A Franco-rezsim sötét titkai: 44 évesen tudta meg egy nő, hogy a szülei elrabolták vér szerinti anyjától

Öt évvel ezelőtt, 2017-ben egy októberi napon a Madridtól délre lévő Campo de Criptanában Ana Belén Pintado úgy döntött, rendet rak a garázsban – ezzel kezdődik a New York Times cikke a nő történetéről. Évek óta ott porosodtak a dobozok, amelyek szülei holmiját rejtették – apja, Manuel Pintado 2010-ben halt meg, anyja, Petra Torres négy évvel később.

Ana Belén kedves emlékekre bukkant – köztük gyerekkori ruhákra és egy babájára –, ám ezután sosem látott iratok is a kezébe kerültek. Egy 1967. áprilisi orvosi feljegyzésből az derült ki, hogy Petra Torres petevezetéke elzáródott, és méhe rendellenessége miatt sem lehet gyereke. Ana Belén mégis megszületett hat évvel később.

Eszébe jutott, hogy amikor az apja meghalt, az örökösödést intéző ügyvéd rábukkant néhány iratra, amelyek szerint más vezetéknévvel született. De mielőtt bárki ránézhetett volna, az anyja elvette a papírokat, és nem akart róluk beszélni többé. A dobozokban születési anyakönyvi kivonatát is megtalálta, de a felső harmada le volt tépve, mintha valaki el akart volna titkolni valamit.

A felejtés paktuma

Ana Belén régóta tudott arról, hogy évtizedekkel korábban csecsemőket loptak el spanyol kórházakból: az egyedülálló vagy szegény nőknek a szülészeteken azt mondták, csecsemőjük halva született, de ez nem volt igaz. Titokban jómódú katolikus párokhoz kerültek a gyerekek – többnyire olyanokhoz, akiknek nem lehetett saját gyerekük. A befogadó családok titkolták az elkövetett bűnt.

Franco hatalomra kerülése Spanyolországban a szabadságjogok eltiprásával járt: elvették a nők szavazati jogát, a fogamzásgátlás illegálissá, a házasságtörés bűncselekménnyé vált. 

Még napirendet is kiadtak a háziasszonyoknak arról, hogy mikor kell a gyerekeket iskolába vinniük, mikor mossanak, és mikor készítsenek vacsorát.

A rezsim befolyásos pszichiátere, Antonio Vallejo-Nájera azt hirdette, hogy Franco ellenfeleinek „vörös génjük” van, ami a gyerekeikben azzal nyomható el, ha elveszik őket a szüleiktől, és konzervatív családokhoz helyezik. Ez lett a sorsuk azoknak a gyerekeknek, akiket a kivégzőosztagok tettek árvává, és azoké is, akiknek politikai foglyok adtak életet a börtönökben. Mind rezsimhű családokhoz kerültek.

Franco az oktatást és az egészségügyi ellátórendszer egy részét is a klérusra bízta. A kórházakat gyakran apácák vezették, akik a nehéz helyzetben lévő kismamákat arra igyekeztek rábírni, hogy az újszülöttjüket adják örökbe. Ez a rendszer egy ideig olajozottan működött, de az 1960-as években Franco megnyitotta Spanyolországot a turizmus és a multinacionális cégek előtt, ami liberálisabb külföldieket vonzott az országba, a gazdaság is fellendült, és a nők is függetlenebbé válhattak. Egyedülálló anyának lenni már nem volt olyan kirívó dolog. Az örökbe adandó babák száma is csökkenni kezdett.

Ebben a helyzetben egyes kórházakban az újszülöttek elrablásába fogtak, hogy kielégítsék a „keresletet”. Továbbra is voltak, akiket az apácáknak sikerült rábírniuk, hogy adják örökbe az újszülöttjüket, bár később sokan azt mondták, hogy ezt kényszerítésnek élték meg. Másoknak egyszerűen azt mondták, hogy a babájuk meghalt – a valóságban pedig eladták őket más házaspároknak.

