Így látja életútját Hajdu Steve

Egy férfi és egy nő, akit később valami megmagyarázhatatlan oknál fogva anyának és apának kellett hívni, a szépséges Hortobágyon őrült szenvedélybe estek. Mikor mind a ketten a legboldogabbak voltak, akkor kezdtem meg őrült utazásom.
Többmillió társammal egy különös versenyben vettünk részt. Nem kellett mást tennem, csak gyorsnak, erősnek, és a legelsőnek lennem. Ez a nekemvaló feladat! Kiáltottam, és máris egy szűk csatornában találtam magam. Kicsit megijjedtem. Talán féltem is. De mivel az életösztön dolgozott bennem, és láttam a többi srác szédületes rohanását, újra nekiveselkedtem és rohantam, ahogy csak tudtam. Ha lett volna tüdőm, biztosan kiköpöm.
Nem tudtam mi ez a verseny, sem azt, hogy mi a díj, de még azt sem, hogy hol a cél és mit kell keresni. Az belső hangomra hallgattam, és rohantam, mint egy úttörő, ELŐRE!!!
A középmezőnyből kissé előretörtem, és már csak hárman voltak előttem. Sanyi, Kirsztián, és Annabella! Szerencsém volt! Egy éles kanyarban Sándor elcsúszott, és az esés következtében elsodorta a nekem egyáltalán nem szimpatikus Krisztiánt. Nagyon csúnyán felkenődtek valami falra!
Már csak Annabella volt az ellenfelem. Hímsoviniszta lelkem megszólalt. Nehogy már egy lány legyen az első, és minden erőmet összeszedve, nemlétező fogamat összeszorítva beleadtam apait-anyait, és én értem el azt a valamit, amit ha jól értettem a legelején, pitének hívnak. Vagy petének? Már nem emlékszem, akkora volt a zűrzavar. Mindegy, első lettem, és bevetettem magam ebbe az izébe. Annyira elkészültem az erőmmel, hogy szerintem hónapokat tölthettem ott, de az egészre csak nagyon halványan emlékszem. Biztos kártyáztam, mert azt tudom, hogy osztottam. Vagy osztódtam? Már nem tudom. Mindenesetre nagyon boldog voltam hosszú hetekig, amikor 1971. január 9-én egy másik feladatot kellett teljesítenem, de ez egy teljesen más történet.