Felfújható lufitank, Szellemhadsereg és festett kertváros alá rejtett hadi gyárak – hihetetlen, de beváltak ezek a mesteri háborús átverések

Az ukrán front közelében meglepő dolgokat lehet látni. Teherautókat, amik az amerikai HIMARS rakétavető fából készült mását szállítják. Katonákat, akik tüzérségi ágyúkat és lufitankokat fújnak fel percek alatt. Járműveket, amik csak azért mozognak, hogy tanknyomokat hagyjanak a mezőkön. 

Ezzel az ukránok egy, a hadviselés történetével egyidős védelmi módszert használnak. A megtévesztés művészetét, amivel olyan zavart kelthetnek az ellenség soraiban, ami akár egy csata kimenetét is eldöntheti. A technika fejlődésével a háborús átverések is egyre kifinomultabbá váltak. Az orosz hadsereg videókamerákkal felszerelt drónjait például csak igazán élethű másolatokkal lehet átverni – mondta el az Economistnak Anton Gerasenko, az ukrán belügyminiszter tanácsadója. Mint mondta, 

a fából készült tankok annyira valósághűek, hogy még öt méterről sem lehet megkülönböztetni az igazitól 

Az átverést az áltankokba beszerelt radarjeladók és meleget árasztó lámpák segítik, hogy az elektronikus felderítést és a hőkamerákat is becsaphassák. 

Persze az átverés eszközével nem csak az ukránok élnek: az orosz hadsereg szintén felfújható áltankokkal és álrepülőkkel igyekszik rossz irányba terelni a véges mennyiségű ukrán rakétát és tüzérségi lövedéket. 

A modern hadviselés története egyben a megtévesztések története is. Ahogy megjelentek a frontokon a tankok, szinte azonnal jöttek a fából készült áltankok is. Amint repülőgépek kezdtek felderítésbe, majd bombázásba, megindult a célpontok elrejtése és az álcélpontok építése, és 

ezeket a technikákat a második világháborúban mindkét fél már szinte művészi szintre emelte.

Kertváros alá rejtett repülőgépgyárak

A Pearl Harbour bombázása, valamint egy japán tengeralattjáró támadása egy kaliforniai olajipari létesítmény ellen teljesen pánikba ejtette az Egyesült Államok nyugati partvidékén élő embereket – és aggasztani kezdte az amerikai hadsereget is. A második világháború megnyeréséhez szükséges repülőgépek nagy részét ugyanis az ottani gyárakban készítették, így az üzemek megvédése stratégiai fontosságúvá vált.

Ekkor jött el az amerikai Műszaki Hadtestnél szolgáló John F. Ohmer ezredes ideje, aki akkor már egy éve hiába próbálta rávenni feletteseit a katonai létesítmények álcázására. Ohmert az Egyesült Királyságban tett látogatása győzte meg az álcázás fontosságáról, amikor látta, hogy milyen hatékony módszerekkel dolgoznak odaát a német bombázók megtévesztésén.

A britek a háború kitörése után százával építették az álgyárakat, kamurepülőtereket és városi fényeket imitáló építményeket, hogy a német légierő azokat, és ne a valódi célpontokat támadja. Egyes helyeken tüzek gyújtásával még azt is elhitették az ellenséggel, hogy sikeresen bombázott, hogy még több bombázót csaljanak oda. Bár hatékonyságuk változó volt – egyes helyeken a bombák 90 százalékát az álcélpontra dobták, máshol egy bombát sem sikerült eltéríteniük –, becslések szerint nagyjából ezer-kétezer tonna bomba ezekre a csalikra hullott.

A fényképezés és a bűvészmutatványok iránt is érdeklődő Ohmer nagy lelkesedéssel vetette bele magát Kalifornia álcázásába, és ebben a lehető legjobb segítség állt rendelkezésére: 

Hollywood és az ott dolgozó díszlettervezők, akikkel együttműködve lenyűgöző módon tett láthatatlanná több repülőgépgyártó üzemet is: a gyárakat kertvárosok alá rejtették el.

