Orbánt a modern autokratákhoz sorolja, és a nyomába eredt Proust patkányfétisének a New Yorker magazin sztárpublicistája

Hogyan építsünk 21. századi zsarnokot– ezzel a címmel írt nemrégiben két új könyvről a New Yorker magazinba. A cikkben egy mondatban említi Orbánt, Kaczyńskit és Erdoğant. Orbán rendszerét mennyire látja másnak, mint a másik két politikusét?

Az a benyomásom, hogy Orbán jó példa arra a fajta vezérre, akit Sergei Guriev és Daniel Treisman a könyvükben (Spin Dictators: The Changing Face of Tyranny in the 21st Century) „spin-dictator”-nak neveznek. A spin-dictator olyasvalaki, aki demokratikusnak tűnő eszközökkel birtokolja a hatalmat, a vele szemben állókat pedig inkább marginalizálja, mintsem megkínozza és bebörtönözi. Putyin is így kezdte, de ma már, ahogy látjuk, nem illik rá ez a leírás. Vannak személyes érzéseim is az ügyben, Michael Ignatieff, a CEU volt rektora jó barátom, régről ismerjük egymást. Ő nagyon is úgy érzi, hogy az általa vezetett egyetem az orbánizmus legkirekesztőbb oldalának az áldozatává vált. Ami az antiszemitizmust illeti, úgy látom, Orbán az Izrael-pártiság és Soros György démonizálása között egyensúlyoz. Azt hiszem, illik rá a Guriev és Treisman által megalkotott modell.

Legutóbbi könyve (A Thousand Small Sanities) egyfajta védőbeszéd a liberalizmus mellett. Nálunk már maga a kifejezés is szitokszónak számít. A konzervatív barátai mit szóltak a könyvéhez? Már ha vannak konzervatív barátai…

Hogyne lennének! Számomra az egyik legérdekesebb reakció David Frumtól (politikai kommentátor – a szerk.) érkezett, aki kanadai, akárcsak én. Frum szilárdan Trump-ellenes, de ő volt George W. Bush beszédírója. Ennél konzervatívabb pozíciót elképzelni is nehéz. Barátilag viszonyult a könyvemhez, de végül csak oda lyukadt ki, hogy alábecsülöm a baloldali fenyegetést. Az úgynevezett woke baloldalét. Ez, ugye, a standard kritika jobbról, balról pedig az, hogy nem mértem fel a jobboldal autoriter törekvéseinek valós veszélyét. Nem hiszem, hogy ne mértem volna fel.

Egy cikkében Philip Rothot, a nagy amerikai írót patriótának nevezte. A konzervatívok aligha Rothra és a hozzá hasonlókra gondolnak, amikor a patriotizmus fontosságát hangoztatják.

John Lukacs, a magyar származású nagy amerikai történész sokat foglalkozott a patriotizmus és a nacionalizmus különbségeivel. A nacionalista legfőbb elfoglaltsága, hogy a népe áldozati szerepét hangsúlyozza. 

Mi vagyunk az áldozatok – mondja Putyin, Trump és Orbán. Mi vagyunk az áldozatok, körbe vagyunk véve más törzsekkel, amelyek ellenünk fenekednek és minden vágyuk, hogy megsemmisítsenek minket – ezt hangoztatják. 

És ez igazolja minden tettük, bármi legyen is az. A patrióta ezzel szemben az az ember, akit őszinte örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy egy bizonyos helyhez tartozik. És ez az érzés egyre erőteljesebben jelen van Philip Roth időskori írásaiban. Fiatal íróként, ahogy kell, lázadt a szülővárosa, a New Jersey-beli Newark ellen, írói pályafutása vége felé azonban arra jutott, hogy az az értékrendszer, amit a newarki iskolái plántáltak belé, döntő szerepet játszott abban, hogy szabad emberként, humanista íróként alkothasson. A könyvem részben arról is szól, hogy liberálisként igenis merjük magunkénak mondani a hazafiságot. A liberálisok nagy patrióták. Nem kéne félnünk kimutatni.

