Négy nap alatt hét ország a Balkánon: terminál a pult alatt, meseszép tájak és a világ legrondább épülete

Magyarország sem földrajzilag, sem kulturálisan nem balkáni ország – még ha sokan ennek az ellenkezőjét is állítják. Ez akkor látszik igazán, amikor valaki meglátogatja a Balkán-félsziget országait, és testközelből tapasztalja meg a visszamaradott gazdaság, a háború okozta rombolás és a korrupció közvetlen hatását.

A Balkáni-országok több történelmet termelnek, mint amennyit meg tudnak emészteni

– szól Winston Churchill híres mondása, és ahogy átszeltük ezeket az országokat, kezdtük megérteni, mire is gondolt.

Nincs még egy olyan területe Európának, ahol olyan nagy mértékű lenne a népek keveredése, mint a Balkán-félszigeten, a Török Birodalom hosszú idejű fennállásának, majd az elhúzódó délszláv háborúnak betudhatóan ugyanis viszonylag későn tudtak kialakulni a terület független nemzetállamai.

Négy nap alatt hét balkáni országot szeltünk át, ez a történelmileg és kulturálisan rendkívül sokszínű, természeti kincsekben gazdag, ám sokak által csak óvatosan megközelített régió pedig rengeteg élményt és néhány tanulságot is tartogatott számunkra.

Útvonalunk:

• Magyarország – Budapest
• Szerbia – Belgrád
• Észak-Macedónia – Szkopje
• Koszovó – Pristina
• Albánia – Tirana
• Montenegró – Budva
• Bosznia-Hercegovina – Szarajevó
• Horvátországon – Budapest.

Fontos leszögezni már az elején, hogy az utunk során inkább az autózás öröme és a feszes tempó volt fontos, mintsem a nagyvárosokban sétálgatás. Az út számos pontján azt érezhettük volna, hogy több felkészüléssel, hét fajta készpénzzel és mobilinternet-eléréssel gördülékenyebben menne a túra. De pont ez volt a lényeg: nekivágni az ismeretlennek és a maximumra pumpálni a helyzetmegoldó képességünket. Így utazótársammal, némi euróval, internet és GPS nélkül, egy 22 éves Opel G Astrával indultunk el a közel 2500 kilométeres úton.

Bármilyen meglepő, sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen gumikat tegyek a kocsira. Délen, áprilisban már meleg van, de tudtam, hogy a hegyekben akár a hó is eshet – egy ilyen hosszú túrán, egy idős autóval gyorsan az út menti emlékhelyek oszlopán találhatjuk az arcképünket. Végül a nyári gumit választottam, ami az esetek többségében jó döntésnek bizonyult.

Az első éjszakát Észak-Macedónia fővárosában, Szkopjében töltöttük, de előtte még hosszú órákig gurultunk a szerb autópályán. Szerbiában a beltéri dohányzás lehetőségén és az Európai Unió elhagyásának következményein kívül nem értek minket különösebb meglepetések, ezért Szkopje volt az első igazán új élmény.

Észak-Macedónia csak úgy, mint a soron következő többi ország is érdekes múlttal rendelkezik. Már az ország neve is érdekes, ugyanis Dél-Macedónia mint ország nem létezik. A háború után az egykori Macedón Köztársaságnak Görögország miatt kellett felvennie az „észak” előtagot. Egy észak-görögországi tartománynak ugyanis Makedónia a neve, és a görög nacionalisták attól tartottak, hogy a név miatt az ország területi követelésekkel fog előállni. Végül a két ország vezetése 2018-ban egyezett meg és írta alá a Preszpa-egyezményt, ami a későbbi, 2019-es névváltást készítette elő.

