2022. augusztus 8. 11:12
Olyan klasszikusokban tűnt fel, mint a Kabaré, Zeffirelli Rómeó és Júliája vagy A három testőr. Játszott magyar grófot és magyar színészt, forgatott George Cukorral, Jancsó Miklóssal és Zsigmond Vilmossal, és elvitte a pesti Operába Whoopi Goldberget. Több mint 10 éve egy ritka betegséggel küzd – erről is beszélgettünk.
Önéletrajzát az Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos rendezői bemutatkozásával, A tékozló apával, és az izraeli forgatás viszontagságaival kezdi. Azzal, hogy Liv Ullmann éjfélkor felhívja és közli önnel, hogy a háborús helyzetre való tekintettel a kormánya hazarendelte őt.
Mindenki hazament, Liv Ullmann Norvégiába, Vilmos Amerikába vagy talán Magyarországra, én Angliába. Vártuk, hogy megoldódjon a helyzet és visszamehessünk befejezni a filmet (1991-ben, az Öbölháborúban Irak rakétákkal támadta Izraelt – a szerk.). Végül valóban visszatértünk. Egyébként ugyanúgy hívtak, mint önt: Gábornak. Gábor Romándy, ez volt a filmbeli nevem.
A tékozló apa egy részét Budapesten forgatták. Nem először dolgozott Magyarországon.
Az Operaház fantomját is önöknél forgattam. Ekkor jártam először Magyarországon. A feleségem, Pat és én autóval érkeztünk. Szerettem autóval utazni, nagyobb szabadságot adott. Dél-Franciaországból indultunk, átkeltünk a régi Jugoszlávián és így érkeztünk meg a magyar határra. A vasfüggöny még javában állt, szögesdrót mindenhol. A nagykabátos határőr belenézett a papírjaimba, majd odahívott még egy őrt, és még egyet, egyre többen vették körül az autót. Úristen, mit tettem? – csak erre tudtam gondolni. Lehet, hogy visszafordítanak? Ekkor az őr, aki elkérte az irataimat, előhúzott egy darab papírt, és megkérte, hogy írjam alá. Autogramnak én még így nem örültem.
Majd azzal engedett utamra, hogy üdvözöljük Magyarországon, Mr. York.
Később Whoopi Goldberggel forgattam egy filmet Budapesten. Ezúttal a feleségem nem tudott velem lenni, úgyhogy Whoopit vittem el az Operába.
A pályáját a Laurence Olivier vezette National Theatre-ben kezdte, ugyanakkor csatlakozott a társulathoz, mint Ian McKellen és Albert Finney.
Ian McKellennel nagyjából egy időben kezdtünk, de Albert ekkorra már filmsztár volt, nagy izgalommal töltött el, hogy vele dolgozhatok.
Rivalizáltak, vagy inkább haverkodtak?
Ha volt is rivalizálás köztünk, az nagyon egészséges rivalizálás volt, mindenkit a legjobb teljesítményére sarkalt. Ian Cambridge-ben, én Oxfordban végeztem, és mindketten már az egyetemi éveink alatt szert tettünk némi színpadi hírnévre. Olivier nem sokkal azelőtt alapította a National Theatre-t, hogy csatlakoztunk a társulathoz. A csodás Maggie Smith is ott játszott. Különleges idők voltak, a színház életében mindenképpen.
Olivier szigorú főnök volt?
Nem igazán. Úgy igazgatott, hogy közben esténként maga is fellépett és ott volt velünk a különböző felkészítő órákon, ha hangképzésről volt szó, ha másról. Nagyon nagyra tartottam. Lelkesen tapsoltam, amikor megkapta a Lord címet.
Anthony Hopkins is önnel egyidőben csatlakozott a társulathoz. Mint írja, a színházhoz közeleső kocsmában Hopkins előszeretettel szórakoztatta a kollégákat a Richard Burton-paródiájával.
Ó, igen, Tony Hopkins, a karizmatikus walesi! Nagyszerűen utánozta földijét, az ugyancsak walesi Burtont. Tony igazi ösztönös színész, nagyon nagy dolgokat vitt végbe. A kocsma közvetlenül a művészbejáró mellett volt, állandóan színészekkel volt tele. Szükség van az ilyen helyekre. Én is tudtam utánozni Burtont, de távolról sem olyan jól, mint Tony. Hamarosan, A makrancos hölgyben dolgoztam is Richard Burtonnal és Elizabeth Taylorral . Ők voltak az első filmem producerei. Sokat köszönhetek nekik, az ő áldásuk kellett, hogy megkapjam az első filmszerepem.
Hatalmas sztárok voltak ekkoriban, nem lehetett könnyű velük. Főleg, hogy legendás veszekedők hírében álltak. Veszekedtek?
Ők voltak a producerek is, nem engedhették meg maguknak. Az sem utolsó szempont, hogy egy zseni rendezett minket, Franco Zeffirelli, aki kézben tartotta a dolgokat. Épp a minap került a kezembe egy fotó, a következő szöveggel:
Kedves Michael, ennél jóval nagyobb szerepek várnak rád. Ha mégsem, tudasd velünk, mi történt. Szeretettel: Richard és Elizabeth.
