„Csak a nagyon elvetemült antiszemitákat nem érinti meg, amiről ez a könyv szól” – interjú Gyabronka Józseffel

Szép Ernőt alakítja az író Emberszag című holokauszt-regényének online elérhető adaptációjában. Szép Ernővel már voltak korábbi találkozásai is…

A Bárkában volt egy Lila Ákác, amibe beugrottam, a Madách Színházban pedig egy Patika, amiben főszerepet játszottam. Az egykori Madách Kamarában a Vőlegény ment, abban Zolit játszottam. Ez minimum három, és akkor még nem számoltam, hogy a főiskolán részleteket adtunk elő a Május című darabjából. A megzenésített verseit énekeltem is, és mintha a Kávécsarnokban is játszottam volna, szóval szép számmal voltak találkozásaim Szép Ernővel már az Emberszag előtt is.

Az Emberszag adaptációjában ön az író, akit hatvanévesen beköltöztettek egy Pozsonyi úti csillagos házba, innen pedig 1944 októberében, Szállasi nyilaskormányának idején elhajtottak három hétre sáncot ásni. Embertelen bánásmód várt a Pozsonyi útról elhajtott idős férfiakra, akik „születési hibából zsidó beosztást kaptak” – írja az író ebben a teljesen egyedi hangú dokumentumregényben.

Závada Pál beszél az Emberszagról nagyon szépen egy videóban, azt mondja egyebek mellett, hogy a magyar holokauszt-irodalom, azok a hazai szerzők, akik az irodalmon keresztül igyekeztek a vészkorszakról elmondani valamit, mind Szép Ernő Emberszagából bújtak elő. Több mint két hónapig foglalkoztam a szöveggel színészként, hogy magamévá tegyem. 

Az az érzésem támadt, hogy akit ez a szöveg nem érint meg, az nem is tud együttérezni az embertársaival. Sem emberrel, sem növénnyel, sem állattal, sem senkivel. Csak a nagyon elvetemült antiszemitákat nem érinti meg, amiről ez a könyv szól.

A családjában átélte valaki, amit Szép Ernő az Emberszagban megírt?

Az egyenesági felmenőim között nem voltak ennek elszenvedői. Apám a második világháborúban harcolt katonaként. Nem volt zsidó, nem pusztították el a családját. 

Engem egyszer egy azeri zsidó lány kinevezett tiszteletbeli zsidónak, amit én akkor is, most is büszkén vállalok. Mindenfajta bántás, relativizálás ezzel kapcsolatban mélységesen felháborít.

Hogyan történt ez a kinevezés?

Montrealban történt, egy bevándorlóknak szervezett francia nyelvtanfolyamon, ahova én is bekerültem. Kanadában éltem egy darabig. A tanfolyamot gyakorlatilag egy szociális munkás vezette.  Az osztálytársaim többsége a volt Szovjetunióból vándorolt ki. A legtöbben zsidók voltak. Abban a pillanatban, hogy a diktatúra megszűnt, felütötte a fejét a nyílt antiszemitizmus, és az emberek tömegével hagyták el a FÁK országait.

Az Átriumban a Hannibál tanár úr színpadi változatában is játszik: ez az a világ, a harmincas évek és a Horthy-korszak, ami a végül az Emberszagban leírtakhoz vezetett.

Nem is tudom, miért jut eszébe a rendezőknek, igazgatóknak folyton-folyvást ilyen darabokat előszedni? Talán valamire hasonlít ez a világ? – kérdezném ártatlanul, ha nem tudnám rá a választ. Azt hittük, hogy a Horthy-korszak a hátunk mögött van. Hát, nincs. Nem múlik el olyan nap, hogy ne hallanék a kormány ideológiáját szajkózó emberek szájából irdatlan nagy baromságokat. Ami mégiscsak őrület.

Egy olyan embernek, mint nekem, aki nem ért egyet ezzel a politikával, minden egyes nap gyakorlatilag egy agresszió. 

Migráns, liberalizmus, Brüsszel – az állami propaganda belesulykolta a fejekbe, hogy ezek mind negatív dolgok, és én ezt kikérem magamnak.

A várományosban, az Örkény Színház nemrég bemutatott előadásában egy frissen leváltott vidéki intézményvezetőt játszik, egy francia kisváros kulturális intézményének köztiszteletben megőszült, leköszönő igazgatóját. A darab francia, de az a cikornyás, ugyanakkor semmitmondó hivatalnoki nyelv, amit a minisztérium vagy az önkormányzat kiküldött embere beszél, magyar jelenség is.

Ezt a nyelvet is kifigurázza a darab, és hát annak fényében, hogy miket mondanak nap mint nap országunk vezetői, az a hivatalnoki nyökögés és hablatyolás, amit a vidékre leküldött magasrangú minisztériumi vezető előad, nem is tűnik akkora túlzásnak. Ha lenne gusztusom hozzá, érdemes lenne minden nap végigolvasni az aznapi politikusi beszédeket. De nem csak erről szól A várományos, ott van a színpadon az ügyeskedők társadalma is. Leváltják a főnököt, kineveznek helyette egy ifjú embert, a búcsúztatóra pedig megjelenik a fővárosból a minisztérium embere. Felvonulnak a kollégák és közben kiderül, hogy minden egyes munkatárs gátlástalanul bedolgozta a gépezetbe a férjét, a feleségét, vagy a lányát, vagy mindkettőt. Egy kis fizetés itt, egy kis fizetés ott.