A város le sem tagadhatná az ötszáz éves török uralmat. Bármerre néztünk, hatalmas mecseteket és keresztény templomokat láttunk egymás mellett. És bár az egész Balkán megosztott vallásilag, szemmel láthatóan jól megfér egymás mellett a keresztények húsvétja és a muszlimok ramadánja. A tájat szemlélve többnyire félig elkészült épületeket, romos, elhagyatott házakat és elképesztő domborzatokat láttunk. Aki szeretné elkerülni a konfliktusokat, mindenképp váltson macedón dénárt, mert a bankkártya elfogadásra kevés helyen számíthatunk, és ahol igen – mint a szállodákban vagy az éttermek egy részében –, ott sem lelkesednek érte. És ez jellemző az összes többi balkáni országra is, viszont egy kis alkudozás vagy noszogatás után gyorsan előkerül egy működő kártyaterminál a pult alól.

Az első este gyorsan megnéztük Szkopje nevezetességeit – sok nincs belőlük, a napot pedig egy pláza – inkább kocsmára hajazó – kávézójában zártuk, ahol egyből ráeszméltünk, hogy már tényleg nem vagyunk otthon. A bevásárlóközpont egy nyitott tetejű, a régi Skálákat idéző, lemezekkel burkolt épület, ahol vásárlás közben az emberek telepöfögik a teret cigarettafüsttel.

Másnap korán keltünk, hosszú út állt előttünk. Koszovót érintve folytattuk az utunkat Albániába, ehhez viszont visszafelé, északi irányba kellett elindulnunk. A Szerbia-Koszovó határon ugyanis nem ajánlott az átkelés, és még az indulás előtt megnézett útvonaltervező sem dobta fel a lehetőséget, hogy északról közelítsük meg az országot. Bár a magyar konzuli szolgálat oldalán felhívja a figyelmet, hogy Koszovó fokozott kockázattal látogatható ország, ezért nem javasolják a beutazást, semmilyen incidenssel nem találkoztunk.

Az ENSZ és Szerbia a mai napig nem ismeri el Koszovó függetlenségét. A 193 független ország közül is csak 93 ismeri el önálló országként, köztük Magyarország és az EU tagállamainak többsége, így a beutazás nem igényel különösebb előkészületet.

A határt átlépve nem tudtuk, mire számítsunk, lelki szemeink előtt a háborús pusztítás miatt romossá vált házak és fegyveres emberek képei lebegtek, de nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Ennél a pontnál érdemes kitérni a balkáni országok közbiztonságára.

Tényleg veszélyes ott délen?

A rövid válasz: nem. Hosszabban: érdemes nyitott szemmel járni. Bár minden államban megfelelő a közbiztonság, a kulturális különbségek és a tapasztalatlanság miatt könnyen belefuthatunk egy-egy rossz élménybe. A benyomásaink alapján a félsziget országai nem veszélyesebbek, mint bármely más európai ország. Egy dologra azonban mindenképpen fel kell készülni: az úthálózatok zöme fejletlen, számtalan szakaszon nincs autópálya. Gyakori látvány Bosznia-Hercegovinában vagy Albániában, hogy a régió egyetlen, normális tempóban járható útján bárányokat terelnek vagy tehenek legelésznek. Mivel sok helyen nincs is más alternatíva, minden jármű itt közlekedik: személyautók, kamionok, traktorok és biciklisek egyaránt. A hegyoldalban sokszor csak fél méter választ el minket egy-egy hatalmas szakadéktól, a szalagkorlátot pedig mintha hírből sem ismernék.

Mi sem bizonyítja jobban az utak veszélyességét, mint a kilométerenként elhelyezett fényképes, koszorús mementók, amelyek egy-egy halálos kimenetelű baleset áldozatainak állítanak emléket.

A pénzünkre – csakúgy, mint az út szélén kóricáló állatokra – ugyancsak vigyáznunk kell. Nem azért, mert a zsebtolvajok lenyúlják, de a kereskedők előszeretettel ütnek be többet a kártyaterminálokba, mint kellene, ha éppen lehet kártyával fizetni. Albániában például majdnem ezer albán lekkel (nagyjából 3500 forinttal) többet számoltak fel az indokoltnál, de az is gyakori eset, hogy a gyanútlan turistáknak mindenre kétszeres árat mondanak. Egy kis odafigyeléssel és óvatossággal azonban elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket. 