Ohmer először a March Field katonai repülőteret rejtette el falusi környezetben, majd további 33 repteret, mielőtt csapatával nekilátott a gyárak eltüntetésének, kezdve a Lockheed üzemével a Hollywood közelében található Burbankban. A hozzá tartozó repülőteret és a parkolókat zöldre festették, majd növényekkel ültették körbe, hogy lucernamezőnek tűnjön, a gyárépületeket pedig csirkehálóval és festett vászonnal fedték be úgy, hogy beleolvadjon a környező kertvárosba.

Az illúziót kamufák és hamis házak tették teljessé, de voltak felfújható gumiautók is, amiket a munkások az élethűség kedvéért rendszeresen mozgattak, sőt még száradó ruhákat is elhelyeztek, amiket meghatározott időnként leszedtek. 

Amikor Ohmer egy tábornokkal nézette meg egy bombázómagasságban szálló repülőről a gyárat, a tábornok hiába nézte, sehol sem látta. Beleveszett a kaliforniai kertvárosokba.

Ezt a példát követték a Boeing 2-es számú üzemében, Seattle városában is, ahol a B-17-es bombázókat gyártották. A gyár így nézett ki 1941-ben:

Ohmer John Stewart Detlie-t, az MGM látványtervezőjét bízta meg a feladattal, akinek vezetésével a gyár tetejére gyakorlatilag felépítettek egy egész kertvárost. Tíz hektárnyi területet borítottak be városnak festett álcahálóval. Három nagyobb utat és tucatnyi kisebb utcát alakítottak ki, majd 53 házat, tucatnyi garázst és üvegházakat helyeztek el a tetőn, sőt még egy benzinkutat és egy boltot is, valamint háromszáz kamufát és fából készült autókat. 

A gyárhoz tartozó repülőteret szintén úgy alakították át, hogy kertvárosnak tűnjön, és ez olyan jól sikerült, hogy több amerikai pilóta is teljesen megzavarodott, amikor ott kellett landolnia. 

Az álca így nézett felülről:

A Szellemhadsereg

A megtévesztést azonban nem csak védekezésre használták. Az amerikai hadsereg a második világháborús európai hadszíntéren is az ellenség átveréséhez folyamodott, amikor a támadó egységeket akarta segíteni. Erre külön hadosztályt hoztak létre, ami olyan nagy titokban működött, hogy 

létezését csak fél évszázaddal a második világháború vége után, 1996-ban ismerték el. Ez volt a Ghost Army, azaz Szellemhadsereg, ahol a katonák átlagos IQ-ja 119 volt.

A nagyjából ezer katonából álló seregbe művészeti akadémiákról és reklámügynökségektől soroztak be embereket, főleg művészek, látványtervezők, hangmérnökök, fotósok, építészek szolgáltak benne, akik között volt később híressé vált divattervező és fotográfus is. A feladatuk az volt, hogy elhitessék az ellenséggel, hogy ők valójában egy több tízezer fős hadsereg, és eltérítsék a németeket a valódi katonáktól.

A Szellemhadsereg  több száz felfújható tankot, dzsipet és teherautót alkalmazott, de ez csak egy része volt az átverésnek. 

Hatalmas hangszórókból egy hadsereg zajongását imitálták, menetelő katonákkal és mozgó tankokkal, és mindezt hamis katonai rádióadásokkal egészítették ki. Közben esténként a bevetési terület kocsmáit járták, csapatmozgásokról beszélgetve, remélve, hogy német besúgók és kémek is hallják őket.

Az 1944-ben alapított hadosztály nagyjából húsz küldetést hajtott végre az európai frontokon, és becslések szerint harmincezer amerikai katona életét mentette meg az átverésekkel. Legsikeresebb hadműveletüket a Rajnánál hajtották végre, ahol sikerült elhitetniük a német hadsereggel, hogy az amerikai csapatok 16 kilométerrel délebbre fognak átkelni a folyón, így a valódi sereg szinte ellenállás nélkül jutott be Németországba.

Az egység olyan nagy titokban működött, hogy az ott szolgáló katonák még a családjuknak sem mondhatták el, hogy mivel foglalkoznak, és bár a háború után egy-két róluk szóló cikk átcsúszott a cenzúrán, csak a nyolcvanas években kezdtek el cikkeket írni róluk. A hadsereg pedig csak 1996-ban oldotta fel a titkosítást a Szellemhadsereg tetteiről szóló iratokról. Egy éve pedig az amerikai kongresszus a legmagasabb kitüntetését adományozta a megtévesztő alakulat még élő tagjainak. Az általuk kifejlesztett technikák modernizált változatait pedig máig használják az ellenség megtévesztésére.