A Franco halálát követő években Spanyolországban széleskörű amnesztiát hirdettek, ami felmentette a rezsim tagjait múltbeli bűneik alól. Bár ennek a gyerekrablásokra nem kellett volna vonatkoznia, 

egyfajta konszenzus alakult ki arról, hogy ne bolygassák a diktatúra sötét ügyeit. Még nevet is adtak ennek: „a felejtés paktuma”. Jobb- és baloldalon is a megbékélést hangoztatták, feláldozva az igazságot.

Campo de Criptana titka

Ana Belén felnőttként jött rá, hogy talán soha nem is ismerte igazán a szüleit, akik felnevelték. Titkot rejtegettek előle – ő pedig elhatározta, hogy utánajár, ki ismerheti még ezt a titkot. Férjével, Jesús Ignacio Monreallal együtt felkeresték az egyik szomszédot, aki közeli barátságban volt a szülőkkel. Az idős nő elmondta: találkozott Ana Belén szüleivel aznap, amikor hazahozták a kórházból. Még a baba arcát is látta, de a találkozásban volt valami furcsa: az apa a dühtől remegve mondta, hogy soha senki nem mondhatja meg a kislánynak, hogy örökbe fogadták. A szomszéd sem beszélt róla addig, amíg Ana Belén és Jesús Ignacio fel nem keresték.

Ana Belén férje már évekkel korábban hallott pletykákat arról, hogy a feleségét örökbe fogadták. De nem emlegette ezt: Ana Belén szerint azért nem, „mert azt gondolta, hogy én is tudom, mintha ez valami intim titkom lenne, amit nem akarok, hogy kiderüljön”. Jesús Ignacio is Campo de Criptanában nőtt fel, és tudta, hogy az örökbefogadás nehéz téma. Ana Belén katolikus anyja bizonyára szégyenkezett amiatt, hogy nem lehetett gyereke, de amikor a szomszéd az apa dühéről beszélt, rájöttek, hogy nemcsak a szégyenről van szó: a nő szülei bűncselekményt rejtegettek.

Kiderült, hogy az anyakönyvben Ana Belén a szüleitől eltérő vezetéknévvel szerepelt: úgy emlékezett, hogy a Pardo López név lehetett azon az örökösödési iraton is, amit az anyja elvett tőle. Folytatta a kutakodást a kisvárosban, abban reménykedve, hogy lesznek, akik hajlandók megnyílni azután, hogy a szülei már meghaltak. De a szülőket ismerők közül is sokan meghaltak az elmúlt években, mások pedig úgy tettek, mintha nem tudnának semmit. Egy szomszéd azonban elárulta: Petra Torres egyszer egy baráti összejövetelen elengedte magát, és elárulta, hogyan hozta el Ana Belént a madridi kórházból. Amikor bement, azt kérték tőle, tegyen párnát a ruhája alá, hogy várandósnak tűnjön, és azt is elmondta, hogy nagy összeget fizetett az örökbefogadásért.

Ana Belén mindebből csak arra tudott következtetni, hogy a szülei is pontosan tudták, miben vesznek részt: tevékeny szerepet játszottak az ő elrablásában. Azt érezte, hogy elárulták.

Megkérdeztem volna tőlük, hogy miért tették ezt? Én nem vagyok olyan ember, aki el tudná rabolni a gyerekét egy másik anyától

– mondta. A garázsban, elhunyt anyja dolgai között Ana Belén újabb nyomra bukkant: az anyja eltett néhány üdvözlőlapot egy madridi apácától. „Legyen a gyermeked bátorítás számodra, hogy megéld minden álmodat” – állt az egyiken. Rákeresett az apáca nevére – María Gómez Valbuena nővér – az interneten, és számos történetet talált gyerekrablásokról, ami a saját történetére emlékeztette. A szálak abba a kórházba vezettek, ahol született.