De kanyarodjunk vissza a szakadékokkal övezett utunkra, noha a koszovói határt átlépve éppen egy hatalmas, nemrég elkészült, kietlen autópálya fogadott bennünket, és bármerre néztünk, vadonatúj lakóparkokat és modern építésű házakat láttunk. A magunk mögött hagyott országok után ez nagy meglepetés volt, főleg úgy, hogy itt számítottunk a „legbalkánibb” állapotokra. Pristinán, Koszovó fővárosán érződik ugyan az albán hangulat – az ország közel 90 százalékát albánok lakják –, de összességében abszolút nyugatias utcákra és terekre bukkantunk. A városban idő szűkében egyetlen látnivalót érintettünk, a Nemzeti Könyvtárat, amit sokan a világ egyik legrondább épületeként emlegetnek. Utazótársammal gyorsan megállapítottuk, hogy ezzel egyáltalán nem értünk egyet, majd Albánia felé vettük az irányt.

Bár ezt az országot vártuk a legjobban a túra során, mégis ez okozta a legnagyobb csalódást, főleg, ami a fővárost, Tiranát illeti. Hatalmas Balkán-rajongó útitársam azt mondogatta, hogy

ez a Balkán sem a régi már

– és alighanem igaza volt. A fejlődéssel párhuzamosan eltűnőben van az igazi balkáni légkör, az uniformizált utcákon sétálva gyakran kapott el bennünket az az érzés, hogy szinte bármelyik európai város valamely jellegtelen környékén is járhatnánk éppen.

Ha albániai túrát tervez az ember, akkor a Tiranától délre fekvő területeket is érdemes meglátogatni, mert Korfu magasságában a tengerpart meseszép. A Durrës városa alatti partokhoz érkezve elértük utunk legdélebbi pontját, ekkor légvonalban közel 700 kilométerre jártunk Budapesttől. Innen már észak felé indultunk, és nem is sejtettük, hogy a legszebb látnivalók még csak most következnek.

Montenegró és környéke elképesztően gyönyörű, az élményhez azonban megint csak veszélyes utak vezetnek. A hegyoldalba vágott szerpentineken egy rosszul bevett kanyar pillanatok alatt a vesztünket okozhatja, ráadásul egy 185 kilométeres szakaszt kellett megtennünk ilyen körülmények között, ami így négy órába telt. Az országon átautózva látott táj azonban mindenért kárpótolt bennünket, a hatalmas hegyek és a Kotori-öböl atmoszférája valóban lenyűgöző.

Estére sikerült az óvárosban olcsó szállást foglalnunk, ezért is jó szezonon kívül utazni. A kártyás fizetés hiánya azonban megint utolért minket, és ezúttal majdnem fedél nélkül maradtunk miatta, mivel ezúttal nem működött az addig bevált praktika, és sehogy se került elő az a fránya terminál a pult alól. Aztán persze lett megoldás. Egy kis beszélgetés után kiderült, a recepciós hölgy mégis nyitott rá, hogy adjon nekünk egy szobát, pár feltétellel: a 20 eurónkat zsebre vágta, a szobába titokban kellett beosonnunk, hogy a tulaj ne lásson meg minket, reggel pedig tisztán és rendbe rakva kellett magunk mögött hagynunk a szállást – mintha ott se lettünk volna. Mindhárman jól jártunk: ő megkeresett pár perc alatt hétezer forintot, mi pedig nem fagytunk meg a montenegrói éjszakában. 

A kalandos este után felfedeztük Budvát a maga elragadó hangulatával és idilli utcáival. Közben próbáltuk kipihenni magunkat, ugyanis az utolsó napon 900 kilométert vezettünk Budapestig, amit egy nap alatt tettünk meg, hogy tartsuk a négynapos keretet.

Megmentőink: Ferencváros, Szeged, Puskás és egy kapatos könyelő 

Hazafelé a montenegrói hegység festői szerpentinjein áthaladva megérkeztünk Bosznia-Hercegovinába. A határ után pár kilométerrel azonnal arcon csapott minket a valóság. Egy óriási szemétdomb tetején találtuk magunkat, ami ránézésre évek óta hízhat a völgybe ledobált legkülönfélébb tárgyaktól. Széltében és magasságában is több száz méteres szeméthalmaz alakult így ki, alaposan belerondítva az egyébként gyönyörű tájba. 

