Bródy János: A Petőfi Zenei Tanács sem a szakma által választott, hanem lojalitás alapján kinevezett társaság

Hamarosan megjelenik a tavaly novemberi Aréna-koncertje DVD-n, CD-n és Blu-rayen is. Pedig Szörényi Levente már egy 2007-es interjúban azt mondta, hogy abba a korba léptek, amikor egymás orvosainak a telefonszámát cserélik ki…

Egyelőre még élünk mind a ketten. De most nagy a szomorúság, hogy már Török Ádi is átszerződött az égi zenekarba. A Minit mi vittük először az Illés zenekarral országos turnéra 1971-ben. Egyre kevesebben vagyunk, akik még emlékeznek a régi időkre.

Tavaly, 76 évesen milyen fizikai igénybevételt jelentett végigjátszani egy Aréna-koncertet?

Számomra a megterhelés inkább idegrendszeri, vagy lelki, amíg felkészülök egy-egy ilyen nagy koncertre. Folyamatos a szorongásom, hogy már nem tudok megfelelni az elvárásoknak.

De nem vagyok egyedül ezzel, beérkezett sikeres művészek sokszor bevallják, hogy a látszólagos színpadi magabiztosság és a rutin mögött, amivel nyilvánvalóan mindannyian rendelkezünk, mégsem az van, hogy nekünk már gyerekjáték egy fellépés. Már csak azért sem, mert egy ilyen nagyszabású koncerten sok ember összehangolt munkájára van szükség, hogy minden az előre eltervezett rendben működjön, és nincs garancia arra, hogy senki sem hibázik. És én már abban a korban vagyok, hogy úgy kell készülni minden fellépésre: lehet, hogy nem lesz több alkalom. Van az a mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni, és ez most olyan jól sikerült, hogy azt se bánnám, ha ez lenne az utolsó.

Mikor érezte először komolyabban, hogy azt se bánná, ha akár nem játszana többet?

A pályám során többször kerültem olyan helyzetbe, hogy azt gondoltam, itt a vége. Először 1973-ban, amikor államellenes izgatás miatt indult ellenem eljárás. Aztán amikor feloszlott az Illés. Sosem éreztem azt, hogy nekem a zenei pálya az egyetlen lehetőségem, de amikor a Fonográf is megszűnt létezni, már túl voltam az első szóló albumon, és a Hungarian blues sikere önálló előadóművésszé avatott. A 80-as évek számomra a kiteljesedést hozták,  az István, a király rockoperát és újabb dalokból fűzött nagylemezeket.  Aztán az új világban jöttek a csalódások, mondhatnám úgy, hogy nehéz évek. 

Egy csomó dolog, ami engem igazán éltetett és reményt adott, összezavarodott, elpárolgott. Volt ebben magánélet, közélet is. Mindent összevéve a kilencvenes évek közepe táján pánikbeteg lettem, kezdetben még rosszul is kezeltek. Úgyhogy akkor én elég rossz állapotban voltam, és aztán komolyabb bajom is támadt. 

Egy sikeres operáció következtében az ezredforduló után nem sokkal kezdtem újra rendbe jönni és magamra találni.

Feltámadt, és elkészített gyorsan egy lemezt…

Ez volt a Kockázatok és mellékhatások. De már akkor az volt az érzésem, hogy az a műfaj, amiben én igazán jól éreztem magam, a mikrobarázdás nagylemezek korszaka, lassan véget ér. Amikor mi kezdtük a hatvanas években, még a Kábelgyár melléküzemágában préselték a lemezeket. Sok rosszat el lehet mondani az MHV vezetőiről, Bors Jenőről és Erdős Péterről, mert hiszen monopolhelyzetben voltak, és a személyes érdeklődésük és érdekeltségük nyomot hagyott az akkori magyar kiadványokon, de tény, hogy ők hozták fel a magyar hanglemezgyártást. Emlékszem, Erdős Péter egyszer diadalittasan mondta nekem annak idején, hogy gyerekek, rengeteg lemezt fogunk eladni, mert most állapodtam meg a Triállal (a Kádár-kor állami játékkereskedelmi cége), hogy behoz nem is tudom hány ezer Supraphon lemezjátszót az országba. 

