Három hónapra bezárták, majd amikor elhagyta Kínát, visszakérték a műtermében elrejtett poloskákat – exkluzív interjú Ai Weiwei-jel

Apja, a híres költő Aj Csing a kommunista Kína megalapítója, Mao Ce-tung diktatúrájának áldozatai közé tartozott: először jobboldalinak bélyegezték, és – mint a könyvében írja –, Kína legmostohább vidékére küldték „átnevelésre”, majd következett a kulturális forradalom és az apját, önt és a féltestvérét a sivatag peremére, Kis-Szibériába toloncolták. Közel fél évszázad elteltével ön egy másik kínai rezsim áldozatává vált. Lát párhuzamot az apja és a saját sorsa között?

Mindegy, hogy költő vagy, vagy képzőművész, a munkánk alapvetően abból áll, hogy újradefiniáljuk a viszonyunkat a politikához, a kultúrához és a környezethez. Apám költőként, én képzőművészként lázadtunk a tekintélyelvű ideák ellen. Nincs az a lázadás, ami erősebb annál, amire a művészet és a kultúra képes.

2000-ben megrendezte a Fuck off (Baszd meg) című kiállítást Sanghajban. Mint írja, az egyik fotón „a művész egy emberi magzat combját rágja”, amivel Kína „egy család, egy gyerek” politikájával szembesítették a nézőket, ami „legalább 100 millió magzat életébe került”. Ez volt az első fő bűne a kínai rezsim szemében?

Ha kiállítást rendezel, vagy az underground kultúra része vagy egy autoriter rendszerben, két út áll előtted. Vagy teljesen figyelmen kívül hagynak, és semmiféle hatást nem gyakorolsz a társadalomra, vagy elnyomnak, ami velem is megtörtént. Vagy még keményebben lépnek fel veled szemben, mint azt az apám generációjával tették. 

Apámat 20 évre száműzték, míg engem mindössze 81 napig tartottak fogva titokban a hatóságok. 

Elkerülhetetlen sors ez, ha az ember szabadon akar létezni és önmaga megértésére törekszik. Ami nélkül nem ér semmit az emberi létezés. Azt hiszem, a szükségszerűség diktál és nem a választás.

Az online kifejtett aktivizmusát a kínai hatóságok már nem tűrhették, 2015-ben el is hagyta Kínát. Míg Kínában élt, az online tevékenységei közül mit tart a legnagyobb teljesítményének?

A legnagyobb ilyen eredményemnek azt tartom, hogy megértettem, az egyéni energiáink, a képzeletünk és az önkifejezésünk eredményei megoszthatók másokkal. Sok ezer évbe tellett, míg eljutottunk ide. 

Az az online munka tett azzá, akivé lettem, amit 2005 és 2015 között Kínában végeztem. 

Ez formálta a nyelvemet, ez alakította a viselkedésmintáimat, ezzel tudtam kifejezni a világ felé, hogy ki vagyok. Nagyon nehéz ezt újból felépíteni.

Mint írja a kínai titkos rendőrség módszere a „teára hívás”. Így félemlítik meg a másként gondolkodókat. Mi történik egy ilyen „teázgatás” során?

A „teaivásnak” két célja van. Az első, hogy a tudtodra adják, megfigyelés alatt állsz. Hogy a mindenütt jelenlévő állam minden tevékenységedet megfigyeli. 

Az életed mikroszkóp alá került, és az égvilágon semmit sem tehetsz ellene. Nagyon hatékony módja a megfélemlítésnek. 

A másik cél, hogy közöljék veled, minden tettedért meg kell fizetned. Egyszer egy rendőr, aki a megfigyelésemet végezte, elmondta nekem, hogy mivel a szabadságért harcolok, meg kell fizetnem érte minden másodpercben, minden órában, az életem minden egyes napján. Ezt nagyon is egyértelművé tették. Hogy mit tudnak valóban rám bizonyítani, nem lényeges. Azért van a hatalmas állami apparátus, hogy az enyémhez hasonló aktivizmus ellen fellépjen. Ha nem így lenne, megszűnne létezni.

2009-ben a szállodai szobájában rendőrök keresték fel és megverték. Mint később kiderült, a fejsérülés, amit egy acélbottal okoztak, könnyen végzetes is lehetett volna. Bevett gyakorlat, hogy a rendőrség megveri azokat, akik kritizálják a rendszert?

Nem mondhatnám, hogy bevett gyakorlat. És nem is biztos, hogy a rendőrök azok, akik ezt a fajta erőszakot alkalmazzák. 

Ebben az autoriter rezsimben a kínai társadalom olyan erőszakos rendszerré vált, ami arra buzdítja az embereket, hogy ők maguk alkalmazzanak fizikai erőszakot. 

Mindenhol jelen van ez az erőszak. Átterjedt az egyes emberekre, a családokra, az emberi kapcsolatokra. Egy olyan kultúrát eredményezett mindez, amelyben az emberek úgy gondolják, a problémákat csak erőszak útján lehet megoldani.