Kicsit lehangoltan indultunk tovább, majd legközelebb egy út menti, hegyoldalba épült falatozónál álltunk meg, ahol igazán megtapasztalhattuk a balkáni vendégszeretetet. 

Odabent vágni lehetett a füstöt, ami nekünk, Z generációsoknak egyszerre taszító és magával ragadó élmény, hiszen kimaradtunk abból a korszakból, amikor még itthon is telecigizett vendéglátóhelyiségekbe lehetett beülni ebédelni. Fiatal pincérünk egy idős férfi mellé ültetett, aki épp a harmadik felesét és a második sörét fogyasztotta, vélhetően könyvelő lehetett, mivel közben számlákat és pénzügyi mérlegeket bújt az asztalon. 

Miután elfogyasztottuk sokadik csevapcsincsánkat (akkor már három napja a régió tradicionális ételén éltünk), kikértük a számlát, de a fizetéssel megint bajunk akadt: bár itt lehetett (volna) használni a bankkártyát, egyszerűen nem fogadta el a kártyánkat a terminál.

Rendesen leizzadtunk, hiszen egy idő után már a fél személyzet minket méregetett, amiért sehogy se tudtuk kifizetni a rendelésünket, ám ekkor az addig szótlanul számolgató férfi megkérdezte, honnan érkeztünk. Mindent beleadva, kézzel-lábbal sikerült elmutogatnunk, hogy Magyarországról. Ekkor széles mosollyal elkezdte sorolni: „Ferencváros, Szeged, Puskás”. Ezután már a fizetőképtelenségünkkel és Puskás Öcsivel karöltve robogtunk az érzelmi hullámvasúton, és nem tudtuk hova tenni a kedves férfit mindaddig, amíg a hátunk mögött ki nem fizette a számlánkat. Természetesen ezt nem akartuk elfogadni, de visszagondolva nélküle talán még mindig ott mosogatnánk. 

A tanulság pedig ekkorra már tényleg világos volt: a Balkánon mindenhol érdemes magunknál tartani némi helyi valutát.

Állunkkal a földön távoztunk a kocsma-falatozóból, ahol a nagyvonalú meghívás mellé egy jó tanácsot is kaptunk az egyetlen angolul beszélő vendégtől, aki arra figyelmeztetett, hogy hóesés várható arrafelé, amerre tartunk. Pár óra autóút után szavai beigazolódtak: tényleg hóviharba kerültünk. Ekkor tudatosult bennünk, hogy

a négy évszakból hármat is átéltünk az elmúlt napokban.

Magyarországon és Szerbiában a tavaszt, Észak-Macedóniában, Albániában és Montenegróban a nyarat, Bosznia-Hercegovinában pedig a telet. Így az utazás elején érzett aggodalmam az autógumik miatt beteljesült: tényleg hóesésben kellett nyári gumikkal autóznunk. Az előttünk álló szakaszon már csak Szarajevóban, Bosznia-Hercegovina fővárosában ejtettünk meg egy gyors megállót. Éppen a ramadán végére értünk a városba, ahol már mindenki lázban égett, hogy napnyugta után megtöltsék az éttermeket és jókat egyenek. Hazafelé már csak arra volt energiánk, hogy az autópályán, Horvátországon át biztonságban hazaérjünk – pár benzinkutat leszámítva sehol sem álltuk meg.

És hogy miért éri meg bevállalni egy ilyen túrát ahelyett, hogy egyszerűen felülnénk egy nyugati országba tartó repülőre, ahol működik a kártyás fizetés, kevesebben akarnak lehúzni és még az Instagram-oldalunkon is több lájkot kapunk a nyaralós képeinkre? Pont ezekért. Azért keltünk útra, hogy felfedezzünk, tapasztaljunk, igazán egyedi kulturális élményben legyen részünk, és közben a lehető legtávolabb kerüljünk a komfortzónánktól. Minden hibájával és veszélyével együtt a balkáni túra maximálisan teljesítette az elvárásainkat.