Alföldi Róbert: Sokkal többre tartom magam annál a hatalomnál, amelyik ki akar cseszni velem

Mi az, ami a hatalomról elsőre eszébe jut?

A hatalom az, ami engem nem érdekel. Nincsen személyes élményem a hatalomról – persze lehet, hogy a munkatársaim mást mondanának –, megtettem mindent, hogy jó legyen egy előadás, és lehetséges, hogy ehheaz éltem a hatalmammal. De a hatalomhoz, a gyakorlásához mégsem kapcsolódik bennem érzet, nincs közöm hozzá. Igaz, hogy jó pár évtizede a hierarchia „tetején” vagyok, nem biztos, hogy objektíven látom magam, ám a hierarchia csak abban a pragmatikus értelemben foglalkoztat, amennyiben a hatékonyságot segíti.

És amikor a hatalom önt próbálj megtáncoltatni?

Az mindenkinek szarul esik, de sokkal többre tartom magam annál a hatalomnál, amelyik ki akar cseszni velem. Épp tegnap olvastam egy olasz költő versét, van benne egy nagyon szép sor: „El akartatok temetni ,/ de nem tudtátok, hogy mag vagyok.” Kinek esik az jól, ha hazaárulónak minősítik, kitárgyalják a hálószobaügyeit az Országházban? Ám ez csak még inkább erővel töltött el. Velem próbálkozott a hatalom packázni, de nem tudott.

A Network Howard Beale-ja hatalomgyakorló?

Nem gondolom, hogy ő ennyire tudatos lenne, vagy hogy a csatornánál töltött huszonöt éve alatt akár egyszer is elgondolkozott volna, hogy miféle hatalommal bír. Akkor kezd el vele foglalkozni, amikor kirúgják. Egyáltalán nem tartom őt áldozatnak, mint sokan az előadást látva, hiszen csak akkor lesz tökös és bátor, amikor megengedik neki, és nem akkor, amikor pedig nem.

És amikor élő, egyenes adásban bejelenti saját öngyilkosságának közvetítését, azzal nem ragadja magához a hatalmat a figyelem generálásával?

Nem, az elkeseredés. Ezt az érzést ismerem. Ez a dafke! Ha el akartok távolítani a képernyőről, akkor viszont én… Az legyen olyan, amire mindenki emlékezni fog. Ha benne vagy valamiben, amiből megélsz, akkor nem olyankor gondolkozol el a hatalomgyakorlás mechanizmusáról, amikor épp téged darál be a hatalom, bár mindeközben a legtutibb állásban vagy. Nem, ezen csak akkor gondolkozol el, amikor már nem vagy ilyen állásban. Ez egy teljesen természetes működési mód, amire akár ezeregy magyar példát is tudnék mondani. Ha az én kis életem rendben van, akkor abba több minden fér bele – ez mindenkinél így működik. Amíg tűzközelben vagyunk, és milliárdokat keresünk, addig minden tuti! Ugyanilyen Howard Beale is, nem több, nem kevesebb.

Az is pusztán sodródás, amikor önjelölt prófétának hiszi magát?

Ő azt ott komolyan gondolja, másfelől el is van ebben a szerepben, élvezi, hogy megmondhatja a frankót!

Egy idő után viszont terhes is tud lenni, mikor az ember megmondó emberré válik, és tőle várják az ügyeletes kinyilatkoztatást, nem?

Sosem tudom, tudtam megmondani a tutit, csak néha többet pofázok, mint kellene. Valóban, kicsit lett egy ilyen státuszom, ez azonban nem rólam szól, azt hiszem. Egyrészt öt percenként van mindig valami olyan történés, amiről normálisan kellene beszélni, vagy épp kiabálni, másrészt nem is vagyunk sokan, akik egyáltalán beszélnek, pofáznak. Van olyan helyzet, mikor belesodródsz egy megmondó szerepbe, és egy idő után ezzel aztán nem tudsz mit kezdeni. Annyira gyakran történik valami ebben az országban, a szakmánkban, hogy valamiképp telítődsz, és nem bírod ki, hogy ne szólalj meg, mert annyira abszurd ez az egész.

De van, amikor magunk helyett kinevezünk megmondó embereket…

Igen, ez jó! Magunk helyett, mert mi gyávák vagyunk. Azt hiszem, hogy nagyon sok, ennél jóval kevésbé előtérben lévő, teszem azt, vidéki ember is megmondja a véleményét. Itt a kérdés igazán az, hogy szűk körben is megmondod-e. Talán a legutóbbi választást követő tüntetés után kérdeztem magamtól: vajon ezek az emberek a véleményüket a főnöküknek, a családtagjaiknak is megmondják-e. És nem. Az azonban természetes elvárása egy közösségnek, egy társadalomnak, hogy azok, akik amúgy is „elől vannak”, mert őket nézzük, rájuk valamiért jobban odafigyelünk, azoknak valahogy nagyobb felelősségük, felelősségtudatuk legyen bizonyos pillanatokban, amikor meg kell szólalni.

Az előadásban fontos szerepe van a távirányítónak. El lehet várni, hogy az egyén jobban, tudatosabban használja a keze ügyében lévő távirányítót? 

Nekem azért nincsen olyan nagy bajom a tévével, mint Howard Beale-nak. Azt gondolom, hogy manapság inkább hangosítani kellene a távirányítóval. Csak nem mindegy, hogy mit, mert ma nagyon  kevés olyan hang van, amit fel kellene erősíteni. Azokat viszont nagyon fel kellene erősíteni. Ha a tényekről és az igazságról kicsit többet lehetne hallani, olvasni, az például csodálatos lenne.

Az egyén felelőssége meddig tart, mikortól várható el?

Az egyén felelőssége egy bizonyos ponton túl abszolút elvárható. Átkozhatjuk a médiát, a közösségi platformokat, a televíziót, de az egyéni felelősséget a magyar társadalom nem tanulta meg a rendszerváltás után, szemben a nyugati típusú demokráciákkal. Mi a demokráciát bizony nem tanultuk meg, és senki nem is próbálta megtanítani nekünk. Honnan gondolta bárki, akár a jobb, akár a bal oldalon, hogy ezt a magyar társadalom tudni fogja? A mostani hatalom ugyanazokkal a beidegződésekkel működik, mint az '50-es, '60-as években. De ez teljesen világos, mert ezt ismeri, erre van kondicionálva a társadalmunk. Soha nem volt itt demokrácia, hát honnan a francból kellett volna azt nekünk ismerni, tudni? Ám ezzel, politikai oldaltól függetlenül, senki nem foglalkozott, hogy mi az, hogy demokrácia, hogy egyéni felelősség? Ezt egyébként sem lehet egyik pillanatról a másikra megtanulni, de persze az elmúlt harminc évben azért már meg lehetett volna ismerkedni vele legalább.

Pedig harminc év alatt ezt is ki lehetett volna kék plakátokra tenni kormányzati információként, nem?

Hát ez az, de senkinek nem jutott eszébe. Akkor talán képesek lennénk a távirányítót is kezelni.