Jason Statham olyat tesz, amire még Chuck Norris sem volt képes – az egykori műugró már megint óriáscápákkal kezd

Minden elismerésünk a Guardian újságírójáé. A szerencsés kolléga 2013-ban készített interjút korunk egyik legnagyobb és legkopaszabb akciósztárjával, Jason Stathammel (pusztán már ezért elönt minket a sárga irigység), a szakmai bravúr azonban nem a kérdésekben nyilvánult meg.

Hanem abban, ami a bemutatkozás után történt. Az újságíró ugyanis azzal kezdte a beszélgetést, hogy átnyújtott Jason Stathamnek egy minden részletében buhera Jason Statham-naptárt.  Egy igazi vásári hamisítványt, amelynek ismeretlen alkotója minden hónapot egy-egy hatalmas Jason Statham-fejjel, innen-onnan összeszedett paparazzifotók igénytelen, de legalább nagy méretű másolatával díszített.  

Nem kis bátorságra vall egy ilyen ajándékkel indítani az interjút egy harcművészetekben jártas, kaszkadőröket csak a legvégső esetben alkalmazó sztárral, aki bármikor lerúghatja a fejünket egy szépen kivitelezett, tankönyvszerű mozdulattal.

Az újságírónak szerencséje volt: a haja szála sem görbült, és Stathamből sem harapófogóval kellett kihúzni a PR-interjúkat megédesítő anekdotákat (azért egy Statham kontra harapófogó meccsre befizetnénk). Az egyik ilyen, szinte elmaradhatatlan történet, hogy Jason Michael Statham ifjúkori álma a kaszkadőrkarrier volt.

Le akartam vetni magam egy kiba*ott szikláról és elejtőernyőzni, mint James Bond A kém, aki szeretett engem elején

– vallott kamaszkori álmairól a „badass” kifejezés valamennyi jelentésárnyalatát kimerítő akciósztár.

Az ifjú Statham szerencsére nem vetette le magát egyetlen „kiba*ott szikláról” sem, néhány évtizeddel később, szépen felépített karrierje csúcsán azonban olyat tett, amit csak kevés akcióhős mer bevállalni.

Viccet csinált önmagából. 

Pályafutása egyik gyöngyszemében, a főként hazánkban forgatott A kémben eljátszotta a magas épületekről és természeti képződményekről leugró akcióhős, vagyis a klasszikus, kőkemény stathami figura paródiáját.

Felejthetetlen, rezzenéstelen arccal előadott monológjában a tőle megszokott szókinccsel és kiejtéssel vall a kémek kőkemény életéről, egyebek mellett arról is, hogyan ugrott ki egy felhőkarcolóból úgy, hogy csupán az esőköpenyét használta ejtőernyőnek.

Az önirónia ritka fegyver az akcióhősök arzenáljában, Statham filmjeiben sem túl gyakori jelenség, ezért is kell megbecsülni, ha olykor felbukkan a véresen komolyan vett csonttörések között. 

Hogy az ifjú Statham nem vetődött le egyetlen szikláról sem, korántsem jelenti azt, hogy ugrásmentes ifjúkora lett volna. Épp ellenkezőleg: a Jason Statham-legendatár egyik közismert, valós tényeken alapuló bekezdése épp azt tárgyalja, hogyan lett hősünkből a brit műugró-válogatott megbecsült tagja. Alighanem sok-sok gyakorlással. 

A stathami életművet bemutató cikkek közül egy sem lehet teljes legalább egy műugrós bejátszás nélkül: sporteredményei kidomborítása mellett a szemfüles hozzászólók általában nem mulasztják el ilyenkor kiemelni, milyen dús hajzattal rendelkezett műugró éveiben a filmkarrierjét már kopaszon kezdő Statham.

Műugróként az olimpiai szereplés sem tűnt éppenséggel elérhetetlennek, de Statham a rá jellemző lefegyverző egyszerűséggel így kommentálta ama bizonyos „buhera naptáras” interjúban, miért mondott búcsút a sportnak:

Azt gondoltam, bassza meg, még négy évet kellene elvesztegetnem az életemből az edzésekkel? Na, ne…

Programadó sorok, a program azonban, miután Statham lejött a műugrótoronyból, nem bizonyult valami túl fényesnek. Legalábbis eleinte még nem. Hősünk élete ezekben az átmeneti években főként két tevékenységi körre korlátozódott: hol ruhakatalógusokban és kifutókon tűnt fel a névtelen férfimodellek tömegében, hol pedig a gyanús eredetű ékszereket és parfümöket kínáló névtelen utcai árusok sorában.

Itt kell említenünk egy ebből az időszakból származó szereplést is, amely már-már előrevetíti a későbbi színészi pályakezdést.

Igen, Guy Ritchie kedvenc színészét, Stallone hű feláldozhatókját, A szállító filmek magányos profiját, a Crank opuszok kioperált szívű bérgyilkosát, az őscápával hadakozó haditengerész búvárt, Charles Bronson mestergyilkosának méltó utódát, a Halálos iramban saját sorozatot érdemlő Shaw-ját és Rosie Huntington-Whiteley szupermodell párját és gyermekeinek apját, a fekete öves, kaszkadőr nélkül dolgozó badasst, szóval Jason Stathamet láthatjuk a The Shamen Comin' On című számának 1993-as klipjében.

Ahogy leopárdmintás fecskében profihoz illő táncmozdulatokat ad elő. 

Elhivatottság és fegyelem – szokta emlegetni Statham, hogy mire tanította a sportolói élet, és ami igaz, az igaz: már e táncprodukción is látszik, hogy semmit sem vesz félvállról. Akkor sem, ha történetesen leopárdpöttyös alsóban kell vonaglania, és akkor sem, ha egy megalodont kell jobb belátásra bírnia

Őscápák persze nem akadnak sem a kifutókon, sem az utcai parfümárusok által frekventált londoni sarkokon. Az őscápákhoz vezető úton Guy Ritchie indította el Stathamet, és ezzel elérkeztünk a Jason Statham-legendatár másik leghíresebb történetéhez.

Ahhoz a bizonyos meghallgatáshoz, amely meggyőzte a pályakezdő rendezőt, hogy egy olyan alakra ossza  A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső kulcsszerepét, aki az előadói skilljeit nem a Royal Shakespeare Company soraiban, hanem műugrás, modellkedés és utcai parfümárusítás során szerezte. Ritchie jól döntött, amikor nem Hamlet monológjának előadására kérte Stathamet, hanem arra, hogy utcai árust játszva próbáljon rásózni valami gagyi ékszert. 

A végkifejlet ismert, ma már az őscápáknak kell castingra járniuk, ha Jason Statham filmjeiben akarnak szerepelni.

Nyitókép: Rosie Huntington-Whiteley és Jason Statham a Cannes-i filmfesztiválon 2023-ban. Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images