„Ha élni akarsz, kezdj gyalogolni” – az Ukrajna elleni háború titkos szörnyűségei

Az első beszámolók tavasszal érkeztek a szűrőállomásokról, ahol kénytelenek voltak vizsgálatokon átesni az Ukrajna elfoglalt területein élő emberek, ha el akarták hagyni a háborús övezeteket. És akkor is, ha nem. Az oroszok kötelezték rá a civileket.

Katonák jöttek a pincékhez, és közölték, lelőnek, ha nem megyünk el

– mondta a New York Timesnak egy nő, aki Mariupolban vészelte át a város ostromát. Egy ukrán férfi beszámolója szerint pedig azt mondták neki: „ha élni akarsz, kezdj gyalogolni”. A nyugati sajtónak hasonló parancsokat idézett fel több túlélő is, aki átesett a vizsgálaton, ahol az orosz hatóságok közlése szerint „veszélyes elemeket” kerestek.

Háborús területeken teljesen megszokott, elfogadott és törvényes, hogy a civil lakosságot „megszűrik” a területet elfoglaló hatalmak, olyanok után kutatva, akik veszélyt jelentenek rájuk. Oroszország azt állítja, ez minden, ami az elfoglalt ukrán területeken kialakított szűrőállomásokon történik. Szemtanúk beszámolóiból azonban egészen más kép alakult ki arról, mi folyik ott valójában. 

„Mi lenne, ha levágnám a füled?”

Szemtanúk egybehangzó elmondása szerint különösen a katonakorú férfiakat nézték át tüzetesen. Meztelenre vetkőztették őket, hogy hazafias tetoválásokat keressenek, valamint harcok nyomati: sebesüléseket, a fegyverek visszarúgásától keletkezett zúzódásokat a vállon, vagy a puska szíjának dörzsöléseit a bőrön.

A gyanús embereket aztán a beszámolók szerint kínvallatásoknak is kitették. A szűrésen átesettek egybehangzóan azt állították, hogy rendszeresek voltak a verések, miközben a háborúval kapcsolatos nézeteikről kérdezgették őket. 

Egy férfi a BBC-nek elmondta, négy bordája tört el, miközben öt órán át vallatták, és mindenkin verések nyomait lehetett látni, aki kijött a kihallgatásra használt sátrakból. Egy nő pedig a CNN-nek beszélt arról, hogy apja, akit azzal fenyegettek meg, hogy le fogják vágni a fülét, olyan sok ütést kapott a fejére, hogy maradandó látáskárosodást szenvedett. 

Közben személyes adatok tömkelegét gyűjtötték be a civil lakosságról. Mindenkiről fényképeket készítettek, ujjlenyomatokat vettek tőlük, mobiljaikon átnézték a fényképeket, kapcsolataikat és a közösségi oldalaikat, valamint feltehetően letöltötték a telefonon talált információkat. 

Kényszerutaztatás

Azokat, akik átmentek a szűrésen, a beszámolók szerint az ukrán határ közelében található orosz Tanaganrok városába vitték, ahol vonatra rakták, majd orosz városokba szállították őket, több száz, akár több ezer kilométerre otthonuktól. A célállomásokon tévékamerák tengere várta a foglyokat, az oroszok ugyanis propagandacélokra használták fel őket, hogy mutassák a világnak, segítséget nyújtanak a „hálás” menekülteknek. 

Abba nem volt beleszólásuk, hogy hova szeretnének menni. Akinek volt elég pénze vagy kapcsolata, el tudta intézni, hogy eljusson egy európai városba, vagy vissza Ukrajnába, de a háborúból menekülő ukránok nagy részének nem nagyon volt választása: kénytelenek voltak elfogadni, hogy oda mennek, ahova az oroszok viszik őket.

Az óvóhelyekről előjövő ukránoknak azt mondták az orosz katonák, hogy az egyetlen lehetőségük a kimenekülésre, ha elfogadják az ő „segítségüket” – állította a Washington Postnak egy Oroszországba került ukrán menekülteket segítő szervezet önkéntese.

Az emberek belemennek, mert nincs semmijük, nincs áram, élelem, sem fűtés. Az éhezéstől szenvedő emberek bárhova elmennek. 

Sokuknak az lett a sorsa, hogy Szibériába kerültek. Egy nő a Timesnak elmondta, hogy sok más honfitársával együtt az Amur folyó partján fekvő Habarovszkba vitték.

Hajnali 2-kor szálltunk fel a Habarovszkba tartó vonatra. Kilenc szörnyű napot töltöttünk a vonaton. 