2011-ben aztán jött a 81 napos elzárás. A hivatalos megnevezés: „folyamatos megfigyelés kijelölt helyszínen”. Mint írja, a hatóságok bárkit fogva tarthatnak a börtönrendszeren kívül hat hónapig, megtagadva a látogatást és az ügyvédi képviseletet. Ön ezt úgy fogalmazta meg, hogy tulajdonképpen elrabolta az állam. Még mindig kísérti ennek a 81 napnak az emléke?

Sokan a barátaim és az ismerőseim közül még mindig börtönben vannak. Őket nem 81 napra, hanem sok-sok évre zárták be. Voltak, akiket több tucatnyi évre ítéltek, és voltak, akik a börtönben haltak meg. 

Ez mindenkit kísért, aki egy igazságos és racionálisan működő társadalmat akar. Mindenkit, aki megkérdőjelezi azt, hogy a társadalmi felelősségérzetet fel kell áldozni, csak azért, hogy a kormánypárt megtartsa a hatalmát. Ez az erőszakos rezsim egyértelművé tette, hogy mindenáron megtartja a hatalmát, és azt is, hogy felette áll a törvényeknek. Megértette az emberekkel, hogy semmit sem tehetnek ez ellen. A rezsim ráérzett a hatalom ízére, olyan mint egy karmait nyalogató tigris. Nagyon is szilárd ez a fajta hatalom.

Azt írja, hogy amikor az apját az ötvenes években Mao diktatúrája jobboldalinak bélyegezte, az írótársai úgy kezdték kerülni, „mint a pestisest”. Önnel is megtörtént ugyanez, hogy amikor fél évszázaddal később szálka lett a hatalom szemében, a barátai és a kollégái elkezdték kerülni?

Hogy elhagytak volna, azt nem mondhatom, mert nem voltam a tulajdonuk soha. A mai kínai társadalomban, ha valaki nyíltan vállalja az álláspontját, és ha ez nincs összhangban a kormányéval, a környezete máris veszélyesnek fogja ítélni az illetőt. Hirtelen kellemetlenné válik számukra a társasága. Sok barátom is hasonlóan viselkedett. Ha valakivel igazságtalanul bánnak, a többiek pedig elfogadják a vele való bánásmódot, már részeivé is váltak az erőszaknak. Kínában ma mindenhol ez történik, nem csak a művésztársak, barátok és családtagok körében.

Hogy látja, hol kezdődik a rendszerrel való kollaborálás? Mi különbözteti meg a kollaboránstól a hétköznapi embert, aki nem akar mást, mint kényelmesen éldegélni egy autokrata rezsim polgáraként?

A kollaboránsok aktívak. Az embereknek joguk van ahhoz, hogy boldog vakságban éljenek, de a legtöbb kollaboráns nagyon is tisztában van vele, hogy mi forog kockán, és egyfajta adok-kapokra alapozza az életét. Ez szégyenletes.

Napokkal azután, hogy a hatóságok elvitték önt, rengeteg pénzből megnyitották a Tienanmen téren, a Kínai Nemzeti Múzeumban A felvilágosodás művészete című német-kínai kiállítást. Mint írja: „valami perverzió folytán a kínai diktatúra tökéletes partnere lett a szabad világnak, megtehette, amit a Nyugat nem, és az alkalmi megaláztatás elfogadható ár volt, ha garantálta a nyugati partnernek a tartós dicsőséget és prosperitást.” Dühíti, ha a nyugati államok a Kínával kötendő üzlet reményében elfordítják a fejüket, ha a kínai rezsim emberi jogokat sért?

Ez van, és ez így is marad. Mindennapos helyzet. Hamar megértettem, hogy mindaz, amit a Nyugat alapvető emberi méltóságként és alapvető emberi értékekként hangoztat, csak nagyon korlátozottan kerül át a gyakorlatba. 

Ha a Nyugat valóban univerzális értékként tekintene mindezekre, a nyugati politikusok nyilvánvalóan minden alkalommal tiltakozásuknak adnának hangot, ha bárhol a világban valami embertelenség történik. Nyilvánvaló, hogy erről szó sincs. Különösen akkor nincs szó, amikor a nagy nyugati országok és a Kína közti kereskedelemről van szó.

Láthattuk, mi történik minden alkalommal: Kína ragaszkodik a politikai álláspontjához, míg a Nyugat feladja a politikai elveit, sőt, alku tárgyaként még használja is ezeket némi haszonszerzés reményében. A Nyugatnak nagyon nagy szüksége van Kína munkaerőpiacára és fogyasztó erejére. Ez az alapja a nyugati kapitalista társadalmaknak, amit nem lehet megváltoztatni és nem is fog megváltozni. Van egy kínai mondás, ami körülbelül így hangzik: az ajándékok elvakítják a bölcset, akinek a szája nem áll rá többet a dorgálásra. A kínaiak tisztán látják ezt.

