Izgalmas, de picit fárasztó a Mátrix feltámadása

Thomas Anderson elszabadult az időben. Mit se számít, hogy a világ egyik legnépszerűbb videojáték-fejlesztője, a Mátrix címre keresztelt játékán milliók nőttek fel, és a mai napig milliók próbálják értelmezni. Nem egyszerű akció, az agyat támadja! Transz allegória! És egyebek. Mr. Andersont ez cseppet sem érdekli. Ő azért küzd, hogy képes legyen megőrizni az ép eszét, és akármennyi kék pirulát szed be, egyre nehezebb eldöntenie, hogy mi is a valóság. Mr. Andersonra nehéz időszak vár, amikor a játék kiadója, a Warner Bros. úgy dönt, elkészíti a sikersorozat negyedik részét – akár vele, akár nélküle.

A Mátrix feltámadások eleje efféle, még a legnagyobb rajongók számára is érthetetlen helyzetben találja Neót (Keanu Reeves). A gépek elleni küzdelem élharcosának ismét végig kell járnia azt az utat, amit az első, 1999-es filmben már megtett. Csak most minden a feje tetejére állt még egyszer: a helyzet agybomlaszóbb, mint amikor több mint húsz éve a közönséggel együtt jött rá, hogy egy virtuális világban él, amit a háttérből a gonosz gépek működtetnek.

A most mozikba került negyedik részt izgalommal vegyes szorongással lehetett várni. Aggasztó volt arra gondolni, hogy a Mátrix-franchise-t is csupán az agyatlan reboot-mánia érte el, aminek több jobb sorsra érdemes sorozat is áldozatul esett (legutóbb éppen a Szellemirtók). Bizakodásra adott viszont okot az, hogy visszatért az eredeti trilógia egyik rendezője (Lana Wachowski), számos főszereplő, és az előzetesek is igazi agycsavarós metakalandot ígértek. Ezen felül a forgatókönyv írásában részt vett a főleg scifi-regényeiről ismert és elismert David Mitchell is, aki a szintén Wachowski-rendezésben készült Felhőatlasz eredetijét írta. (Habár itthon csak ez az egy könyv jelent meg tőle, angolul értőknek jó szívvel ajánlom a Ghostwritten és a The Bone Clocks című munkáit is.)

A Mátrix feltámadások egyik legnagyobb erénye végül az lett, hogy nem veszi félvállról saját rókabőr-jellegét: a történetben több utalás is esik a film megkésett folytatás mivoltára, illetve az egész franchise jelentőségére, 

amiről már korábban mi is írtunk. Az, hogy ezek az elemek – legalábbis a film első felében – szerves részei a sztorinak, kiemeli az alkotást a nosztalgiából profitáló stúdiófilmek tömegéből. A Mátrix most már a Mátrix-univerzumban is létezik termékként, ahogy a Mátrix toxikus rajongói, illetve nyúzott-fáradt készítői is. Ez, illetve egy pár jó ötlet a régi karakterek visszahozatalában és az új karakterek bemutatásában alapjáraton nézhető filmmé teszik a folytatást.

A régiek hozzák a formulát: Neo és Trinity (Carrie-Anne Moss) ismét a történet középpontjában állnak, megváltozott és továbbfejlődött kapcsolatuk adja a fő emberi drámát. Itt már bejön néhány blőd történetelem a szerelem fantaszikus, mindent legyőző erejéről, és itt-ott giccsbe is fordul a szerelmespár kapcsolata. Ez viszont ritkán történik meg: a két színész közös jelenetei nem csupán a régi szép idők újrateremtéséről szólnak, hanem újszerű, szinte kézzel tapintható feszültség jön létre a karakterek között, ami végül a robbanáspontig viszi a filmet.

Az új színészek közül kiemelkedik Yahya Abdul-Mateen II (hogy kit játszik, azt eddig is ki lehetett találni, de én most nem lövöm le annak, akinek ez nem sikerült) és a mátrixból kiszabadult emberek közé tartozó Bugst (a franchise első nyíltan nonbináris karaktere) játszó Jessica Henwick. A két színész még a régiek nélkül is szórakoztató duót alkotna, habár kettejük viccelődése néha idegennek hat a korábbi filmek hangulatától. 