Ön patriótának tartja magát?

Amerikai patrióta vagyok, aki Kanadában nőtt fel. Tehát kanadai-amerikai patrióta vagyok. És mert zsidó is vagyok, zsidó-kanadai-amerikai patrióta vagyok. Minden identitás egy hibrid valami. A legnagyobb nacionalisták mindig azok, akik bizonytalanok a nemzeti identitásukban. Hitler, az osztrák. Napóleon, a korzikai. Sztálin, a grúziai. Az, hogy valaki amerikai patrióta, nem zárja ki, hogy egyben világjáró kozmopolita is legyen.

Mivel New Yorkban él, a New Yorker magazinnak dolgozik és a munkája jó része is New Yorkról szól, meg is hosszabbíthatnánk a definícióját:  zsidó-kanadai-amerikai-New York-i patrióta – ez lenne ön.

Abszolút. Hiszek a poliszban, a városállamban. New York az én városállamom. 

Amire különösen büszke vagyok, hogy a pandémia elmúlt két évében egyszer sem hagytuk el New Yorkot, míg a gazdag barátaink sietve indultak a hamptonsi házaik felé. Csináltatni akarok egy pólót „Sosem hagytuk el New Yorkot” felirattal.

A pandémia elejére esett Martin Scorsese dokumentumfilm-sorozata, a Mintha egy városban lennél premierje. A főszereplő, Fran Lebowitz is a New York-i élet nagy megfigyelői közé tartozik. Van, amiben alapvetően különbözik a véleményük szeretett városukkal kapcsolatban?

Szerettem nagyon a filmet. Fran régi barát, bár rég nem találkoztunk. Egyszer egy regénycímet is adtam neki. A New York-iak általában azt a New Yorkot istenítik, ami akkor fogadta őket, amikor ide települtek. Fran a hetvenes évek elején érkezett, ő ebbe a lepusztult, rossz közbiztonságú, de nagyon is bohém és meleg New Yorkba szeretett bele. Ami ezután következett, a dzsentrifikáció finoman szólva sem a legkedvesebb korszaka. Én 10 évvel később jöttem, engem a nyolcvanas évek New Yorkja fogadott, ezt szerettem meg. Nem a Trump-féle New Yorkot, hanem a város csillogását. Azt hiszem, én sokkal jobban szeretem a középosztálybeli New Yorkot, mint Fran Lebowitz. Írtam is erről a New Yorkról egy könyvet. Frant kirázza a hideg egy gyerekekkel teli várostól, amivé New York a kilencvenes években vált.

Vannak írók, akik elválaszthatatlanok New Yorktól, ilyen Paul Auster is. Nemrég egy családi tragédia kapcsán írtak róla a lapok, voltak cikkek, amelyek azt boncolgatták, egy ilyen csapás hogyan hathat az írói pályájára. Van értelme ilyesmin spekulálni?

Paul Auster a barátom, nagyon nagyra tartom. Mindketten nagy frankofónok vagyunk. Ami történt, annál nem tudok tragikusabbat elképzelni. Úgy teszünk, mintha el tudnánk választani a művet és a művészt, de csak magunkat áltatjuk ezzel. Egy helyre kerül bennünk minden. Ezt példázza Paul legutóbbi könyve is, amit Stephen Crane életéről és munkássáról írt. Én írtam a recenziót róla a New Yorkerben. De mit lehet ebben a helyzetben mondani? Mélységes sajnálatot érzek amiatt, ami Paullal történt. Írtam neki, de csak annyit tudtam mondani, hogy akik szeretnek, folyamatosan gondolnak rád. Nem nagyon lehet ennél többet mondani ebben a helyzetben. Paul egyébként nem is New York-inak, hanem kifejezetten brooklyninak tartja magát. Philip Roth pedig mindig newarkinak tartotta magát, aki New Yorkban telepedett el.

Rothot is ismerte személyesen?

Emlékszem, egyszer szólt valaki, hogy Philip itt van New Yorkban, egyedül érzi magát, meg kéne hívni vacsorára. 