Egy ukrán menekülteket segítő moszkvai szervezet vezetője szerint sokan úgy mondtak igent a Habarovszkról szóló ajánlatra, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy a terület Oroszország távol-keleti szélén van. Onnan sokan aztán képtelenek bárhova is elutazni, mert nincsenek megfelelő irataik, vagy elég pénzük a hatalmas távolságot megtenni. Másokat pedig azzal félemlítettek meg, hogy árulóként ki fogják őket végezni, ha visszatérnek Ukrajnába.

Akiknek végül sikerült kijutniuk Oroszországból, azt mondták, az orosz hatóságok igyekeztek rávenni őket, hogy vegyék fel az orosz állampolgárságot. A több hónapon át tartó eljárás azzal kezdődik, hogy le kell adni ukrán útlevelüket, ami nélkül akkor sem tudnák elhagyni Oroszországot, ha lenne rá esélyük.

Sok ukránnak végül oroszok segítettek kijutni az országból. Az AP amerikai hírügynökség beszámolója szerint több föld alatti, csevegőprogramokon keresztül szervezett csoport segíti a menekülteket: vonat- és buszjegyeket vásárolnak nekik, és egy-egy éjszakára befogadják őket, miközben a határ felé igyekeznek. A csoportok tagjai biztonsági okokból gyakran még egymás nevét sem tudják. Penza városában a segítők névtelen fenyegetéseket kaptak, miután kiderült, hogy mit csinálnak, és emiatt kénytelen is voltak leállni – írta az AP.

Háborús bűn?

Arról nincsenek pontos számok, hogy hány ukránt vittek el hazájából Oroszországba, de számuk a legóvatosabb becslések szerint is másfél millió felett lehet. Ez a kényszerutaztatás pedig háborús bűncselekménynek minősülhet. 

A nemzetközi jogszabályok szerint ugyanis tilos az elfoglalt területekről elszállítani az ott élő civil lakosságot – ez háborús bűncselekmény vagy emberiesség elleni bűncselekmény, ami miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárást indíthat az elkövetők ellen.

Sőt egyes szakértők az ukrán civilek elszállítását egyenesen népirtásnak tekintik, ugyanis lehetőséget ad arra, hogy az elfoglalt területekről elvitt ukrán lakosságot oroszra cseréljék ki. A Politico című lap orosz kormányzati iratokra hivatkozva májusban azt írta, hogy a lakosság elszállítását már a háború megindítása előtt eltervezték, és előre kijelölték Oroszországban azokat a helyeket, ahol elhelyezik őket. 

Eltűnnek, akik fennakadtak a szűrésen

Arról egyelőre nagyon keveset lehet tudni, hogy mi történt azokkal, akik nem mentek át a szűrésen, például mert az orosz megszállók megítélése szerint részt vettek a harcokban, vagy túlságosan is támogatták az ukrán ellenállást. Feltehetően mindannyian fogságba kerültek, de sorsukról szinte semmilyen információ nem jutott nyilvánosságra. 

A sajtó és emberi jogi szervezetek alig találtak olyanokat, akik beszélni tudnának erről. Egyikük egy 16 éves fiú volt, aki 48 napot töltött fogságban, miután a telefonján ukránpárti tartalmakat találtak.

Vlad Burjak az NBC Newsnak elmondta, annak a szobának a takarítását bízták rá, ahol a fogvatartottakat kínozták. A fiú közlése szerint egy 25 éves fiatallal volt egy szobában, aki egy nap a szeme láttára vágta fel az ereit, miután két napon át kínozták. Azt soha nem tudta meg, hogy életben maradt-e.

Átmentek a szűrésen, de mégsem 

A szeparatisták ellenőrzése alatt álló Bezimenne és Kozacke falvakban több száz olyan férfit tartottak fogva, akik elvileg átmentek a szűrésen, és erről hivatalos papírt is kaptak, ám azokat végül elvették tőlük, és nem hagyták őket elmenni. Bár a falvakban szabadon mozoghattak, és sokan még a mobiltelefonjaikat is visszakaphatták, elmenni nem tudtak, mert irataikat elvették, és azok nélkül lehetetlenség volt számukra átjutni az ellenőrzőpontokon.

A Human Rights Watch jelentésében kiemelte, hogy ez civilek törvénytelen fogva tartásának, tehát háborús bűncselekménynek számíthat.

A falvakban tartott ukránokat iskolaépületekben helyezték el, ahol már az is szerencsének számított, ha valaki egy földre rakott koszos matracon tudott aludni, sokaknak ugyanis csak a padló vagy egy asztal jutott ágynak. 

A rossz higiéniás körülmények és a nem megfelelő ivóvíz miatt sokan lettek betegek, a hasmenés és a hányás megszokottnak számított, csakúgy, mint a tüdőgyulladás és a covid, de megfelelő orvosi ellátást nem kaptak. A vécék olyan undorítóak voltak, hogy inkább a közeli mezőkön könnyítettek magukon.

