„A szívem a tüntető tanároké” – interjú Nádasdy Ádámmal

Az ideje nagyobb részében Londonban él a férjével, mondta tavaly a Literának. A sarki pubban, már ha van sarki pub, megismerik?

Sarki pub van, kettő is, egy balra, egy jobbra. Az időm hatvan százalékában itt vagyok, Londonban, de a pubban nem ismernek fel, azt is mondhatnám, itt inkább inkognitóban vagyok. Ennek az is az oka, hogy a párom orvosként dolgozik, közben nehéz vizsgákra készül, ezért esténként tanul. Csak hétvégén szoktunk eljárni, de akkor inkább valami rendes étterembe.

A Charing Cross Road-i antikváriumokban a pandémia előtt sok kincset lehetett találni. Jár vadászni könyvekre?

Igen, de a Charing Cross Road-iak már nagyon drágákká váltak. Az antikváriumok többsége vagy bezárt, vagy igazi értékeket árusítanak gyűjtőknek, első kiadásokat, dedikált példányokat. Nem én vagyok a célközönségük. Maradt még egy-két igazi, van a híres Skoob, ami a Books visszafele olvasva. Egy hatalmas pinceantikvárium. Múltkor hirtelen kellett egy Macbeth; beszaladtam, és fillérekért vettem egyet.

Rendelkezik könyvritkaságokkal?

Van egy-két becses darab, de azokat többnyire apámtól (Nádasdy Kálmán operarendező) örököltem. Megvan például József Attila Medvetánca, eredeti, első kiadás.

Az angol belpolitika tudja annyira bosszantani, mint a magyar?

Nem tud annyira bosszantani. Részben azért sem, mert nem annyira bosszantó. Másfelől nem is annyira érzem a bőrömön, nem pendíti meg a húrjaimat annyira, mint az otthoni. 

Nem mindegy, melyik kultúrában gyökerezik az ember. Ha hirtelen azt mondom, Szomory Dezső, mert épp az ő neve jut az eszembe, rögtön egy egész világ jön vele, de ha azt mondja itt valaki, hogy Noël Coward, az azért egészen más. Persze láttam egy-két darabját, de nem kell magyaráznom a különbséget.

A BBC nemrég felfüggesztette, majd visszafogadta Gary Linekert, a focistából lett műsorvezetőt, mert egy Twitter-bejegyzésében gyakorlatilag lenácizta a brit kormány menekültpolitikáját. Linekernek drukkolt?

A fiatal énem a Linekernek drukkolt volna, mert ilyenkor az ember mindenkinek drukkol, aki szemben áll egy nagy arctalan gépezettel. Ahogy régen mondták: aki harminc éves kora előtt nem kommunista, annak nincs szíve, de aki harminc éves kora után is kommunista, annak nincs esze. Az ember fiatalon mindig az egyénnek drukkol a hatalommal, a nagy szervezettel szemben.

Ön már elmúlt harminc. Akkor inkább a BBC-vel értett egyet?

Olyan ez, mint a papoknál. Egy pap esetében is azt gondolom, vegye tudomásul, hogy egy nagy szervezet tagja, ami bizonyos fegyelmet, diszkréciót követel. 

Közben persze jól ismerem azt a helyzetet – hiszen a kommunizmus alatt nőttem fel, és a Fidesz-rendszer alatt is egyre inkább így van –, hogy ami a pártnak nem tetszik, az inkább ne hangozzon el; olyan embereket ne engedjünk a mikrofon elé, akik nem pont ugyanazt mondják, mint a párt. 

Lineker persze nem sportriporterként mondta azt, amit mondott, hanem a közösségi médiában fejtette ki a szerintem egyébként valóban ízléstelen véleményét. Azt mondta, ugye, hogy a konzervatív kormány vezetői a bevándorlásról úgy beszélnek, mint a harmincas években a hitleri Németországban.

Mi ebben az ízléstelen?

A nácizással nem szabad dobálózni, és látszik, hogy az angolok valójában egyáltalán nem tudják, mi az, hogy nácizmus. Istenem, milyen jó is nekik! Nekik ezek mesefigurák, mint a Piroska és a farkas. Akinek senkijét nem ette meg a farkas, az vidáman meséli ezeket a történeteket.