Jó, de hogy hívja meg az ember Philip Rothot vacsorára? Ezen törtem a fejem, mígnem a feleségem előállt a megoldással: hívd meg a hálaadásnapi vacsora maradékára. Philip kapva kapott az alkalmon, éveken át nálunk ette a hálaadásnapi maradékot. Pulyka, töltelék, sütőtökpite, vagyis ami előző estéről maradt. 

A vacsorameghívásokat Philip utálta, de ezt a helyzetet élvezte. Mi pedig élveztük, hogy a tinédzserkorú gyerekeinknek lett egy bolond zsidó nagybácsijuk, aki disznó viccekkel traktálja őket és könyveket, színdarabokat ajánl nekik. Élvezte ezt a szerepet. A disznó zsidó vicceket különösen. Csodás ember volt, ami nem feltétlenül jön át a róla szóló írásokban. Biztos volt egy sötét, tüskés oldala is, de mindig nagy örömmel töltött el, amikor átlépte a küszöbünket és megérkezett.

Ön a New Yorker házi Proust-szakértője. Legutóbb akkor írt a témában, amikor a Proustot övező „szexpatkány” legenda valóságtartalmának eredt a nyomába. Most akkor felajzották a nagy írót az egymással harcoló patkányok, vagy nem?

Bárcsak biztosat tudnék mondani! Mítosz? Hazugság? Minden összetevő megvan benne, ami egy jó városi legendához kell. Nehéz elképzelnem, hogy külön e célból patkányokat tartottak volna a bordélyokban, hátha beesik egy kuncsaft, aki patkányharcot akar látni, mert ez izgatja fel. Ugyanakkor ismerve Proust életét, teljesen nem is zárnám ki a dolgot, noha tények nem szólnak mellette. Mielőtt elkezdtem kutatni a témát, semmit sem hallottam erről a szexuális fétisről, de mint kiderült, létezik ilyen szubkultúra. Miután a cikk „Proust és a szexpatkányok” címmel megjelent, egy punk-rock banda megkeresett, hogy felvehetik-e nevet. Mondtam, persze. Proust és a szexpatkányok – jó együttesnév.

A New Yorker híres a karikatúráiról. Van beleszólása, hogy melyik jelenjen meg és melyik ne? Szól, ha valamelyiket nem találja elég viccesnek?

Közel 40 éve vagyok a New Yorkernél, és az elején nemcsak szerzőként, de szerkesztőként is dolgoztam. Be-behívtak, ha nem tudtak dönteni egy-egy karikatúráról. Vajon a zsidóknak nem lesz sok ez a poén? Vagy melegeknek az a másik? És így tovább. A döntések nagy részét a karikatúraszerkesztő és a művészeti vezető együtt hozza meg, de néha elkelt a segítség. Milyen bizarr, hogy az elmúlt több mint két évben, amióta tart a pandémia, a szerkesztőség zárva van, mindenki otthonról dolgozik. A mostani szerkesztőségünk egyébként az új World Trade Centerben van, nincs az a pénz, amiért a feleségem betenné oda a lábát, szerinte nincs is ennél nagyobb célpont New Yorkban. Érdekes, hogy a terrorizmust mintha kitörölték volna az amerikaiak gondolkodásából. Anno erről szóltak a politikai viták, nem volt olyan New York-i, akinek a fejében ne motoszkált volna a gondolat, de mostanra volt, nincs, a téma teljesen eltűnt. Még a választásokkor sem került elő igazán. És még csak arra sem emlékszik senki, hogy elfeledkeztünk róla.

Vesztett olvasót a New Yorker a pandémia alatt?

Ellenkezőleg, még nőtt is az előfizetőink száma. A magazin elsősorban az előfizetőkre épül és csak másodsorban a hirdetési bevételekre.

Hány előfizetőjük van?

Szörnyű vagyok a számokkal, de azt hiszem 1,3 millió előfizetőnk van.

Nyitókép:  Mondadori Portfolio / Getty Images