„Végül Robin Williams döntötte el a haldoklás kérdését” – exkluzív interjú az idén 35 éves Holt költők társasága Oscar-díjas forgatókönyvírójával, Tom Schulmannal

A Holt költők társasága olyat tett, amire egyetlen film sem volt képes, sem azelőtt, sem azután: ismertté tett egy latin mondást szerte a világon. Ráadásul annak, hogy „carpe diem” eredetileg még nagyobb dramaturgiai szerepe volt. A forgatókönyvben Keating tanár úr még úgy szerepelt, mint akinek leukémiája van, így az ő szájából az „élj a mának” még nagyobb jelentőséggel bírt. Vagyis csak bírt volna, mert ez a történetszál nem került be filmbe, a rendező, Peter Weir nem kért Keating halálos betegségből. Összefeszültek ezen?

Harc az nem volt köztünk, de Peter egyértelművé tette, hogy meg akar szabadulni ettől a fordulattól. Azzal próbált megnyugtatni, hogy ilyen könnyű átírói feladat még sosem várt rám, elég ha ellapozok a hetvenedik oldalig –  a fiúk itt értesültek arról, hogy Keating kórházban van – és kivágom ezt a jelenetet. És kivágom azt is, amikor a kórházban vagyunk Keatinggel. Ennyi. Ezt a kettőt kiveszed, és minden más marad a régiben – mondta Peter. 

Miért nem maradhatott Keating halálos beteg?

Eleinte ragaszkodtam hozzá, úgy éreztem, fontos része a történetnek, de Peter azzal érvelt, hogy így komoly a veszélye annak, hogy a végén valami könnyfakasztó giccs lesz a dologból… Várjon, hadd szabaduljak meg ettől a macskától (e pillanatban Tom Schulman asztalán megjelent egy fekete macska – a szerk.)

Részemről rendben, ha a macska is részt vesz az interjúban.

Ha marad, elkezd rágni engem. Szóval, ott tartottunk, hogy Peter azt mondja nekem: nem kényszerítelek semmire, de ha nem vágod ki a halálos betegséget, nem fogom megrendezni a filmet. Hát, ez nem valami fényes opció, mondtam erre. Végül abban maradtunk, hogy beszéljünk még a dologról, majd csak találunk valami megoldást. Néhány nap múlva Peter azzal jött, hogy most már tudja, miért kell megszabadulnunk a betegségtől. Azért, mert ha a tanáruk haldoklik, a fiúk számára sokkal kisebb dilemma, hogy felálljanak-e a padjaikra. De ha Keating nem haldoklik, és a fiúk felállnak a padra, akkor tudjuk, hogy pont amiatt döntenek a kiállás mellett, amit Keating tanított nekik. Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy igaza van.

A haldoklás tehát ugrott…

Még azért kötöttem egy kicsit az ebet a karóhoz, végül Robin Williams döntötte el a haldoklás kérdését. Amikor találkoztunk vele és Peter elővezette, hogy csak egyvalami változik a forgatókönyvben, kivágjuk a haldoklást, Robin rövid ideig gondolkodott, aztán csak annyit mondott; jó ötlet. Ez végleg megpecsételte a dolgot.

16 évesen láttam a filmet, 1990 tavaszán, és igen nagy hatással volt rám, amikor a film végén a diákok, ha nem is mindenki, de jó néhányan, felállnak a padjukra, hogy Walt Whitman szavaival – Ó, kapitány, kapitányom! – búcsúzzanak a kirúgott tanáruktól és ily módon dacoljanak a vaskalapos iskolai vezetéssel. Ilyenkor egy lázadó lelkületű kamasz gyorsan keres egy padot, hogy ráállhasson, vagy más módon kezd lázadni a vaskalaposnak gondolt tanárai ellen, ahogy azt a saját példámmal is tudom bizonyítani. Gondolom, nem én vagyok az első, aki ezzel szembesíti…

Sok ilyen történetet hallottam.

Senki nem neheztelt, hogy a Holt költők miatt kezdett lázadni, aztán jól ráfázott?

Volt, aki azt mondta nekem, a Holt költők miatt képezte át magát tanárnak. Volt, aki a gimnáziumi lázadását mesélte el és igen, olyan is volt, aki arról számolt be, hogy ki is bukott a suliból. Az illető aztán néhány év múlva visszatért és elvégezte az iskolát.

A padra állós, kapitányozós befejezés az írás során mindvégig megvolt a fejében?

Eleinte úgy képzeltem, hogy valami iskolai tárgyalásfélével zárul a történet. Mr. Keating tárgyalásával. Valahol sejtettem persze, hogy ez, úgy ahogy van nevetséges, hiszen miért hívna össze egy ilyen tárgyalást az iskola vezetése, amikor egyszerűen ki is rúghatják a tanárt. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a fiúk majd ezen a tárgyaláson állnak fel a székeikre, így adva jelét a tiltakozásuknak. Körülbelül a forgatókönyv felénél tartottam, amikor rájöttem, hogy semmi szükség a tárgyalásra. Ehelyett találtam ki azt a befejezést, ami az osztályteremben játszódik, és ami látható a filmben.

