Az orosz halálkufár, aki Nicolas Cage karakterét ihlette, és most egy fogolycsere miatt szabadulhat amerikai börtönéből – íme a világ legveszélyesebb embere

A „Halálkufár”, és a „Háború Ura”. Ezeken a neveken vált ismertté a kétezres évek elején Viktor But orosz üzletember, aki a becslések szerint több százmillió, de lehet, hogy akár egymilliárd dollárt is keresett azzal, hogy fegyverekkel látott el diktátorokat és lázadókat szerte a világon. A feltehetően az orosz hírszerzéssel is együttműködő, az orosz kormányzat felső köreiben jó kapcsolatokkal rendelkező férfi – akiről a Fegyvernepper című filmben a Nicholas Cage által játszott fegyverkereskedő karakterét mintázták – a Kalasnyikovokon keresztül a támadóhelikopterekig szinte bármit meg tudott szerezni, és repülőgépflottájával le is tudta azt szállítani bárhová.

But mindössze 25 éves volt, amikor az orosz légierő egykori tisztjeként 1992-ben megvásárolt három Antonov katonai teherszállítógépet, amikből a Szovjetunió bukása után több száz hevert használatlanul a katonai repülőtereken, és azokkal kezdte el szállítani szerte a világba, de főleg Afrikába a volt szovjet blokk raktáraiban heverő fegyvereket. 

A kilencvenes évek elejére But repülőgépei megjelentek szinte minden egyes afrikai fegyveres konfliktusban és polgárháborúban. Sierra Leone, Libéria, Uganda, Szudán, Angola, Kongó: az öreg orosz terherszállítók, amik a legrosszabb állapotban lévő repülőtereken is képesek voltak leszállni, ott voltak mindenhol, ahol fegyverekre volt szükség.

Az ideológia nem számított. Lázadókkal és kormányerőkkel ugyanúgy kereskedett, sőt Angolában egyszerre üzletelt a kormánnyal, és a kormány megdöntéséért harcoló UNITA felkelőkkel, Afganisztánban a tálibokkal, és tálibok ellen küzdő Északi Szövetséggel, és segített Zaire vezetője, Mobutu Sese Seko szökését, miközben fegyverekkel látta el az ellene küzdő felkelőket.

És míg az általa leszállított fegyverek véres konfliktusokat tápláltak, a pénzkeresésre minden alkalmat felhasználó But repülőgépei virágokat, fagyasztott csirkéket és bányagépeket is szállítottak. Sőt, még humanitárius küldetésekben is részt vettek: belga békefenntartókat vittek Szomáliába, francia katonákat Ruandába, de rendszeresen szállított ENSZ élelmiszersegély-csomagokat Afrika szegénységben élő részeire.  

Még azt is el tudta érni, hogy a 2001-es terrortámadások után Afganisztánt majd Irakot is lerohanó amerikai hadsereg is az ő repülőgépeit használja teherfuvarozásra, és nagyjából 60 millió dollárt keresett azzal, hogy amerikai katonákat és katonai eszközöket repített be Bagdadba. Annak ellenére, hogy akkor már az Egyesült Államok hírszerzése tudott róla, és vizsgálták az ENSZ-embargókat sértő fegyverszállításait, ráadásul George W. Bush akkori amerikai elnök rendeletben megtiltotta, hogy vele üzleteljenek. 

Az üzleteit bonyolult, nehezen feltérképezhető céghálóba rejtő Butra az 1990-es évek közepén figyelt fel először az amerikai és a brit titkosszolgálat, de csak a kilencvenes évek végén kezdtek el komolyan vizsgálódni ellene. Nevét egy 2000-ben készült ENSZ-jelentésben kapcsolták össze először illegális fegyverkereskedelemmel.

But zseniális volt. Ha törvényes árukkal foglalkozott volna, a világ egyik legnagyobb üzletembereként tartanák számon

– jellemezte őt Gayle Smith, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács egykori Afrikával foglalkozó tagja. A legalább hat, köztük számos afrikai nyelven is beszélő Butot többször is próbálták elfogni, de mindig sikerült megúsznia, hogy elkapják. Az egy ideig Dél-Afrikában, majd az Egyesült Arab Emírségekben élő But ellen 2002-ben körözést adott ki az Interpol a belga hatóságok kérésére pénzmosás miatt, de ő családjával még időben Moszkvába költözött, ahol már nem tudták elérni.

Butra ekkora már a média is felfigyelt. Egy belga újságírónak megengedte, hogy elkísérje Kongóba, ahol a lázadókkal üzletelt –  ekkor sikerült titokban elkészíteni róla az addigi egyetlen ismert fotót –, 2002-ben a CNN csinált vele interjút, majd a Los Angeles Times írt hosszú cikket róla és interjút adott a New York Times-nak is egy róla készült portréhoz, 2007-ben pedig könyvet írt róla két amerikai újságíró. És közben megjelent a mozikban a Fegyvernepper című film, amiben Nicholas Cage egy olyan ukrán fegyverkereskedőt játszik, akit róla mintáztak. 

A kétezres évek közepére úgy tűnt, hogy But végül mindent meg fog úszni, és soha nem fogják sehol sem bíróság elé állítani. 

Az amerikai drogellenes ügynökség azonban 2007-ben csapdát állított neki. A DEA ügynökei a FARC kolumbiai gerillaszervezet tagjainak adva ki magukat Thaiföldre csalták azzal, hogy fegyvereket akarnak tőle vásárolni. Végül Bangkokban letartóztatták, majd kiadták őt az Egyesült Államoknak, ahol 25 évig tartó börtönbüntetésre ítélték.

Butot azonban nem a korábbi fegyverkereskedelem miatt ítélték el, hanem csak a bangkoki üzlet alapján „külföldi terrorszervezet támogatása”, valamint „amerikai állampolgárok megölésére irányuló összeesküvésben való részvétel” miatt.