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy ezek a lemezjátszók először a könyvespolcok mellé kerültek a magyar családok otthonaiban. És ahol könyvespolc volt, ott volt igény a minőségre, és szerintem ez meghatározta, hogy milyen nagylemezek fogytak nagy példányszámban. A nagylemez volt az a formátum, amit ha jól összerakott az ember és volt valami koncepciója, hogy miről szóljanak a dalok, akkor elég jelentős produkciók születtek. Számomra már az is fájdalmas volt, amikor megjelentek a CD lejátszók, ahol már be lehetett nyomni a random selection gombot.

Mit vétett szegény random lejátszás?

Ez volt az első figyelmeztetés a számomra, hogy többé nem úgy fognak terjedni a sorba rendezett dalok, ahogy azt én elképzeltem. Az internet aztán alapjaiban megváltoztatta a zenei élvezetek fogyasztását, ma már mindenki saját playlistet állíthat össze a különböző platformokon. Véget értek azok az idők, amikor a nagylemezek otthoni lejátszása az alkotók szándéka szerint adott zenei-irodalmi élményt, pedig a kétszer húsz perces műsoridőben sok jelentős, nagyívű produkció jött létre, egy dupla nagylemezen még egy négyfelvonásos rockoperát is forgalomba lehetett hozni. A digitális korszak először az analóg vinilt amortizálta, aztán a CD formátumot is, ráadásul a videók korszakában már inkább nézték, mint hallgatták a zenét. 

 Az interneten elérhető zenei tartalmak szükségtelenné tették a fizikai hanghordozókat, és amikor Szörényi Leventével együtt 2011-ben megkaptuk közösen a Fonogram Életműdíjat, az járt a fejemben, hogy itt a búcsú ideje.

Az ilyen díjaknak mindig van egy nem is annyira palástolt üzenete, hogy köszönjük, de most már el lehet vonulni.

A szakma köszöni a nagy öregeknek mindazt, ami már mögöttük áll. Ez persze megtisztelő, de benne van, hogy az életmű kész, le lehet vonulni a pályáról. Mivel mindig is a nagylemezformátum állt közel hozzám, és a dalfüzérek szerkesztésében éreztem magam igazán otthon, úgy gondoltam, hogy egy nagylemezzel fogok elbúcsúzni. 2011 őszén megjelent Az Illés szekerén, amit én egy összegző lezárásnak gondoltam, de az album megjelenése után a koncerteken felforrósodott a hangulat. 

Volt a lemezen néhány olyan szám, ami gyakorlatilag megalapozta a Fidesz által teremtett új világban azt a szerepet, hogy én hol is állok ebben az új társadalmi-közéleti rendben. Ma már nyilvánvaló, hogy 2010-ben valójában egy új rendszer született, a kétharmados többség diktatúrája. És én ebben az új rendszerben ott találtam magam, ahová Az Illés szekerén dalai elhelyeztek.

Ami egy alapvetően ellenzéki szerep…

Én akkor még csak gyanakodtam, hogy amit itt a centrális erőtér tervez, az nem a nyugati polgári demokráciák társadalmi rendje, és egyre jobban beigazolódtak azok az előérzeteim, amelyek azt sugallták, hogy egy olyasfajta pártállami rendszer áll vissza, mint amit én már ’90 előtt megéltem. 

És érzékeltem, hogy a közönségem jelentős része ezt ugyanígy gondolja, és még a régi dalok is újra értelmet nyernek. Olyasfajta fogadtatásban részesítettek a koncerteken, amiből teljesen nyilvánvaló volt, hogy én ezt most nem hagyhatom abba. Talán kissé fellengzős, de úgy éreztem, felelősséggel tartozom azoknak, akik bíznak bennem és fontosnak tartják a dalaimat. Nekem tulajdonképpen azok a szponzoraim és támogatóim, akik megveszik a lemezeket meg a koncertjegyeket, és amíg ezt teszik, nem szorulok állami gondoskodásra. Lovasi András mondta egyszer, hogy bármerre indulsz, előbb-utóbb a NER-be ütközöl. Úgy látom, nagyon sok minden, amiben bíztam és hittem, illúzió volt. Mintha ez a félfeudális rendszer sokkal természetesebb lenne ebben az országban, mint az a világ, ahol az embert a teljesítménye alapján ítélik meg, és nem a mindenkori hatalmat szolgáló lojalitást díjazzák.