A német kamu acélmű

A németek szintén komoly erőfeszítéseket tettek a második világháborúban, hogy megtévesszék előbb a brit, majd az amerikai bombázókat. Százával építették a kamucélpontokat az ipari létesítmények és városok közelében, és a megtévesztés a háború elején meglepően hatékonynak bizonyult. Volt, ahol a brit légierő a bombái felét is hamis célpontokra dobta le, 

Berlinnél – ahol 16 helyszínen építettek ki csalihelyszíneket, és még a Brandenburgi-kapu és kormányzati épületek másolatait is felépítették – egy 1941-es bombázás során pedig nagyjából 45-ször annyi bombát dobtak le a kamucélpontokra, mint magára a városra.

Bár a britek és később a háborúba belépő amerikaiak a technikai vívmányoknak is köszönhetően egyre könnyebben ismerték fel a különbséget a valódi és az álcélpontok között, Berlinnél még a háború vége fele is többé-kevésbé hatékony volt a megtévesztés. És volt egy hely, ahol a németek különösen jó munkát végeztek: Essennél, ahol a Krupp acélipari művek kulcsfontosságú gyárkomplexumát kellett megvédeni a bombázásoktól.

A gyártól nagyjából tíz kilométernyire egy 2,5 kilométerszer 1,5 kilométeres területen fából, vászonból és kartonból húztak fel épületeket, hogy az éjszaka támadó bombázókat oda tereljék. A Kruppschen Nachtscheinanlage (magyarul nagyjából Krupp Esti Fény Berendezés) a levegőből nézve pont olyan volt a sötétben, mintha a Krupp kissé rosszul lesötétített gyára lenne, olyan fényekkel, mint amiket egy működő acélműben lehet látni. Még egy kisvasút is ment körbe-körbe, hogy a megtévesztés a lehető tökéletesebb legyen, egy 36 méter magas kéményből pedig füstöt eregettek. A kamugyárat egy bombabiztos bunkerből irányították a Luftwaffe tagjai.

A megtévesztés olyan sikeres volt, hogy a szövetségeseknek csak 1943-ra sikerült azonosítaniuk az álüzemet, addigra pedig már a gyújtóbombák 75 százalékát, valamint a bombák 64 százalékát arra, és nem a valódi gyárra dobták le. A Krupp acélműveket végül 1943 tavaszán kezdték el igazán bombázni a szövetségesek, és csak a háború vége felé tudták megsemmisíteni.

Az álgyárból mostanra csak az irányítóbunker maradt meg, ami egy magánterületen áll.

Fabomba a farepülőtérre

Persze volt, hogy a megtévesztés nem működött. Egy második világháborús történet szerint a németek a háború elején Amszterdam környékén építettek fel egy kamurepülőteret, fából készült repülőgépekkel, hangárokkal és épületekkel.

A brit légierő azonban kiszúrta ezt, de megvárta, amíg a németek elkészülnek. Másnap brit gépek jelentek meg felette és bombákat dobtak le rá, méghozzá fából készült bombákat.

Hogy ez valóban megtörtént-e, nem lehet biztosan tudni. Az anekdotát több változatban is elmesélték a második világháború alatt, és történészek nem találtak semmilyen írásos bizonyítékot arra, hogy igaz lenne. Egy francia írónak azonban több mint háromszáz világháborús veterán állította mindkét oldalról, hogy a fabombás támadások az álrepülőterek ellen többször is megtörténtek.

Bár többen is kétségbe vonják, hogy a pilóták az életüket kockáztatták volna egy jó poén kedvéért, Eberhard Eimler német tábornok, a NATO Szövetséges Erők egykori európai főparancsnok-helyettese ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy „a történetekben szereplő pilóták csak húszévesek voltak”, míg a francia légierő egyik volt pilótája szerint a fabombás támadásokat a parancsnokok tudta nélkül hajthatták végre a pilóták.

Nyitókép:Roger Viollet via Getty Images