Zeffirelli következő filmjében, a Rómeó és Júliában Tybaltot alakította. Azt írja, a bemutatkozó jelenetében Tybalt félmeztelenül, de nem deréktől felfelé meztelenül pattan fel egy nő combjai közül. Zeffirelli ezt végül kivágta.
Hát, igen, egy kicsit sok volt, legalábbis abban az időben ez még soknak számított, ne feledje, hogy a hatvanas években vagyunk. A filmes meztelenség persze már rég szóra sem érdemes, de akkoriban még más idők jártak.
Tybalt mindenesetre meghalt, a Rómeó és Júlia után nem sokkal pedig jött Fellini és felkérte, hogy szerepeljen a Satyriconban.
A feleségem, Pat fényképezte egy magazin számára. Nem sokkal később Fellini felkeresett, hogy szerepeljek a Satyriconban, de nem tudtam vállalni, mert már leszerződtem a Justine című filmhez. A beszélgetésünk végén Fellini azt mondta, hogy most már biztos benne, csak egy ember tudná eljátszani ezt a szerepet, én. Borzalmasan éreztem magam, hiszen vissza kellett utasítanom, de már az is nagy ajándék volt, hogy találkozhattam Fellinivel.
Az még csak hagyján, hogy nemet kellett mondania Fellininek, de szabad akaratából nemet mondott a Love Story-ra.
Új ügynököm volt, és ahogy az már csak lenni szokott, hallgattam rá. Nem tartotta jó ötletnek, hogy igent mondjak a Love Story-ra, úgy vélte, nem tenne jót a karrieremnek. Nekem egyébként tetszett a forgatókönyv, de tudja, hogy van ez: az ember megtanul együtt élni a döntéseivel. Persze, ha tudtam volna, hogy ilyen hatalmas siker lesz, talán másképp döntök.
Azért a Kabaré hatalmas siker lett, de voltak fenntartásai mielőtt igent mondott. Például, hogy a szerepe teljesen prózai, egyetlen dala sincs.
Az én figurám maga az író, Isherwood, az Isten veled, Berlin szerzője. Amikor először hallottam, hogy filmet csinálnak a Kabaréból, valaki azt mondta, hogy egy Michael York-típusú színészt keresnek a szerepre.
Felhívtam az ügynökömet, és megkérdeztem, szerinte elég Michael York-típusú vagyok-e.
El is küldték a forgatókönyvet, de az ügynököm azt mondta, elég gyengécske a szerep, egy funkciója van csak, hogy Liza Minellit helyzetbe hozza. Nem hallgattam rá, igent mondtam, pedig volt igazság abban, amit mondott. Meg is ijedtem, amikor megjelentem a müncheni forgatáson, de nem akartam rázúdítani a kétségeimet a rendezőre, nem akartam, hogy Bob Fosse azt gondolja, na, már megint egy neurotikus színész. Aztán mégis összeszedtem a bátorságomat, és felkerestem Fosse-t a szállodájában. És megtörtént a csoda. Miután elmondtam neki, mi aggaszt, azt válaszolta, hogy mindenben egyetért, de van még két hetünk a kezdésig, nyugodjak meg, addig majd improvizálunk és felépítjük a figurát. És pontosan így is történt. A legcsodálatosabb kreatív időszaka volt ez az életemnek, a forgatás közben is sokat improvizáltunk, volt, hogy csak egy-egy sort, de volt, hogy egy egész jelenetet.
A forgatás után is kapcsolatban maradt Liza Minellivel?
Nem maradtunk közeli kapcsolatban, de olykor láttuk egymást. Most, hogy a film 50 éves lett, az ünnepségek, megemlékezések alkalmával sokkal többet láttam. Ki gondolta volna, hogy a Kabaré ilyen utat jár be?! Az egyik legszebb forgatási emlékem. Nemcsak a nagyszerű színészkollégák, hanem a rendezőnk, Bob Fosse miatt is. Ne feledje, hogy Fosse ekkor még korántsem számított ünnepelt rendezőnek, az előző filmje, az Édes Charity megbukott. Mindannyian imádtuk, mert mindig a színészek oldalán állt, ami nem minden rendezőről mondható el.
George Cukorról például nem is nyilatkozott ilyen szép szavakkal.
Íme, egy másik magyar! A Justine-t forgattam vele, ami valóban nem volt a legkellemesebb élményem. Később szomszédok lettünk és barátok. Ami történt, megtörtént, spongyát rá. Annyi mindent köszönhet Hollywood George Cukornak, ki vagyok én, hogy kisebbítsem az érdemeit! A Justine nem lett siker, de sokat tanultam a forgatáson, például, hogy színészként kiálljak magamért. Nem azt mondom, hogy állandóan vitatkozni kell a rendezővel, de fontos, hogy a tudtára add, te hogyan látod a filmet és benne a szerepedet. Így talán ki tudtok találni valamit, amivel mindketten meg tudtok barátkozni. Emlékszem, Cukor legfőbb instrukciója az volt: gyerünk, gyorsabban! Úgy éreztem, ez nem feltétlenül tesz jót minden jelenetnek, de mindegy is, befejeztük a filmet, és volt, akinek tetszett is.