Ön is beleütközött a NER-be, 2020-ban egy pillanatra felborzolta a kedélyeket, hogy Szörényi Leventével elfogadták Demeter Szilárd meghívását, mint utólag kiderült, azért, hogy véleményezzék a NER meghatározó kultúrpolitikusának könnyűzenei stratégiáját. Az a bizonyos fotó, amin együtt szerepelnek Demeterrel, heves indulatokat váltott ki, érezhetően főként az ön közönségében.

Ezt a szekértábor-mentalitást is tragikusnak tartom, értelmetlennek és kártékonynak, de úgy tűnik, hogy már az államalapítás korában is működött a turáni átok, az örökös viszálykodás.

Nem érzett a Bródy-rajongókban csalódottságot?

Akik a dalokat szeretik, azok nem egy fénykép alapján ítélnek meg, de nekem támadt néhány általam tisztelt értelmiségi figura, akik tulajdonképpen azt közölték velem, hogy csalódtak bennem. Hogy én hogy tehettem meg, hogy szóba álltam egy olyan alakkal, mint Demeter Szilárd. 

Persze megértem az indulatokat, de mindig azt gondoltam, ha lehet hidat építeni az árkok felett, akkor én arra hajlandó vagyok. Nem nagyon tudom, hogy az irodalmi életben hol húzódnak a lövészárkok, én a zenei világhoz tartozom, azt ismerem valamennyire. De mondta már nekem irodalmár barátom is, hogy Demeter is egy olyan figura, akinél nem azt kell figyelni, hogy mit mond, hanem hogy mit csinál. És ebben tényleg van egy kis különbség.

Nemrég megalakult a popkultúra jobbá tételét a zászlajára tűző Petőfi Zenei Tanács. A tanács összetételét sok kritika érte, főleg a magas átlagéletkor miatt, és mert egyetlen nő sincs a tagok közt.

Ez sem a szakma által választott, hanem lojalitás alapján kinevezett társaság, és az a tapasztalatom, hogy az ilyen tanácsadó testületek inkább csak Patyomkin-dekorációk valamilyen hatalmi szándék homlokzatán. 

Megjegyzem, ezt a szándékot nem tartom rossznak. Látom, hogy akiket Demeter felkért, afféle sokat megélt, tapasztalt zenészek. Némi meglepetést keltett, hogy Müller Péter Sziámi is beszállt, de én őt is megértem. Ez is egy lehetséges magatartás. Természetesen van, akivel lehet együttműködni, és van, akivel nem. Nem mindenkiről tudom elképzelni, hogy vannak használható ötletei a szakmával kapcsolatban, de a Sziáminak biztos van, neki mindig volt. Attól tartok, ha majd megkapja a Kossuth-díjat, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy na, ezért kapta. Pedig hát már rég megérdemelte volna.

Az elmúlt években egy teljes zenekar szerveződött ön köré.

2016-ban 70 éves lettem, és ebből az alkalomból a menedzserem, Mentler Krisztina egy jubileumi koncertre beszélt rá, én meg azt gondoltam, hogy jó, akkor legyen még egy ráadás lemez, és megkérdeztem Kirschner Pétert, akivel addig csak távoli haverkodásban voltunk, hogy volna-e kedve felvételeket készíteni velem és összerakni egy zenekart mögém. Ő az undergroundban volt fiatal én meg régen, és így  létrehoztuk az alternatív retrót. A Ráadás lemez megint dupla aranylemez lett, és frontember lehettem fiatal és tehetséges zenész gyerekekkel körülvéve. 

A közönség lelkesen támogatott, vették a lemezeket és a koncertjegyeket, 2020-ben a pandémia alatt megcsináltuk a Gáz van, babám! albumot is, tavaly novemberben pedig az Aréna-koncertet. 

Közben tényleg nagy lett a gáz, az oroszok lerohanták Ukrajnát, és azóta az a mondás jár az eszemben, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák. És miközben hallgatnak, megy ez a hintapolitikára hajazó pávatánc, meg ez a központilag irányított orwelli propaganda, ahol békét akar, aki háborúzik, és szabadságot, aki rabságba taszít. 