Írás közben felmerültek technikai jellegű kérdések, például hogy egy ’50-es évekbeli iskolai pad elbír-e egy ráálló diákot? Az azért nagyban csökkentette volna a drámai hatást, ha a lázadó diákok valamelyike alatt beomlik a pad…

Hát, valóban, ezeket a padokat nem erre találták ki. Különösen nem azokat, amikben én ültem megboldogult iskoláskoromban. Hozzáteszem, hogy én nem magániskolába, hanem államiba jártam. A magániskolákban azért masszívabbak voltak a padok, azok nagyobb terheléssel is elbírtak.

Robin Williams számára is sokat jelentett a Holt költők társasága, már csak azért is, mert ettől fogva kezdték komolyan venni drámai színészként is. Kezdetben azonban Dustin Hoffmané volt Keating szerepe, csak miután ő visszadobta, került képbe Williams. Nagyon más lett volna a Holt költők társasága Hoffman-féle változata?

Hadd pontosítsak: Robin Williams volt az első a sorban, de Robin először nemet mondott, az eredetileg kijelölt rendezővel nem vállalta. Majd megváltak a kérdéses rendezőtől, és akkor jött Dustin Hoffman, aki nemcsak a főszerepet játszotta volna el, de meg is rendezte volna a filmet. 

Nagyon más film lett volna, ha Dustin Hoffman elvállalja. Azt hiszem, Dustin a tanár haldoklására akarta a hangsúlyt tenni. El is mondta nekem, hogy kész sokat fogyni a szerep kedvéért. 

Dustin állami iskolába járt, nem magánba, azt hiszem, ebből az irányból közelített volna a figurához. De végül nem lett a dologból semmi, lehetetlenség megmondani, milyen film lett volna a Dustin Hoffman-féle Holt költők társasága.

Robin Williams úgy tudott improvizálni, mint senki más, és bár mindvégig fegyelmezett drámai alakítást nyújt a filmben, a komikusi énje helyenként azért szót kért. Ilyen, amikor John Wayne modorában idéz a Macbethből és amikor Marlon Brando hangján szólaltatja meg Marcus Antoniust. Ezekről a rendkívül szórakoztató williamses kihágásokról értesítették előre?

Olyannyira, hogy ott voltam, amikor történtek. Peter Weir azt szerette volna, ha Robin otthonosan érzi magát az osztályteremben, ezért azt mondta neki, tartunk egy napot, amikor azt tanítasz a fiúknak, amit csak akarsz. Robin Shakespeare-re szavazott, és persze a maga módján állt a dologhoz, egyebek mellett John Wayne és a Brando hangján idézte Shakespeare-t, Peter pedig úgy gondolta, ezek a kis magánszámok jót tesznek a filmnek, ezért bele is tette ezeket. És milyen jól tette. Emellett azt a célját is sikerült ezzel a plusz nappal elérnie, hogy Robin otthon érezze magát Keating szerepében.

Ha jól veszem ki a szavaiból, ott volt végig a forgatáson. Pedig a filmesek nem szokták szeretni, ha a forgatókönyvírók ott ólálkodnak a közelükben.

Higgye el, nagyon is tisztában vagyok ezzel. Amikor Peter és én először találkoztunk, azt mondta nekem, hogy olyan érzése van, hogy én szerettem volna megrendezni a filmet. Majd közölte, hogy nagyon szívesen lát a forgatáson, már ha ott szeretnék lenni, én meg nagy örömmel éltem a felkínált lehetőséggel. Peter azzal kezdte a forgatást, hogy az első nap kiállt a stáb elé, és kijelentette, hogy azért vagyunk itt, hogy a forgatókönyvet szolgáljuk. Nagyon jó volt ezt hallani. Arra buzdította az egész stábot, hogy mindenki nyugodtan mondja el az ötleteit: „csak ne vegyétek sértésnek, ha nem használom őket” – tette hozzá. És ez így is történt, jöttek az ötletek, hozzá is, hozzám is, amíg csak tartott a forgatás.

Még beszélnünk kell a címről, magáról a Holt költők társaságáról, ami egyben a diákok által életre hívott titkos önképzőkör neve. Írás közben léteztek a fejében alternatív megnevezések? Walt Whitman Kollektíva? Carpe Diem Egyesület?

Ha voltak is más ötleteim, már ami a klub nevét illeti, azokra már nem emlékszem. A stúdió egyébként ki nem állhatta a címet, bármit inkább, csak ezt ne, nagyjából így álltak hozzá. Olyannyira idegenkedtek a címtől, hogy felszólították  a marketinget és a forgalmazási osztályt, hogy minden ott dolgozó állítson össze egy tíz címből álló listát. 

