bár engem, bevallom, leginkább a nehézsúlyú meccsek szoktak érdekelni a profi ökölvívásban is, szóval a Sztárbox során is inkább azokat követtem.

Miért pont ez a kategória a legizgalmasabb számodra?

Szerintem nem csak én vagyok ezzel így, a tapasztalataim alapján a nézők ezeken a meccseken a legaktívabbak. Nem tudom, miért van ez így, de a nagy testek összecsapása valamiért sokkal izgalmasabb. Talán azért, mert kicsit félelmetes is, ahogy két hegyomlásnyi ember megküzd egymással. 

Amikor egy meccset nézek, legyen szó bármilyen küzdősportról, kicsit mindig én is odaképzelem magam a küzdőtérre.

Mit gondolsz a tavalyi évad nehézsúlyú versenyzőiről?

A show szerintem nagyon színvonalas volt, viszont a mérkőzések néha kiegyenlítetlenek. Őszintén nem értettem, hogy a nehézsúlyú döntő meccsen például mit keresett ott Árpa Attila. Ha én versenyben lettem volna, tutira nem jut még csak a döntő közelébe se. Brasch Bence már keményebb dió lett volna, rajta nagyon látszott az elszántság, a felkészültség és bizonyos szintű szakmaiság is. 

Hogyan hasonlítanád össze a birkózást és a bokszot, mind fizikai, mind mentális szempontból?

Mentalitásban van némi hasonlóság, mert ahhoz fasza gyereknek kell lenni, hogy egy olyan sportágban legyél sikeres, ahol test a test ellen feszül. 

Fizikálisan és technikailag viszont nem sok hasonlóságot látok. Az ökölvívásban teljesen más izomzatra és kondícióra van szükséged, mint a birkózásban. Az ökölvívás az egy pattanás, egy gyorsulás, ezzel szemben a birkózás egy folyamatos, ütemes presszió. Az edzőtermemben is látom, hogy aki korábban csak birkózott, az halálra fárad egy bokszedzésen, de ez fordítva is igaz. Egy bokszoló, aki beáll birkózni nincs felkészülve arra a szintű dulakodásra és a lassú, kitartó fárasztásra, ami a birkózószőnyegen történik. Ilyen szempontból nekem szerencsém volt, mert az MMA-hoz kell egy kicsi boksz meg egy kicsi birkózás is. És továbbra is azt gondolom, hogy minden sportolónak hasznos lehet, ha akárcsak egy kis időre is, de egy másik sportágban is megpróbál jobban elmélyedni.