„A halott családomra nem gondoltam és ez bántotta a lelkiismeretemet” – exkluzív interjú az Oscar-díjas Tom Stopparddal

Az alábbi interjú telefonon készült, és egyáltalán nem az volt a célja, hogy a Rosencrantz és Guildenstern halott világhírű szerzőjének és a Szerelmes Shakespeare Golden Globe- és Oscar-díjas forgatókönyvírójának kutyatartásai szokásai felől érdeklődjek, sokkal komolyabb témák lebegtek a szemem előtt, de az élet és egy dalmata közbeszólt. 

Kölyökkutya?

–  érdeklődik Tom Stoppard, aki a minden emberi hangot elnyomó kutyaugatás közben is igyekszik derűs csevegést folytatni. Hiába nézek könyörgően rég nem kölyök kutyámra, hogy hagyja abba a kétségbeesett vonyítást, amit a telefoncsörgés, Mr. Stoppard hívása váltott ki belőle, Polli (8) nem nyugszik, a telefoninterjú ellehetetlenülni látszik. 

Hogy mit tesz ilyenkor egy igazi angol úr? Mesél tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha csak a klubjában beszélgetnénk, és nem egy üvöltő kutya által terrorizálva.

Három hete nekünk is van egy kutyánk, de a miénk csendes, csak akkor ugat, ha a tévéből kutyaugatást hall. Mentett, keverék eb. A feleségem imádja a kutyát, a kutya imádja a feleségemet, én meg szeretem a feleségemet és a kutyát, szóval, minden a legnagyobb rendben

– számol be Tom Stoppard kutyás élete elmúlt három hetéről, és mire a végére ér, csodával határos módon Polli is megnyugszik, kezdődhet az interjú.

Legfrissebb darabjának, a Leopoldstadtnak 2020 januárjának végén volt a világpremierje a londoni West Enden. Aztán jött március és a pandémia. A bemutató időzítése finoman szólva sem bizonyult szerencsésnek.

Pedig nagyon jól indult a darab, remek volt a fogadtatás, aztán igen,  jött a pandémia, és a színházak bezártak. A Leopoldstadt is csak több mint egy év elteltével térhetett vissza a színpadra. Aztán megint le kellett állni, mert a színház betervezett egy másik bemutatót. De 2022 októberétől már Amerikában is játsszák; merem remélni, hogy ezúttal semmi sem fog közbeszólni.

A darab egy bécsi zsidó család több generációjának történetét dolgozza fel, a 20. század hajnalától a holokauszton át az ötvenes évekig. Másképp fogadta a londoni és a New York-i közönség?

A Leopoldstadtot bemutatták Bécsben is, és hamarosan Izraelben is játszani fogják, de az az érzésem, a darab igazán New Yorkban talált otthonra. New York jelentős zsidó közönséggel rendelkezik, holokauszttúlélőkkel és másodgenerációs túlélőkkel, úgyhogy dacára a bécsi és az izraeli bemutatóknak, azt hiszem, New York a darab természetes otthona. Erős érzelmeket váltott ki az amerikai bemutató, erősebbeket mint Londonban.

Másfél éves volt, amikor a családjával elmenekült szülőhazájából, Csehszlovákiából. Túlélőnek mondaná magát?

Nem mondanám magam holokauszttúlélőnek. 1939-ben menekültünk el a nácik elől, én már a Távol-Keleten voltam, amikor az otthon maradt nagyszüleimet meggyilkolták. 

Nem igazán értettem, mi történik körülöttem a világban, négy éves voltam csupán, amikor az anyám, a bátyám és én elhagytuk Szingapúrt és megérkeztünk Indiába. Apámat, a cseh apámat a japánok ölték meg: az utolsó Szingapúrt elhagyó hajón utazott, a japánok bombatámadásának esett áldozatul. A háború vége Indiában ért minket, ahol anyám hozzáment a brit hadsereg katonájához, Mr. Stoppardhoz (Tom Stoppard Tomáš Sträussler néven született). Ő hozott minket 1946-ban Angliába, ahol angol kisfiú vált belőlem.

Ha visszatekint erre a cseh származású kisfiúra, aki egyszer csak angollá vált, milyennek látja magát? Angolabb akart lenni az angoloknál?

Gyakori jelenség, hogy az Angliába érkezők nagy lelkesedéssel magukévá teszik a helyi kultúrát, velem legalábbis ez történt, tetszett az új hazám. Anyám nem mesélt a múltról, a 10 éves bátyám és én, a magam 8 évével egyáltalán nem gondoltuk magunkat menekültnek, vagy túlélőknek. Angol gyereknek láttuk magunkat. Már benne jártam a korban, ötven is elmúltam, amikor megtudtam egy s mást anyám családjáról. A kommunizmus bukása után találkoztam egy unokatestvéremmel Prágában. Hosszú időn át úgy gondoltam magamra, mint akinek kivételesen szerencsés élet adatott. 