Ételt alig kaptak, akkori is jellemzően üres makarónit. Egy Tarasz nevű fogva tartott férfi, aki Kozackéban raboskodott, a New Yorkernek elmondta, annyira megutálta a makarónit, hogy azóta még csak rá sem bír nézni, még akkor sem, ha jól van elkészítve. Ott ugyanis olyan volt, mint a ragasztó.

Tarasz elmondása szerint fogalmuk sem volt arról, hogy miért nem engedik őket szabadon. Amikor egy ötlettől vezérelve felhívta a területileg illetékes hatóság által üzemeltetett forródrótot, ahol eltűnt emberek után lehetett érdeklődni, és bemondta a saját nevét, a vonal másik végén közölték vele, hogy a rendszer szerint átment a szűrésen, és visszatért Mariupolba. Ezt többen is megismételték, és ugyanígy jártak.

Egy kétségbeesett férfi már könyörgött az őröknek, hogy engedjék szabadon, mert lebénult édesanyja egyedül van otthon – mondta Tarasz. A férfi később megtudta, hogy anyja elhunyt: valószínűleg éhen halt. A férfit még a temetésére sem engedték haza. 

Tarasz pár hét után fotókat és videókat készített a helyről, amit eljuttatott a médiának, mert „a világnak tudnia kell róla, hogy mi történik”. Aztán megtudta, hogy ugyanezt tette két férfi Bezimennében. Ők Mariupol polgármesterének küldtek el videókat, aki a Telegram-oldalán közzé is tette azokat. 

Majd Tarasz azt hallotta, hogy a két férfit katonák vitték el a táborból, és senki sem tudja, hogy mi lett velük. Taraszt és társait végül május végén teljesen váratlanul és minden magyarázat nélkül szabadon engedték.

A Human Rights Watchnak sikerült beszélnie a Bezimennében fogva tartott és az ottani körülményekről videókat készítő férfiak egyikének feleségével, aki elmondta, nem hivatalos forrásból úgy értesült, hogy férjét és társát a felvételek miatt az olenyivkai börtönbe vitték. Hivatalosan azonban semmit sem lehet tudni róluk.

Tömegsírok a szűrőközpontok közelében

A két férfi eltűnése csak a jéghegy csúcsa. Az máig nem világos, hogy mi lett a sorsa azoknak, akik nem mentek át a szűrésen – csak annyit, hogy katonák elvitték őket, és utána senki sem látta őket többet. Azt sem lehet tudni, hogy mennyien lehetnek, erre még csak becslések sincsenek.

Az amerikai Yale Egyetem kutatása azonban rémisztő lehetőséget vet fel. A kutatók 21 szűrőközpontot azonosítottak, ahol a regisztrációs pontok mellett ideiglenes fogva tartásra használt épületek, kihallgatóközpontok és börtönök is vannak.

Az olenyivkai szűrőközpont közelében azonban valami egészen mást is találtak a területről készült műholdfelvételeken. Földmunkák nyomát, ami a jelentés szerint pont úgy néz ki, mintha tömegsírokat ástak volna.

A kutatók kiemelték, nem lehet biztosan tudni, hogy azokba kivégzett foglyok vagy hadifoglyok kerültek. Erről csak akkor lehetne többet tudni, ha a helyszínen lehetne vizsgálódni, és exhumálhatnák az esetleges holttesteket. Ugyanakkor megemlítették, hogy onnan szabadult emberek beszámolói szerint sírokat ásattak velük.

Szörnyű lehet az igazság

A szűrőállomásokkal kapcsolatban igazán mély vizsgálat még nem indult. Az Ukrajnában elkövetett esetleges háborús bűnöket vizsgáló ENSZ-bizottság – ami egy szeptember végén közzétett jelentésében már megállapította, hogy az elfoglalt ukrán területeken háborús bűnöket hajtottak végre – csak most kezd el foglalkozni a szűrközpontokkal.

Az ENSZ Ukrajnában működő emberi jogi megfigyelőmissziójának egyik tagja, Uladzimir Shcherbau a New Yorkernek nyilatkozva arra figyelmeztetett, hogy a túlélők beszámolóit az elfogultság miatt érdemes óvatosan kezelni. Nem tudni, statisztikailag mekkora eséllyel kínoznak meg valakit, átlagosan milyen hosszan tartják fogva az embereket, és mi történik azokkal, akik nem mennek át a szűrésen.

Ezekre a kérdésekre még nincsen egyértelmű válasz. A legszörnyűbb esetekről még nem lehet tudni.

Nyitókép: Orosz katona Mariupolban, a háttérben kitelepített civilekkel. Fotó: Stringer/Anadolu Agency via Getty Images