„Befogom a szám”

Elfogása sok szakértőt meglepetésként ért. Úgy tartották, But olyan hasznos volt több kormánynak, köztük nyugati országoknak is, és olyan sok titkot tudott, hogy úgy igazán senki sem akarta elkapni. A Guardian cikke szerint 

a DEA csak úgy tudta elfogni, hogy még a saját kormányuk, és a CIA előtt is titokban tartották, hogy mire készülnek, attól tartva, hogy valakik figyelmeztetni fogják a neki állított csapdára.

Emellett But a gyanú szerint az orosz kormányzat felső köreinek védelmét is élvezi. Bár ezt mindketten tagadják, állítólag jó kapcsolatban áll a Putyin legközelebbi bizalmasának számító Igor Szecsinnel, a Rosznyeft jelenlegi elnök-vezérigazgatójával, akivel még a nyolcvanas évek végén Afrikában ismerkedett meg, és aki védelmezi és segíti őt. A kormányzati védelmet sejteti az tény, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyilvánosan állt ki mellette, miután Thaiföldön letartóztatták, és közben But ártatlanságát hangsúlyozta, és hasonlóan tett az orosz parlament is.

A nyugati hírszerzések és elemzők közben teljesen biztosra veszik, hogy szoros kapcsolatban áll az orosz hírszerző szervekkel, és feltehetően ő is hírszerzőként kezdte karrierjét. Erre utal az is, hogy felsőfokú tanulmányait egy, a katonai hírszerzés előszobájának tartott szovjet egyetemen folytatta. Volt üzlettársai pedig azt állították, hogy első három gépét valójában nem ő vette meg a saját pénzéből, hanem az orosz katonai hírszerzéstől kapta meg azokat. És azóta is valójában nála jóval nagyobb hatalommal rendelkező emberek álltak mögötte.

Amikor 2003-ban a New York Times újságírója interjút készített vele Moszkvában, But amerikai partnere, Richard Chichakli közölte vele, hogy nem fog találkozni még egy olyan emberrel, akinek olyan széleskörű politikai kapcsolatai vannak, mint Butnak, és figyelmeztette: ne kérdezze a kapcsolatairól, mert vannak olyan dolgok, amiket nem akar tudni. Majd hozzátette:

Térdre kényszerítenek, mielőtt kivégeznek.

But pedig a beszélgetésük közben elkezdte mondani, hogy „az ügyfeleim, a kormányok”, majd gyorsan elhallgatott, és közölte, „inkább befogom a szám”. Később pedig a homlokára mutatva kijelentette:

Ha mindent elmondanék, akkor egy vörös lyukat kapnék ide.

A Times újságírója leírta, hogyan kereste meg egy rejtélyes, a fegyverkereskedelmet jól ismerő férfi Moszkvában, aki közölte, But csak a látható része „egy sokkal nagyobb valaminek”, és veszélyes lenne tovább kapargatnia a felszínt. Egy ENSZ-nyomozó pedig közölte:

Butot nagyon befolyásos emberek védelmezik.

A férfiról könyvet író Douglas Farah szintén azt mondta, hogy „nagyon magas rangú” védelem alatt áll, és a Szabad Európa Rádiónak kijelentette: But támadóhelikoptereket, légvédelmi rendszereket és tankelhárító aknákat is szállított, és „nagyon valószínűtlen”, hogy az orosz hírszerzéstől nem kapott legalább hallgatólagos támogatást ezekhez.

A Butot 25 évig tartó börtönbüntetésre ítélő bíró, Shira Scheindlin egy interjúban kijelentette, hogy az orosz férfi „a véleményem szerint nem volt terrorista”, hanem „egy üzletember”, hozzátéve:

Szerintem igaztalanul kapta meg a Halálkufár becenevet. Nem hiszem, hogy olyan rossz volt, mint amennyire beállították.

A bíró már az ítélethozatalkor elmondta, hogy csak azért ítélte 25 évig tartó börtönbüntetésre, mert a jogszabályok szerint ez volt a legkisebb büntetés, amit a törvények alapján adhatott neki. Most pedig azt közölte, támogatja, hogy az amerikai kormány átadja őt az oroszoknak két amerikaiért cserébe, akiket Oroszországban tartóztattak le. Egyikük egy amerikai kosárlabdázónő, a másik pedig egy volt tengerészgyalogos.

Jutalmazzák a hallgatását

Szakértők szerint az orosz kormány, ami évek óta követeliti But szabadon engedését, azért is akarja olyan nagyon, ha az amerikai kiadnák, mert túl sokat tud. Stephen J. Blank, a philadelphiai Foreign Policy Research Institute kutatója a Yahoo-nak elmondta, But nagyon sokat tud az orosz fegyverkereskedelemről, aminek szálai egészen Putyinig vezetnek.

Ha ezt megértjük, akkor értjük azt is, hogy miért akarják olyan nagyon visszaszerezni.

Farah pedig közölte, az orosz kormány ezzel jutalmazza azt, hogy segített nekik fegyvert szállítani a szövetségeseiknek, valamint azt, hogy letartóztatása után is hűséges maradt hozzájuk, és nem kezdett el köpönyegforgatóként beszélni az amerikai hatóságoknak.

But is számított arra, hogy az amerikaiak majd akár kínzásokkal is megpróbálják beszédre bírni. A Spiegel német magazin beszámolója szerint még thaiföldi letartóztatása alatt erről írt egy levélben, amit ezzel zárt:

Ha meghalok a börtönben, az nem természetes halál lesz. 

Nyitókép: Viktor But egy thaiföldi börtönben. Fotó: Chumsak Kanoknan/ Getty Images