Össze is jött egy nagy paksaméta, úgy 400-500 címjavaslattal. A stúdió választása a »Keating’s Way«-re (Keating útja) esett. Elég szentimentális és gejl, nem? 

Három napig ez volt a címe a filmnek. Aztán a harmadik napon Peter Weir megelégelte a dolgot, azt mondta, látni sem bírja ezt a címet a diszpókon, marad a Holt költők társasága és kész.És valóban maradt, hál’ istennek búcsút mondhattunk a Keating’s Way-nek. Bevallom, az elején én sem rajongtam a Holt költők társasága címért, zavarban voltam, amikor valaki megkérdezte, mi lesz a filmed címe, nekem pedig el kellett mondanom. Idő kellett hozzá, hogy megszeressem.

Egy tanárember, aki a költészet erejével ismerteti meg a diákjait – biztosra veszem, hogy már a nyolcvanas évek Hollywoodja sem az a hely volt, ahol egy ilyen történetre egymásra licitálva csaptak volna le a stúdiók. Mennyi visszautasítást gyűjtött be?

Megszámolni sem tudom. Az első visszautasítás a saját ügynökömtől jött. Hajnali kettőkor hívott, a telefon csörgése keltett; lelkes hangon azt ecsetelte, hogy menjek be másnap, mert ő ilyen jó forgatókönyvet még életében nem olvasott. Reggel aztán azzal fogadott, hogy egész éjszaka morfondírozott a dolgon, és végül arra jutott, hogy képtelen eladni a stúdióknak egy ilyen sztorit, senki sem csinálná meg. Már a címe is milyen? A három legijesztőbb szó szerepel benne: holt, költők és valami társaság. Ráadásul egy fiúiskolában játszódik, lány egy szál se, blablabla, csak sorolta, hogy miért képtelenség eladni.

Valahogy aztán mégis sikerült…

6-7 másik ügynöknek is elküldtem a könyvet, egy kivételével mindegyik elutasított. Az egyikük azt mondta, csak a felét olvasta el, de talán az ügynöksége által képviselt színészek közül egyet-kettőt érdekelheti a dolog. Évek teltek el így. Különböző producerek kezén ment át, eljutott a stúdiókhoz, még a Disney is visszautasította, pedig később ők csinálták meg. 

Amikor először találkoztam velük, megkérdezték, nem tudnám-e az irodalomtanárt – az irodalomtanároktól nagyon idegenkedtek – tánctanárrá változtatni? Annyit tudtam mondani, hogy hadd gondoljam meg. Hazamentem, tíz másodpercig gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy képtelenség.

Biztos voltam benne, hogy sosem lesz film a Holt költőkből. És akkor egyszer csak Steven Haft, a film későbbi producere azzal hívta az ügynökömet, hogy egyrészt nem tudja kiverni a fejéből ezt a történetet, másrészt a Disney-nél van egy rendező, aki nem akarja megcsinálni, amin épp a stúdiónak dolgozik, ellenben a Holt költőket nagyon is megrendezné. Na, akkor elvitték a forgatókönyvet a Disney elnökéhez, Jeff Katzenberghez, aki igent mondott és azonnal megvette a Holt költők társaságát.

Robert Altman híres Hollywood-szatírája, A játékos azzal kezdődik, hogy a Diploma előtt forgatókönyvírója a Diploma előtt 2. ötletét próbálja eladni a főszereplő stúdiófejesnek. Részt vett bármikor is olyan stúdióbeszélgetésen, ahol komolyan felmerült, hogy meg kéne csinálni a Holt költők társasága 2-t? 

A stúdió azzal kereste meg a film két producerét, hogy szeretnének tévésorozatot csinálni a Holt költőkből. A producerek felhívtak, megkérdezték, érdekel-e a dolog, én pedig azt válaszoltam, hogy nem, nem érdekel. Mire ők, hogy akkor őket sem. A stúdió azonban nem tágított, megbíztak valakit, hogy írja meg a pilot epizódot. Elolvastam, egész jó volt, de végül egyetlen tévécsatorna sem csinálta meg. 

Néhány év múlva azzal kerestek meg, hogy mit szólnék egy folytatáshoz, de megint csak nemet mondtam. 

Mondtam nekik, hogy ez egy egyfilmes történet. Mégis, miről szólna a folytatás? Keatingről? Robin Williams úgysem vállalná el, ebben biztos voltam. Nem, nem lesz folytatása a Holt költőknek, de azt nem tartom kizártnak, hogy egyszer a stúdió úgy dönt, hogy megcsinálják a remake-et. Ki tudja?! 

Nyitókép: Miguel Rajmil/IMAGES/Getty Images