Hszi Csin-ping 2012-ben lett elnök, ön 2015-ben hagyta el Kínát. Mit gondol, visszatérhet, amíg Hszi Csin-ping hatalomban van? Mi történne, ha holnap hazatérne?

Az emberek azt gondolják, hogy a mostani rendszer keményebb. Én nem így látom. A Kínai Kommunista Párt korábban jóval keményebben lépett fel, mint ma, legyen szó akár Jünanról, akár a „három ördög” és az „öt ördög” elleni harcról, vagy a kulturális forradalomról. Jóval aktívabb, erőteljesebb energiákat öltek ki a társadalomból.

Ami a visszatérésemet illeti; szeretném azt hinni, hogy visszatérhetek Kínába, hiszen rendelkezem kínai útlevéllel. 

Anyám és a családom még ott él. De ha visszatérnék a hazámba, és nem élvezhetném a szólásszabadságot és korlátozva lennék a mozgásomban, újra börtönben lennék. A döntésem valójában arról szólna, hogy vállalom-e ezt a fajta börtönt vagy sem.

Az apját több mint 20 év elteltével rehabilitálták. Lát arra esélyt, hogy önt is rehabilitálják?

Nehéz ezt megmondani. Hogy rehabilitálnak-e egyszer, vagy sem, ennek amúgy sincs semmi értelme a számomra. A mának élek. Apám mondta egyszer, hogy ha már élsz, élj a napnak, ne arra számíts, hogy majd emlékeket hagysz magad után. Követem, amit mondott, a pillanatnak élek minden energiámmal. Hogy mit tartanak majd az emberek rólam a jövőben, egyáltalán nem fontos.

Mint írja, nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta Kínát és Németországba utazott, a hatóságok vissza akarták venni a műterme falaiba beszerelt lehallgatókészülékeket, amiket ön korábban már megtalált. Úgy döntött, nem adja vissza őket. Megvannak még?

Hármat találtam a műtermemben, fel is tettem a fotóikat az internetre. 

Nagyon érdekes jelenet volt, amikor a kínai rendőrök vissza akarták kérni a készülékeiket. Kérdeztem a rendőröket, mégis, milyen készülékekről van itt szó? Hát, azokról, amiket felfedezett, válaszolták. De mik ezek, kérdeztem én. Azt felelték, hogy ha nem az enyémek, akkor az övék, és ezért vissza kellene szolgáltatnom őket. De legalább hadd tudjam meg, mire valók, kértem őket. Nem voltak hajlandók megmondani. Úgyhogy megtartottam őket, megvannak még mindig.

Miután a blogját a rendszer felszámolta, áttért a Twittere, ami hatékony eszköznek bizonyult a hatalom elleni harcban. Mit gondol arról, hogy Elon Muské lett a platform?

Nem gondolom, hogy a Twitter megváltozott volna. Mindig is léteztek bizonyos ideológiai célok, amiket követett, és mindig is felmerültek kérdések az egyéni véleménynyilvánítással kapcsolatban. Ez így volt Musk előtt is, és így lesz utána is. Nem hiszem, hogy ez alapvetően megváltozna azzal, hogy Elon Musk lett a tulajdonos.

1981-től 1993-ig New Yorkban élt. Többek között utcai portréfestőként kereste a kenyerét. Szignálta a műveit? Ezek most már egy vagyon érnek?

Az igazat megvallva, nagyon kíváncsi vagyok erre én is. Igen, minden portrét aláírtam.

New York-i élete során a Modern Művészeti Múzeumról, a MoMáról azt írta: „Ha valaki belép a MoMába, és nem fogja el a szégyen, vagy hibádzik a művészösztöne, vagy gazember. Hiszen nincs ott más, csak előítélet, sznobizmus és hiúság.” Kemény szavak. Még mindig így látja?

Nyilvánvalóan többé nem teszem be a lábamat oda. És ha nem megyek oda, nem is kell újra ilyennek látnom.

Amikor 2015-ben elhagyhatta Kínát, Németországban telepedett le, de ma már Portugáliában él. Miért döntött így?

Most november 13-a van, Portugáliából válaszolok a kérdéseire. Kint ülök, épp lement a nap, az ég csodálatosan sokszínű. Minden nap ilyen  Alentejóban, Portugália e csendes vidékén. Az emberek azt mondják, semmi nem történt itt az elmúlt 500 évben. A nap olyan látványt nyújt minden nap, amihez nem ér fel a leglátványosabb operaelőadás sem. Nagylelkű ajándék ez a természettől. A csodás látványnak hála sokat gondolkodtam az ember és a természet viszonyáról és arról, hogy milyen kapcsolatban vagyunk az ősi idők embereivel. Ez a legjobb díj, amiben valaha is részesültem.

Ai Weiwei 1000 év öröm és bánat című memoárját és Aj Csing Elveszett évek című verseskötetét a Jelenkor kiadó jelentette meg.

Nyitókép: Ai Weiwei és Natalie Portman Fotó: Vivien Killilea/Getty Images