Miután Linekert felfüggesztették, a kollégái közül sokan kiálltak mellette, olyan sokan, hogy szinte senki sem maradt, aki levezényelje a műsort. Tapasztalt hasonló mértékű kiállást Magyarországon?

Munkahelyileg volt olyan, hogy le akartak fokozni, vagy el akartak küldeni valakit, és akkor a kollégák kiálltak érte, gyakorlatilag sztrájkba léptek. Emberi szinten, alacsony szinten tudok ilyenekről, de olyan magas szinten, amilyenen egy Lineker áll, hasonló esetről Magyarországon nem tudok. Ez azért Kelet-Európa. Persze nemrég voltak a tanártüntetések, és bőven volt tanár, aki azt mondta, hogy őt ugyan nem bántották, neki nem mondtak semmit, de ő nem hajlandó így tanítani, és inkább elmegy akkor.

Kint volt valamelyik tanártüntetésen?

Követtem az eseményeket, de nem mentem ki, a téli hideghez már túl öreg vagyok, de a szívem a tüntető tanároké.

Egy Londonba disszidált rokon mesélte, hogy több évtizednyi kintlét után ő volt az, aki kijavította a született angol kollégái leveleit, de előfordult, hogy a benzinkútnál csak nagy nehezen értette meg, mit mondanak neki. Ismerős élethelyzet?

A született angolok egy fokkal biztosan jobban értik mondjuk a helyi, liverpooli egyszerű emberek angolságát, mint én. Ez nyilván szokás kérdése, ők ebből hallhattak eleget rádióból, tévéből. A párom, aki több mint tíz éve itt él már, és fiatalon angol iskolába járt külföldön, tulajdonképpen jobban tud nálam angolul. A hasonlatnál maradva, ő jobban érti a benzinkutast, míg én az ő helyesírási hibáit javítom ki. Ha a rádióban mondanak valami vicceset, akkor ő felnevet, én pedig nem értem, hogy ő min nevetett, el kell magyarázni. Este viszont, ha üldögélünk, és regényt olvasunk, akkor időnként megkérdez, hogy egy-egy irodalmiasabb kifejezés mit jelent. Ezeket viszont én tudom, mert angoltanár vagyok.

Ha a párját a férjeként mutatja be valakinek, az Pesten vagy Londonban okoz nagyobb zavart, meghökkenést a társalgásban?

Nem is tudom. Megmelengeti a szívemet, hogy én ezzel az emberrel házasságot köthettem Angliában, mert ez itt ugye meg van engedve. Magyarországon bejegyzett élettársak lettünk. Az is nagyon jólesett, szép és fontos dolognak tartom. Húsz éve vagyunk együtt, miért is ne! 

Ugyanakkor nem akarok senkit se meghökkenteni, vagy ha igen, akkor szándékosan, de azt is inkább ritkán. Az ember nem nagyon tudja, hogy ezzel mikor jöjjön elő. Nagyon nehéz, mert ezt semlegesen nem nagyon lehet mondani. Irigylem a heterókat, akik simán azt mondják, hogy képzeld, a feleségem így vagy úgy. Hát, én meg akkor azt mondom, hogy képzeld, a férjem… És akkor esetleg a másik zavartan rám néz, hogy most mi is van. Akkor mondjam inkább azt, hogy a párom? A szerelmem? Vagy a nevét mondjam? Nem olyan könnyű ez a helyzet.

Azt mondta a Literának, hogy Londonban nincs állása, de néha tart előadást az egyetemen. Melyik egyetemen, és miről?

Az egyetem a University of London, azon belül is a University College, ami a bölcsészkarnak felel meg nagyjából. A magyar szekció szokott hívni előadni, érthetően, hiszen az angolról tudnak ők itt eleget. Megkértek például, hogy beszéljek a Kárpát-medence nyelvi helyzetéről. A hallgatóság jelentős része kínai volt, üzletembernek tanultak, a Kínai Kommunista Párt ráállította őket arra, hogy Közép-Kelet-Európával foglalkozzanak. Meg akarták tudni, nagyon helyesen egyébként, hogy ez a környék, ami nekik szakmailag érdekes lesz, milyen. És nem csak hogy pénzügyileg milyen, vagy milyen akkumulátorgyárat lehet ide telepíteni, hanem hogy milyen népek élnek errefelé, és ezek milyen nyelvet is beszélnek, milyen kultúrájúak. Ez persze angolul ment, de volt olyan is, hogy itteni magyar szakosoknak beszéltem a fordításról.