Cukor már az Egyesült Államokban született, de dolgozott magyarországi magyarokkal is: Jancsó Miklóssal forgatta a Hajnal című filmet.
Jancsó Miklós volt az egyik fő ok, hogy elvállaltam. Csodáltam Jancsó filmjeit, nagyon vártam, hogy megismerjem. Elképesztő dolgokat művelt. Volt egy beállítása, a kamerának úgy kellett mozognia, hogy a háttér hol éles, hol homályos legyen. A végén nem én sokalltam be, hanem szegény focus puller, szinte lehetetlen feladat volt. Csodáltam Miklós merészségét, hogy ilyesmikre vállalkozik. Szép emlékem a vele való munka.
És ezzel még nincs vége a magyarok sorának: a Gyilkosság az Orient expresszen Sidney Lumet-féle változatában Andrényi grófot alakította.
A felkészülésem abból állt, hogy meghívtam teára a Londonban élő emigráns szerzőt, George Mikes-t (Mikes György – a szerk.). Meggyőző voltam magyarként? Nem tudom, mindenesetre ki se kellett nyitnunk a szánkat, azok a csodás korabeli kosztümök, amikbe engem és a grófnőt, vagyis Jacqueline Bisset-t öltöztettek, szinte mindent kifejeztek.
A Logan futásában a 2270-es évek divatja szerint öltözködött. Az 1970-es évek emlékezetes sci-fije volt, de megint csak vonakodott elfogadni a főszerepet.
Épp Los Angelesben játszottam, színházban, a társulat egyik fiatal színésze volt a sofőröm, ő fuvarozott nap mint nap a belvárosba. Útközben sokat beszélgettünk, összehaverkodtunk. Amikor megkaptam a Logan forgatókönyvét, hezitáltam, hogy elfogadjam-e a szerepet. Erről is szó esett köztünk a kocsiban, színházba menet. Újdonsült barátom és sofőröm elkérte a forgatókönyvet és másnap azzal fogadott, amikor felvett a kocsijával, hogy ne csinájam már, feltétlenül el kell vállalnom. A lelkesedése végül meggyőzött.
A tanulság: az ember mindig hallgasson a sofőrjére!
Megtartott valamit a 2270-es évek kellékei közül?
Csak egy köpenyt.
És a Kabaréból?
Azokat a csodálatos pulóvereket. A ruhákat, amiket viselnem kellett volna, túl sterilnek éreztem, ezért megkértem a producerünket, hadd tegyek egy próbát Londonban, a King’s Road secondhand boltjaiban. Csodás pulóverekre leltem. És apám diákkorában viselt házikabátját is magamhoz vettem. Ezeket jóval autentikusabbnak éreztem.
A King’s Road a hatvanas évek, a swinging 60’s egyik legmenőbb helye volt Londonban. Ezt a korszakot parodizálták az Austin Powers-filmek, amikben szerepelt is. Kiélvezte fiatalon a swinging London kínálta élvezeteket?
Olyannyira, hogy csináltam is egy filmet a hatvanas évek Londonjában, a swinging 60’s kellős közepén. Smashing Time volt a címe, Lynn Redgrave és Rita Tushingham voltak a főszereplői. Mintha nem is egy játékfilm, hanem egy dokumentumfilm lenne. A ruhák nem kosztümök, így öltözködtünk akkoriban. Különleges és különlegesen élvezetes idők voltak ezek. London a világ közepe volt.
Már egy ideje Minnesotában, Rochesterben él, hogy közel legyen a Mayo Klinikához. Nem csinált titkot belőle, hogy több mint 10 éve súlyos betegséggel küzd.
Még kitartok, ahogy mondani szokás. A feleségemmel, Pattal a klinika közelében lakunk. Itt kapok kezelést, rendszeresen ellenőrzik a betegségemet, aminek amiloidózis a neve. Egy ritka és veszélyes kór.
Örülök, hogy beszélhetek róla, mert az a célom, hogy minél szélesebb körben tudjanak erről a betegségről.
Könnyű félrediagnosztizálni, mert a tünetei más betegségekre utalnak. A beszélgetésünk előtt megpróbáltam utánanézni, hogy hol foglalkoznak az amiloidózissal Magyarországon, van-e erre szakosodott központ, de nem találtam ilyet. Régebben alig lehetett tudni erről a betegségről, de ma már több szó esik róla. Felvehetnék egy kalapot, elmaszkírozhatnám magam, de minek? Így nézek ki most. Örülök ennek az interjúnak, mert bebizonyíthattam magamnak, hogy meg tudom csinálni. Van még élet a vén fickóban. És még sosem használtam Zoomot, átestem a tűzkeresztségen.
Nyitókép: Michael York megkapja a Hollywood Walk of Fame csillagot a Hollywood Boulevard-on, 2002.. Fotó: Albert L. Ortega/WireImage