„A fagyott kezem abban a pozícióban maradt, ahogyan rámarkoltam a jégcsákányra” – rémálom lett a magyar hegymászó kalandjából

Kerekes Bence tavaly márciusban indult el francia és finn társával, hogy megmássza az Alpokban levő Mönch csúcs északi oldalán található Lauper utat. Kezdetben úgy tűnt, hogy minden rendben lesz: felkészültek a négyezer méternél is magasabb hegyre vezető útvonalból, ellenőrizték a felszereléseket és az időjárás-jelentéseket, valamint időben a kiindulóponthoz mentek, hogy ott tölthessék a mászás előtti éjszakát.

Az előrejelzések ugyan havazást mutattak éjszakára, de ha minden megfelelően alakult volna, még a vihar megérkezése előtt leereszkedtek volna a hegy túloldalán.  

A hajnali indulás után azonban mászás közben egyre csak romlottak az időjárási körülmények: felerősödött a szél, a vártnál előbb elkezdett havazni, a három hegymászó pedig hirtelen teljes fehérségben találta magát, alig láttak valamit. A hőmérséklet a későbbiekben elérte a mínusz 30 fokot is.

Ráadásul egy olyan kellemetlenség is érte Kerekes Bencét, ami az adott körülmények között szörnyű balszerencse:

3700 méteres magasságban egyszer csak azt érezte, hogy a hágóvas leesett a lábáról.

Márpedig ez a hegymászók egyik legfontosabb felszerelése, a meredek és jeges lejtőkön ugyanis csak ezekkel a bakancsra szerelt „szögekkel” tudnak stabilan járni vagy egyáltalán megállni.

„Az első és a hátsó részt összefogó, méretállító fém tüske tört el, aminek a következtében teljesen szétesett, nem tudtam a lábamhoz rögzíteni” – mondta az rtl.hu-nak Kerekes Bence, aki a hegy oldalán megpróbálta valahogy megszerelni a hágóvasat, de nem járt sikerrel.

„A körülményeket mérlegelve döntenünk kellett, de sok lehetőségünk nem volt. Visszafordulni nem tudtunk, mert az ereszkedéshez szükséges standépítés nem volt lehetséges. Segítséget hívni reménytelen volt, mert megfagytunk volna a mínusz 30 fokban, mire földi megközelítéssel értünk jönnek a hegyi mentők. A helikopterek pedig biztosan nem szállhattak volna fel. 

Egy lehetőség maradt tehát: tovább kellett menni, 

hogy minél hamarabb leérjünk a hegy túloldalán, a biztonságosabbnak tűnő normál úton” – fogalmazott a magyar mászó.  

Hágóvas nélkül azonban csak nagyon lassan tudtak haladni, így az is egyértelművé vált, hogy sötétedés előtt biztosan nem érnek fel a csúcsra.

A legsúlyosabb csapás

A legsúlyosabb csapás azonban csak ezután következett. Kerekes Bence az egyik pihenőt kihasználva úgy gondolta, hogy iszik egy kis teát. A szokásoknak megfelelően a kesztyűjét levette, betette a kabátja alá, hogy az ne fagyjon össze, majd letekerte a termoszt és ivott néhány kortyot.

„A szemem sarkából láttam, hogy valami fekete szövetdarab leesik a mélybe, de először nem is tudatosult bennem, hogy mi az. Aztán hamarosan rájöttem, hogy 

az a valami a kesztyűm.

Amikor még csak 1-2 méterre volt tőlem, arra gondoltam, hogy mindjárt megáll majd, és érte tudok menni. Az 50 fokos lejtőn azonban nagyon gyorsan bucskázott lefelé, nem sokkal később pedig teljesen eltűnt a szemem elől” – fogalmazott Kerekes Bence.

Akkor még nem gondolta, hogy ez a balszerencse élete egyik legszörnyűbb eseményét okozza majd, úgy volt vele, hogy megkérdezi a társait, van-e náluk egy pluszban, ha pedig nincs más, a nála lévő bőrből készült ötujjast húzza fel az aláöltöző kesztyűre.

Társainál azonban nem volt felesleges meleg kesztyű, így nem tudott mit tenni, felvette a technikásabb részekhez használandó bőrből készült darabot, majd tovább indult.

A hágóvas hiánya azonban itt is éreztette hatását, nem tudott ugyanis rendesen megállni a lejtőn, így a keze folyamatosan a feje felett volt a jégcsákányon. „A mászás során képtelen voltam pihentetni a kezemet, a vér kiment belőle, a standokban tudtam csak melegíteni, masszírozni, de ez sem segített” – idézte fel Kerekes Bence.

Az időjárás nem javult, sőt, egyre csak romlott, az éjszaka leszállt, a csúcs utáni ereszkedést pedig minimális látótávolsággal kezdték meg.  

Ez a szakasz általában 2-3 órát vesz igénybe, de a zord körülmények miatt nekik majdnem 10 órán át tartott.

„Sokszor eltévedtünk, beereszkedtünk olyan kuloárokba, ahova nem kellett volna, ilyenkor vissza is kellett mászni. Az egyik társam kicsúszott, őt nekem kellett megtartanom, míg a másik társam egy lavinát indított el, őt a finn mentette meg.” (A kuloár hosszanti mélyedést, hófolyosót, sziklafolyosót jelent.)