Itthon Kálmán Lászlóval vezette a Szószátyár című rádióműsort, amit az is hallgatott, akit nem érdekelt a nyelvészet, vagy nem tudta magáról, hogy érdekli. Kálmán László halálával a műsor véget ért – nem merült fel, hogy folytatja?

Nem igazán. A vége felé már elfáradt a dolog, vagy mi elfáradtunk. Abban az értelemben, hogy újra és újra ugyanazok a kérdések jöttek elő. Ugye, a hallgatók által beküldött kérdésekkel foglalkozott a műsor, a nyelvhasználatot, a nyelv múltját, jövőjét illetően. Kálmánnal egymásra néztünk, és azt mondtuk, hát miért baj ez, hiszen tanáremberek vagyunk évtizedek óta, nem derogál az embernek minden szeptemberben kiállni a hallgatók elé, és azt mondani, hogy kérem, vannak magánhangzók és mássalhangzók és így tovább. Mi baj van ezzel? Hát, az, hogy a diákok cserélődnek, a műsor hallgatói viszont nagyrészt ugyanazok maradtak. Olyan ez, mint amikor egy évismétlőt meglátok a tanteremben, és kínosan érzem magam, mert tudom, szóról-szóra ugyanazt a viccet mondom el, mint tavaly szeptemberben. Ez egy konstrukciós problémája az ilyen jellegű műsoroknak. Nem lehet akármeddig csinálni.

Önt Kálmán László hívta a műsorba…

Igen, ez az ő műsora volt, ő hívott maga mellé.  És én vállaltam az untermann szerepét. Olyanok voltunk, mint egy klasszikus komikus duó. Mint a Hacsek és Sajó. Van a straight man, a normális ember, aki naivul kérdezi, hogy de hát ez miért van? Az miért van? És van a funny man, aki vicces válaszokat ad, lecsapja a labdát, kifigurázza a másikat. 

Én voltam a straight man, aki kérdezgetett, hogy vajon miért van ez, és Kálmán László volt a funny man. Persze nem úgy funny, mint egy Hacsek-jelenet, itt azért két nyelvész beszélgetett.

Nyakunkon a koronázás, ami önt, mint hatvan százalékban londoni lakost, akár a napi közlekedésében is érintheti. Szimpatizál Károllyal vagy a királyi család más tagjaival?

Igen, én lelkes támogatója vagyok a monarchiának, mert a lelkem mélyen azért nagyon konzervatív ember vagyok. Azt gondolom, ez egy nagyon ügyes és elegáns találmány. 

Ugye, ezek celebek, akiken rengeteget lehet rágódni, miközben igazi hatalmuk nincsen. Magyarországon Kádár Jánoson meg Aczél Györgyön lehetett rágódni, most meg Orbán Viktoron és annak a családján, meg Mészáros Lőrincen lehet rágódni, de ezeknek az embereknek valós gazdasági vagy politikai hatalmuk van. És éppen ezért nagyon nehéz a gyűlölködést vagy a hízelkedést megúszni, ha szóba kerülnek. 

De a királyi család más. Olyan, mintha színházban látnám őket. Nyugodtan mondhatok akármit, mert az a színész aztán lesminkel és hazamegy, nem ő fog engem kivégeztetni. Roppant jó ötletnek találom a monarchiát, igazi angolos, finom ötletnek. Őfelsége előtt mindenki meghajol, miközben őfelsége egy senki. Impotens, a szó politikai vagy gazdasági értelmében.

És Károly király?

Nem ellenszenves. Érdekesebb, mint az anyja, aki egy tisztes, derék polgárasszony jellegű nő volt, de hát végtelenül unalmas volt. Ez Károlyról nem mondható. Aztán van ez a szexbotrányos Andrew, és van persze Harry és Meghan… Azért ezt nem kéne csinálni, hogy ennyire felhájpolják magukat. Mint hallom, épp most jelent meg Harry könyve magyarul.

Olvasta?

Nem, és nem is szándékozom. Ahhoz azért rövid az élet.

Nyitókép: Keleti Éva/ MTVA/Gyűjtemény