A halott családomra nem gondoltam és ez bántotta a lelkiismeretemet. 

Nem kezdtem neki azonnal a darabnak, néhány évvel ezelőttig vártam vele. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, a Leopoldtstadt a lelkiismeret-furdalásomból nőtt ki, abból az érzésből, hogy elfeledkeztem a családom múltjáról.

Már megvolt a darab premierje, amikor azt nyilatkozta, hogy nehéz a holokauszt után új témát találnia. Drámaíróként megbénította a családja holokauszt-történetével való foglalkozás?

Nem érint jól, hogy jelenleg nem dolgozom semmin, nem írok semmit. A Leopoldstadt próbái három évvel ezelőtt kezdődtek, utána még volt egy filmes munkám, ami egy éven át tartott, de már jó ideje viszkető tenyérrel kelek, azzal a sürgető érzéssel, hogy ideje lenne már új darabot írni. De egyelőre azt se tudom, miről írnék, először meg kell találnom a témámat. 

Nem arról van szó, hogy a holokauszt után ne lehetne miről írni, habár valóban megfordult a fejemben, hogy mihez is lehetne ezek után, egy ilyen súlyos téma után fogni. 

Ámbár a Leopoldstadt nem kizárólag erről szól, a holokauszt a háttérben, a jelenetek között történik meg, a darab több mint 50 évnyi időt fog át, az 1900-as évek beköszöntével kezdődik. Nem a zsidókról és a holokausztról írtam, hanem a zsidókról és a történelemről.

Howard Jacobson író, A Finkler-kérdés Booker-díjas szerzője mesélte, hogy Észak-Angliában nőtt fel a negyvenes-ötvenes években, egy olyan zsidó közösségben, amely mindent megtett annak érdekében, hogy ne vegye észre, ha antiszemitizmussal találkozott. És amit nem akartak meglátni, azt nem is látták meg.  „Angolnak akartuk érezni magunkat, igazi angolnak” – emlékezett vissza Jacobson.

A bátyám és én nem is igazán tudtuk, hogy zsidók vagyunk. Egyáltalán nem így neveltek bennünket. Így aztán nem is kerültem olyan helyzetbe, ahol úgy éreztem volna, hogy bármiféle antiszemita megnyilvánulás irányul ellenem. Sem gyerekként, sem fiatal felnőttként nem ért semmiféle komolyabb atrocitás. Úgy nőttem fel, hogy nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi, de ahogy öregedtem és egyre több emberrel beszéltem erről, mások tapasztalataiból le kellett szűrnöm, hogy a felszín alatt régóta jelen van a brit társadalomban az antiszemitizmus. És nem is fog egyhamar megszűnni. Nem tudom, olvasta-e a témában David Baddiel Jews Don't Count című könyvét.  

A minap beszélgettem valakivel, az illető valamivel fiatalabb nálam, és elmesélte, hogyan érezte magát jó 60 évvel ezelőtt egy előkelő angol magániskolában. Alapos leckét kapott abból is, milyen inzultusok érhetnek valakit, ha zsidó. Persze azért másról is beszélgetünk. 

A saját bőrömön azonban nem igazán tapasztaltam meg az antiszemitizmust, nem befolyásolta az életemet, a gondolkodásomat. Nem zsidó íróként, hanem angol íróként gondolok magamra, aki történetesen zsidó származású. Howard Jacobsonnak nagyon más élettapasztalatai vannak; ő főleg arról ír, milyen zsidónak lenni, én eddig egy darabot írtam erről és könnyen lehet, hogy ez marad az egyetlen.

Egy-egy színdarab megírása között gyakran dolgozott Hollywoodnak, úgy is, hogy a neve nem szerepelt a stáblistán. Nem egy nagy produkció forgatókönyvét, a dialógusokat ön rázta gatyába. Ez csak a pénzről szólt, vagy élvezte is?

Jól fizetnek és olykor élvezetes is. Nem izgat különösebben ez a fajta munka, ha színdarabon dolgozom, nem is csinálom. Ha nincs színdarab, talán vállalok ilyesmit, de eredeti forgatókönyvet nem is nagyon írtam filmek számára.

Harrison Ford szerint az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag teljes forgatókönyvét ön javította fel.

A forgatókönyv már megvolt, mire engem felkértek, de remélem, valóban sikerült javítanom rajta.

Említette, hogy most nem dolgozik semmin…

És ez kifejezetten rossz érzés. De talán holnap, vagy holnapután a helyzet megváltozik, remélem az új évben nekikezdek valaminek, csak még azt nem tudom, minek.

Nyitókép: Tom Stoppard és Steven Spielberg a Leopoldstadt New York-i premierjén 2022 október 22-én – Fotó: Roy Rochlin / Getty Images