Kerekes Bence ekkor még nem gondolt sokat a kezére, igyekezett koncentrálni, hogy jó helyre üsse a csákányt, hogy ne csússzon ki a hágóvas nélkül, valamint hogy a körülményekhez képest ne hátráltassa nagyon a társait. „Olyan önkívületi állapotban voltunk a fáradtságtól, a hidegtől, a metsző széltől, valamint attól, hogy nem láttunk szinte semmit, hogy nem foglalkoztam a saját gondjaimmal. Tudtam, hogy nagy pácban vagyok, de csak az járt a fejemben, hogy valahogyan megoldjam az adott problémát” – mondta.

Akkor azonban egy pillanatra ő is megdöbbent, amikor az egyik pihenőnél a francia társa levette a saját hegymászókesztyűjét és meglátta, hogy két ujja már fekete. „Átfutott az agyamon, hogy nekem ennél sokkal rosszabb kesztyűm van, de nem foglalkoztam sokáig ezzel, mentünk tovább”.

Végül másnap reggel 8 órakor értek le a hegy lábához. Ott már voltak emberek, egy arra járó szán pedig el is vitte őket a közeli Jungfraujoch nyereghez, ahonnan az időjárás javulásával helikopter szállította őket kórházba. 

Ekkor már jó ideje nem fájt a kezem, ez sajnos a biztos jele annak, hogy teljesen elfagyott 

– mondta Kerekes Bence.

A kórházban levágták róla a kesztyűt, a keze teljesen csonttá volt fagyva, mozgatni nem tudta, így abban a pozícióban maradt, ahogyan rámarkolt a jégcsákányra. Ahogy melegedett a keze, még jobban elfeketedtek és felhólyagosodtak az ujjai, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lett a fájdalom is.

Először azt mondták neki, minden rendben lesz, másnap már haza is mehet. Kiderült azonban, hogy a károsodás sokkal nagyobb, és már kapnia kellene azt a speciális szívgyógyszert, amellyel fagyásos esetekben a keringést turbózzák fel. Ezt 24 órán belül kell elkezdeni adagolni, de ő az első dózist csak jóval 36 órával a leérkezés után kapta meg. Később naponta kétszer kezelték magasnyomású kabinban, de ez sem vezetett eredményre.

Két hét múlva szörnyű látvány tárult elé: a jobb kezén teljesen mumifikálódott négy ujja, egyértelművé vált, hogy ezek nem fognak meggyógyulni. 

Az amputációig azonban még 3-4 hónapot várni kellett, ennyi idő kell ugyanis ahhoz, hogy az orvosok eldöntsék, hol vannak még élő szövetek, és hol kezdődnek a már végérvényesen elhalt részek. Még ekkor is lehetnek azonban kérdéses területek, Kerekes Bence például tavaly júliusban esett át az amputáción, de utána még majdhogynem havonta kellett kés alá feküdnie.

Társai sem úszták meg, nekik is voltak fagyási sérüléseik, a franciának például három lábujja fagyott el, a finn mászónak pedig három ujja a kezén. Az ő testrészeiket meg tudták menteni az orvosok.

Teljes életet élne

A történet azonban nem itt ér véget, Kerekes Bence ugyanis, miután feldolgozta ujjai elvesztését, visszatért az aktív élethez. Először túrázni, futni kezdett, majd erősíteni, végül pedig a jobb kezén megmaradt egy ujja segítségével mászásokon is részt vett.

„Azt hiszem, az lenne az igazi veszteség, ha arról kellene lemondanom, amit szeretek” – mondta Bence, akinek szenvedélyét jól mutatja, hogy éppen a hegyek közelsége miatt költözött korábban Svájcba.

Vannak azonban olyan hétköznapi dolgok, amelyeket nem tud egy ujjal megoldani. Jobbkezesként például nem tud megfogni egy tollat, egy poharat sem tud megtartani, így a mindennapjai továbbra is küzdelmesek. Létezik ugyan egy protézis, amellyel majdnem teljes értékű keze lehetne, azonban ez rengeteg pénzbe kerül.

Bármennyire is egyértelmű számomra, de a biztosító szerint nem baleset történt a hegyen, ezért nem fizeti a kezelést és az esetleges segédeszközök költségeit sem 

– mondta a hegymászó. Két svájci segélyszervezettől kapott már 30 ezer frankot a protézisre, azonban további 15 ezer még mindig hiányzott. Kerekes Bence gyűjtőkampányt indított, azt mondta, eddig tízezer frank gyűlt össze, azaz már csak ötezer frank kellene ahhoz, hogy tényleg teljes életet éljen.

A hegymászást nem hagyja abba, tervei szerint az expedíciózásba vágna bele, ahol a kezei helyett nagyobb szerepet kapnak a lábai. Idén júliusban például a magyar hegymászóválogatott tagjaival 5000-6000 méter közötti pakisztáni hegyeket mászik majd. Azt ígéri, több pótkesztyűt is visz magával.

Nyitókép: Kerekes Bence