A Feltámadások megismétli a harmadik Mátrix-film egyik legzavaróbb hibáját: a történet második felében az Abdul-Mateen II által játszott karakter nem kap annyi tennivalót, hogy igazán súlya legyen. 

Az Így jártam anyátokból Barney Stinsonként ismert Neil Patrick Harris, és a Hamilton musical egyik sztárja, Jonathan Groff szintén kevesebb időt kapnak, de a film vége nyitva hagyja az ő történetszálaikat: ha lesz Mátrix 5, biztosan többet fogunk látni a két, egyébként elég érdekes karakterből.

Habár a film mátrixon kívüli jelenetei dramaturgiailag és látványban is kidolgozatlanabbaknak hatnak, mint az abban játszódó – némileg fárasztó – akciózás, a Feltámadások világépítésben is logikusakat lép. Mint ismert, a harmadik rész végén megszakadt az emberi lázadás – megváltó megjelenése – Zion elbukása ciklus, így az azóta eltelt időben borultak az erőviszonyok, új szövetségek köttettek, és a mátrixból kiszabadultak, valamint a gépek motivációi is megváltoztak.

Kár, hogy a film második felében, amikor Neo számára ismét kitágul a világ, nagyjából csak ennek a kiskanállal mért érdekességei hoznak igazi izgalmakat a vásznon. Ezt, és a szerelmi szálat elnyomják a már az Újratöltvéből is ismert hosszadalmas, fárasztó expozíciós jelenetek, a néha-néha követhetetlenné váló, de szinte mindig túl hosszú akciójelenetek, és a franchise védjegyévé vált konyhafilozófia. 

Sok koncepciót csupán elmagyaráznak, de kellő mélységében mutatják be az alkotók, és a diszkréten szédítő, feszültséggel telt első negyven perc után alig-alig tér vissza a varázslat. 

Akad pár érzelmes pillanat, pár technikailag jól megvalósított jelenet, de ezeknél itt már sokkal feltűnőbbek a film hibái. Míg a film első felében ízléses metamegoldásokkal hozza be a Feltámadások a nosztalgiát és a korábbi filmekre való utalást, később ez a módszer is egyre erőltetettebbé válik. A végeredmény túl kapkodósnak, sűrűnek és hosszúnak hat, közben pedig paradox módon még hiányérzetünk is marad a 148 perces film végére.

Ez már csak azért is fájdalmas, mert a Mátrix-franchise komoly kulturális holtterhet cipel a vállán, amire az új eresztés nem reflektál olyan lényegre törően, mint tehetné. A film első felében Wachowski nagyrészt letudja ezt a megközelítésmódot, az utána következő akciófergetegben viszont csak egy-egy említést kap az, hogy mennyire káros és nevetséges félreértelmezi Neo történetét, és a kis vörös és kék pirulákat. Már az a legelső filmet is sokan kritizálták azért, hogy az utolsó jelenetekben kidobja a gondolatiságot a lövöldözés kedvéért, itt pedig ez a probléma hatványozottan felróható. Egyrészt, mert több mondanivaló is lenne, másrészt pedig azért, mert az eredeti alkotás varázsa nem újrateremthető: erre külön fájdalmas emlékeztetőként szolgálnak a rendszeres bejátszások az eredeti trilógiából. Amíg a film működik, ezek is működnek, utána viszont minden egyes alkalommal lábon lövik magukat az alkotók, amikor a fiatal Neo, Trinity és Morpheus arcait mutatják.

A Mátrix feltámadások viszont még így is a franchise második legjobb filmje az eredeti után. 

Nincs benne olyan súlyos aránytévesztés és balfogás, mint az eredeti két folytatásban, a kamera mögött is már egy látványosan rutinosabb rendező ül, aki több kockázatot vállal a késői folytatással, mint amennyit muszáj lenne. A film a rajongóknak mindenképpen meg fogja érni a mozijegy árát, de akik egy agyat kikapcsoló akciófilmre vágynak a karácsonyi időszakban, talán jobb, ha ennél könnyedebb alkotást keresnek. A többieknek viszont irány a nyúl ürege.

Nyitókép: Warner Bros. Ent. / InterCom