A takarító szava a kórházéval szemben

A gyerekrablások híre már az 1980-as években megjelent a nyilvánosságban. Egy népszerű női magazinban 1989-ben egy elkeseredett anya beszélt arról, hogy egy Eduardo Vela nevű orvos akkor íratta vele alá az örökbeadási papírokat, amikor magához tért a szedációból szülés után. Ezt újabb beszámolók követték, de a felejtés paktuma működött: a bírók, akik közül sokan a Franco-érából maradtak tisztségükben, elutasították a kereseteket. És miközben a Franco-rezsim összeomlott, az egészségügyi rendszert még évekig ugyanazok az apácák működtették.

2004-ben a szocialista José Luis Rodríguez Zapatero legyőzte az addigi konzervatív kormányt, és azzal az elképzeléssel lépett hivatalba, hogy leszámol a múlt tabuival. Kezdeményezésére elfogadták a történelmi emlékezetről szóló törvényt, ami elítélte a Franco-korszak bűneit, és elismerte az áldozatokat.

A gyerekrablások áldozatainak új generációja bukkant fel – már nem az anyák, akik elveszítették babáikat, hanem a gyerekek, akik felnőve a vér szerinti szüleiket keresték. 2011-ben elindult az első per 261 ember képviseletében. Ennek hírére még többen jelentkeztek, egy hónap alatt 747-re nőtt az ismertté vált esetek száma.

Cándido Conde-Pumpido Tourón főügyész nyomozásba kezdett, és gyorsan világossá vált, hogy hiába tettek az áldozatok számtalanszor panaszt az évtizedek során, a bírók egymás után zárták le ezeket az ügyeket elévülésre hivatkozva. Szerinte azonban az államnak a végére kellett járnia, hogy mi történt, és ki a felelős. A nyomozás megkezdésekor már kétezernél több ügyet tartottak számon.

Az első gyanúsított az 1989-es cikkben hírbe hozott orvos, Eduardo Vela lett. Az ő munkatársa volt María Gómez Valbuena nővér, akitől Ana Belén képeslapokat talált. Ő is a hatóságok látóterébe került.

A tanúk között volt egy takarító, I. M., aki a New York Times újságírójának azt mondta: María nővér könyörtelen volt az egyedülálló anyákkal, szemtől szembe is pogányoknak és felforgatóknak nevezte őket. Külön osztályon voltak az állam segítségére szoruló egyedülálló és szegény szülő nők. I. M. azt mondta: sok babát nyilvánítottak halottnak az osztályon, olyanokat is, akiket látott élve az inkubátorban. Pletykákat is hallott arról, hogy egy csecsemőholttestnek mindig kellett a halottasházban lennie. Volt, aki szerint azért, hogy ha egy anya látni akarná a halottnak mondott csecsemőjét, megmutathassák neki.

A takarító arra is emlékezett, hogy María nővér íróasztalán volt egy kék jegyzetfüzet. Az apácát meglátogató reménybeli szülők szerepeltek benne. Reggelente jöttek a klinikára, María nővér órákig beszélgetett velük, és ha minden jól ment, délután egy babával távoztak. A nevek mellett egy másik oszlopban összegek szerepeltek. I. M. azt mondta, soha nem beszélt senkinek arról, amit látott: azért nem, mert az ő szava állt volna a kórházéval szemben. Szerinte akkoriban a nőket semmibe vették: sorrendben az apjuknak, a férjüknek és az államnak kellett engedelmeskedniük.

Nehéz út

Miközben a szülőanyját kereste, Ana Belén rájött, hogy ha válaszokat akar, másokat is fel kell keresnie a szomszédokon túl. 2017 őszén talált rá egy S. O. S. Ellopott Babák nevű szervezetre. Találkozott az alapítóval, Mari Cruz Rodrigóval, aki 1980-ban szülte meg második gyerekét. Öt nappal később egy orvos azt mondta neki, hogy a baba szívrohamban meghalt, de a holttestet nem nézhette meg. Az évek elteltével Mari Cruz Rodrigo megkérdőjelezte a neki mondottakat.