Olyan ez, mint Móricz Rokonokja, csak a mai, vagy tegnapi Franciaországban.  Erről is szól a darab, meg persze az oly jól ismert seggnyalásról.

Vendégként szerepel a darabban. Milyen kívülről jött emberként az Örkény társulatában működni?

Hat-hét éve dolgoztam velük utoljára, akkor sem tagként, a Számodra hely című darab volt az utolsó bemutatóm az Örkényben. Azóta mintha sok minden változott volna, a darabválasztás iránya, a társulat összetétele is más lett kicsit. Az elmúlt húszegynéhány évben az Örkény egy szellemi műhellyé vált, kialakult egy örkényes stílus, és ezt, én legalábbis úgy érzem, most egy picit továbbfejlesztették. Alternatív színházi emberek, színészek, rendezők, gondolkodók is beépültek a társulatba. És jó ideje már folyik, nagyon okos módon, folyik a fiatalok beszoktatása a színházba. De a lényeg, hogy nagy élvezettel vettem részt a próbafolyamatban, sok kollegával már játszottam korábban, többekkel viszont most dolgoztam először. És nem utolsó szempont, hogy most dolgoztam először hosszan Ascher Tamással. A Jógyerekek képeskönyvét nem számítom ide, mert abba csak beugrottam.

Idén töltötte be a hetvenet. Egzisztenciálisan hogy fest egy hetvenéves színész élete?

Az a színész, aki csak a nyugdíjából akar megélni, nem biztos, hogy jó helyzetben van. 

Nekem egyrészt van nyugdíjam, másrészt még tudok dolgozni, mert még bírja a szívem, a lábam, az agyam, a nyelvem. De aki nem akar dolgozni a nyugdíj mellett, csak élvezni a napfényt és elolvasni egy-két könyvet, az nem biztos, hogy méltó módon meg tud élni a nyugdíjából. 

Kívánom, hogy így legyen, de egyáltalán nem vagyok ebben biztos.

Még jóval azelőtt töltött éveket Kanadában, hogy elindult volna a nagy hazai elvándorlási hullám. Nem kísértette meg a hazatérése óta a gondolat, hogy még egyszer kipróbálja a külföldön élést?

Sokszor megfordult a fejemben, 2006-ban biztosan, amikor New Yorkban vendégszerepeltünk a Krétakörrel. 

Az ötvenes éveim elején jártam, és kint, New Yorkban elfogott az érzés, hogy most még el tudnék kezdeni egy új életet, egy olyan életet, hogy kimegyek valahova fél évre, egy érve.

Nem költöznék ki, de kint lennék egy kicsit, dolgoznék valamit, hogy el tudjam tartani magam, tökéletesíteném a nyelvtudásomat és valamit még pluszban megtanulnék.

Mi lett volna ez a plusz?

Tíz napot töltöttünk a társulattal New Yorkban és New Jersey-ben, és már ott felkerestem egy időseket segítő szervezetet; mondtam nekik, van még két napom New Yorkban, ezalatt még dolgoznék egy kicsit. Mondták, hogy későn jöttem, aznap már kivitték az ebédet az időseknek. 

Pár évvel később azt fontolgattam, hogy kimennék egy reimsi színházhoz, mert őket éppen ismertem, de voltak hasonló gondolataim Olaszországgal, sőt Oroszországgal kapcsolatban is. 

Az elgondolás mindig az volt, hogy dolgoznék valamit, bármit, és közben gyakorolnám a nyelvet. Nem az lett volna a cél, hogy perfektül beszéljek, beértem volna valami egyszerű nyelvtudással. Kérni egy pohár vizet és beszélni valamit a foglalkozásomról, az életemről, a családomról, a problémáimról – ez lett volna a kívánt szint.

Végül sem Olaszországba, sem Oroszországba, sem Franciaországba nem ment el. Mi tartotta vissza?

Olyan munkákat kaptam, hogy kénytelen voltam Magyarországon maradni. Egyik munka csábítóbb volt, mint a másik, így végül maradtam.

Megbánta?

Abban az értelemben igen, hogy ha megyek, biztosan megtanultam volna az angol mellett még egy-két nyelvet. Mindig is izgatott, milyen nem anyanyelven játszani. Egy-két alkalommal ez is megadatott, Gárdos Péter Hajnali láz című filmjében egy németül beszélő svéd orvost játszottam, és egyszer olaszul olvastam fel Bächer Iván írásait Rómában, a Magyar Intézetben. A De mi lett a nővel? című előadást pedig kétszer is előadtuk oroszul Moszkvában. 

Montrealban pedig francia castingokra jártam, de turista útlevelem volt, nem mertek foglalkoztatni. Teljes joggal, nagyon erős a szakszervezetük. 

Amikor egy helyi színházba bekerültem, maga az igazgató kísért el az emigrációs hivatalba, és kért engedélyt, hogy felléphessek. Hogy eljátszhassak egy olyan szerepet, amit egy kanadai, vagy québeci színész is el tudna játszani. Akkor tapasztaltam meg először, milyen nem anyanyelven játszani. Nagyon érdekes volt.

Nyitókép: Gyabronka József A várományos című darabban, az Örkény Színházban Fotó: Horváth Judit