Nem tudom magam abba az állapotba hozni, hogy ennek a jelentését vesztett, a slágeriparba visszasüllyedt műfajban hangot adjak annak, amit én mostanában érzek. Amit mostanában gondolok, az valahogy nem dalokba való.

Pedig például a Birkaország című számában, úgy tűnik, ott van minden, amit az országról, az agymosásról gondol.

Kaptam érte rendesen, hogy én birkának nézem az ország lakóit. Weöres Sándor Majomország című versének modern parafrázisa ez a dal. Emlékszem, fiatal koromban Latinovits Zoltán szavalta a Majomországot a magyar állami televízió képernyőjén. Keményen a kamerába nézve, olyan Latinovits-módra, hogy mindenki értse, miről van szó. De hát most olyan világban élünk, hogy azt hiszem, várni kell még egy ideig, hogy én a magyar állami televízióban egy ilyen dallal megjelenhessek. 

Nem mondhatom, hogy ki vagyok tiltva a közmédiából és csatolt részeiből, mert ez egyszer már bírósági per tárgya volt, szerencsésebb lenne úgy fogalmazni, hogy az elmúlt évtizedben egyszer sem voltam annyira érdekes, hogy szerepeljek egy műsorban.

Említette, hogy egy időben pánikbetegséggel küzdött. A pánikbetegségének köze volt a zenészként megélt elbizonytalanodáshoz?

Hát, a pánikbetegségből kigyógyultam, de mindig bennem volt az a fajta bizonytalanság, hogy én nem a zenészpályára predesztináló adottságokkal és képességekkel születtem, bár kétségkívül zeneszerető családban jöttem a világra. Volt otthon zongora, tanultam is zongorázni, amíg meg nem untam, és ez a tudás nagyban segítségemre volt, amikor a kamaszkoromban megérkezett az elektromos gitárokra hangolt új zenei forradalom. De mondjuk énekesnek soha nem tartottam magam. A Fonográf zenekarban a hat ember közül négyen sokkal jobban énekeltek, mint én.

Tavaly több műtéten is átesett, egy fotót is közölt, ahogy bekötött arccal fekszik a kórházi ágyán. Felmerült, hogy ennyi volt, nincs több koncert?

Akkor egy ideig ezt éreztem. Már régen nincs meg bennem az a fajta vágy és exhibicionizmus, hogy magamat mutogassam, akkor vagyok boldog, ha mások éneklik a dalaimat. Ki volt tűzve novemberre a koncert, miközben azt gondoltam, hogy én többet nem fogok színpadra lépni.  Azt ajánlottam a menedzsmentnek, hogy keressen olyan fellépőket, akikkel meg tudja csinálni a Bródy-dalok előadását. 

Aztán hétszer operáltak, azt mondták, hogy színpadképes vagyok, a sebészem, Koltai Laci egészen jól rendbe hozott. A koncert végül remekül sikerült, a DVD-felvételt nézve nem is lehet látni a küzdelem nyomait.

Érdemes még arra várni, hogy születik új Szörényi-Bródy dal?

Nem érdemes. Levente már tíz éve letette a lantot. Lehet, hogy nekem is a novemberi Aréna-koncert volt az utolsó nagy fellépésem, és örülök, hogy sikerült rendes minőségben rögzíteni az utókor számára. Amit Leventével együtt létrehoztunk, az ma már a magyar nemzeti kultúra öröksége, és csak remélni tudom, hogy maradandó műveket alkottunk és az eljövendő nemzedékek is megemlékeznek majd rólunk. 

Ezt az érzést erősíti a Magyar Zene Házában nemrégiben megnyílt kiállítás arról a korszakról, amiben felnőttünk, és ahol magamat már mint muzeális minősítésű rockzenészt szemlélhetem a mindig újra értelmezett történelmünk görbe tükrében. Még az is lehet, hogy az a rólam szóló zenés DVD-portréfilm, ami Vallomások címmel került forgalomba, a koncertfelvételekkel együtt egyszer majd segédanyag lesz a magyar populáris zenei kultúra tündöklését és hanyatlását ismertető akadémiai székfoglalón.

Nyitókép: Fiala de Gábor