Figyelmeztette Ana Belént, hogy nehéz út áll előtte: a szervezet négyszáz tagjából csak egy tucatnyian találtak rá a családjukra. Mari Cruz Rodrigo máig nem találta meg saját gyermekét. Mégis bátorította a nőt, hogy folytassa a keresést, és egy kormányhivatalhoz irányította, ami segíti a szervezet tagjait a kutatásban. Ana Belén eközben még nagyobb fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy levelet ír minden Pardo és López vezetéknevű családnak. Ez több százezer embert jelentett. A nő számára azonban semmilyen erőfeszítés nem tűnt hiábavalónak.

Ő volt Don Quijote, és én Sancho Panza

– mondta férje.

Több tucat családnak írt, voltak, akik válaszoltak és a támogatásukról biztosították, de nem járt sikerrel. A madridi kormányhivatalból azonban felhívták azzal, hogy kiderült: anyja keresztneve Pilar, és 23 éves volt, amikor Ana Belén született.

Belenézni María nővér szemébe

A María nővér ellen zajló eljárásban Purificación Betegón ügye kapta a legnagyobb nyilvánosságot. A nő a New York Times-nak elmondta: 1981-ben barátjával együtt élt, és a második gyermekét várta, de a szülőszobán meglepetés érte: az orvos azt mondta, ikrei vannak. Mindketten egészségesen jöttek világra, de gyorsan elvették őket az anyjuktól. Purificaciónt egy sötét szobába vitték, ahol egy nővér közölte vele: María nővér utasítására előkészítik az ikreket örökbeadásra.

Másnap, amikor egy barátja látogatóba érkezett, Purificación követelte, hogy azonnal láthassa a gyerekeket. Felmentek a harmadik emeletre, ekkor láthatta először az ikreket, de megint azt mondták neki, hogy örökbeadják őket. Követelte, hogy beszélhessen María nővérrel, aki egyedül fogadta az irodában. Azt mondta neki:

Nos, az a helyzet, hogy már van egy gyereked, mégsem házasodtál meg.

Erre Purificación azt mondta, hogy ez az ő problémája, nem a nővéré. Maria nővér erre azt felelte, hogy az örökbeadással lehet az ikreknek családja. Majd mégis megenyhült, és azt mondta, félreértés történt, nem lesz örökbeadás.

Később egy orvos ment be a nő szobájába, és közölte vele, hogy az egyik gyermeke meghalt. Purificación sírva fakadt, azt hitte, igazat mondanak neki. De azt már nem hitte el, amikor pár perccel később ugyanaz az orvos megint bement hozzá, és közölte, hogy a másik gyerek is meghalt. Berontott a terembe, ahol látta két kislányát. María nővérhez ment, hogy számon kérje, majd amikor visszament, a gyerekei már nem voltak ott.

Purificación évekig azt gondolta, hogy senki nem hinné el a történetét. 2011-ben hallotta, hogy Madridban tüntetést szerveznek az áldozatok, és úgy döntött, részt vesz. Egy szervezet felvette az adatait, majd egy ügyész kapcsolatba lépett vele, azt mondta, eljárást indítanak María nővér ellen. „Várom a tárgyalást, hogy belenézhessek María nővér szemébe” – mondta Purificación 2012-ben, de erre már senkinek nem volt lehetősége: 2013-ban, 87 évesen María nővér meghalt anélkül, hogy vádat emelhettek volna ellene, vagy beismerte volna, hogy gyerekekkel kereskedett. 

A katolikus egyház sem ismerte el szerepét a gyermekrablásokban, noha széles körben tudott volt, hogy egyes apácák évtizedeken keresztül fenntartották maguknak a jogot arra, hogy eldöntsék, kinek van joga gyereket nevelni, és kinek nincs.

Soha nem merült fel benne, hogy hazudtak neki

A spanyol talkshow-k kiemelt témája volt a 2010-es években az ellopott babák botránya, de a témát szenzációhajhász módon dolgozták fel. Ana Belént is hívták ilyen műsorba, de nem akart benne részt venni. Később azonban maga ment be annak reményében, hogy ha elmondja a történetét, megtalálhatja az anyját. Minden újságíróval felvette a kapcsolatot, akivel lehetett. A hírveréssel magára haragította az embereket Campo de Criptanában, akik számon kérték: „Minek keresed a családodat? Van neked családod.” Rokonai – a családból, amelyben nevelkedett – azt mondták neki, hogy szeretik, és ő is közéjük tartozik, de nem vették jó néven a kutakodását.

2018 júliusában azonban felhívta egy ismeretlen férfi, aki azt állította: viszonya volt egy Pilar Villora García nevű nővel, akinek akkoriban tűnt el a gyermeke, amikor Ana Belén született. A nő számát is megadta. Ana Belén azonnal felhívta. Egyeztették a helyszíneket és dátumokat – egyetlen dolog nem stimmelt: a kormányhivatal szerint Pilar 23 éves volt, amikor Ana Belén született, a nő viszont 24-et mondott. Pilar arra kérte Ana Belént, hívja fel, ha többet tud meg. Ana Belén újra felhívta a kormányhivatalt, ami időközben kiderítette az anyja teljes nevét: ugyanaz volt, mint akivel beszélt. Rögtön visszahívta Pilart, akinek azt mondta:

Tudom, ki az anyám. Maga.

2018 szeptemberében találkoztak először, kettejük otthona között félúton ültek le vacsorázni. Ana Belén a férjével és a gyerekeivel érkezett, Pilar egy barátjával. Ana Belén ideges volt, nem tudta, mi vár rá, de ahogy meglátták egymást, Pilar a nyakába ugrott. „Még mindig nem tudod, hogy ki az anyád?” – viccelődött, majd sírva fakadtak. Pilar ezután megölelte Ana Belén gyerekeit – a saját unokáit.

Vacsora közben Pilar elmesélte az élettörténetét. Fiatalon házasodott, két gyereke született: José Luis 1968-ban és Francisco 1972-ben. A következő évben harmadszor is teherbe esett, lányt várt. Először áprilisban volt a szülészeti klinikán, vizsgálaton. Arra az osztályra küldték, ahol María nővér szedte áldozatait. 1973. július 9-én komplikációk nélkül szülte meg gyerekét, akit rövid ideig karjában tarthatott, majd elvitték, és valaki anesztéziás maszkot tett az arcára. Amikor magához tért, azt mondták neki, hogy gyermeke holtan született, a kórház intézi a papírmunkát. Soha nem merült fel benne, hogy hazudtak neki, ezért nem is kereste a lányát.

Az első találkozó után is tartották a kapcsolatot, és DNS-teszttel is megerősítették, amire rájöttek. Ana Belén találkozott vér szerinti apjával, és két testvére is lett: egyikükről kiderült, hogy mindig Campo de Criptanán keresztül megy haza a munkából, és attól fogva mindig megállt Ana Belénnél, aki megvendégelte, és a gyerekkorukról beszélgettek ilyenkor.

Ana Belén boldog volt, hogy megtalálta a családját, de egy dolog még hiányzott számára: bocsánatkérést és felelősségre vonást várt. Ügyvédet fogadott, és 2019 januárjában beperelte José María Castillo Díazt, aki levezette a születését, és kitöltötte a papírokat. Az eljárás közben azonban Castillo Díaz meghalt. Ana Belén azonban azóta sem adta fel, hogy megtalálja a felelősöket.

Nyitókép: A gyerekrablások áldozatainak 2018-as madridi tüntetése – Fotó: Emilio Rappold/picture alliance via Getty Images