Ezen a napon kezdődött Jugoszlávia széthullása, ami véres öldökléssel járó háborút hozott Magyarország déli szomszédainál

Jugoszlávia egy mai szemmel nézve valószínűtlenül sokszínű államalakulat volt, ahol együtt éltek ortodox szerbek, katolikus horvátok, muszlim bosnyákok és más népek. A széles körben elterjedt nézet szerint felbomlásához a kibékíthetetlen etnikai ellentétek vezettek, amelyeket Josip Broz Tito, Jugoszlávia első számú vezetője vaskézzel tartott kordában, halálát követően azonban ismét felszínre törtek és háborúba torkolltak.

Az árnyaltabb megközelítés szerint az etnikai feszültségek nem okozói, hanem következményei voltak Jugoszlávia felbomlásának: a háború nem volt természetes és elkerülhetetlen fejlemény, politikusi ambíciók tüzelték a szélsőséges nacionalizmust.

A válság politikai okai között azonban jelen volt az államalkotó népek közötti egyenlőség, vagyis inkább annak hiánya. Mint arra a Rubiconban megjelent cikkében Kemenszky Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi, Politikai és Regionális Tanulmányok Intézetének adjunktusa rámutat, a belgrádi központtal működő Jugoszláviában a többiek nehezteltek a szerbekre, akik szerintük a valódi hatalmat birtokolták.

A tagköztársaságok közötti fejlettségbeli egyenlőtlenségeket azzal igyekeztek kiegyenlíteni, hogy a jövedelmek egy részét a közös kasszába fizették, amiből az elmaradottabb régiók felzárkóztatását finanszírozták. Szlovénia és Horvátország, mint a két legfejlettebb állam azonban elégedetlen volt azzal, hogy lényegében ők pénzelik Jugoszlávia működését, miközben a legszegényebb területek lemaradása inkább nőtt, mint csökkent volna.

Nem sokkal Tito halála után, 1981-ben tüntetések kezdődtek Koszovóban a tartomány nagyobb önállóságáért, de a megmozdulásokat leverték. Az állandósuló feszültségek nyomán 1986-ban több mint kétszáz szerb értelmiségi memorandumban szólalt fel a Koszovóban élő szerbek, valamint Koszovó és a Vajdaság autonómiájának megszüntetése és Nagy-Szerbia eszméje mellett. Míg kezdetben a Szerbiai Kommunista Szövetség élére megérkező Slobodan Milošević is sovinisztának tartotta a memorandumot, később maga állt a szerb nacionalista törekvések élére.

Megkezdődik Jugoszlávia szétesése

A pluralizmust és a piacgazdaság bevezetését célzó reformok először a legfejlettebb köztársaságban, Szlovéniában kezdődtek meg: a Szlovén Kommunista Szövetség 1988-ban döntött arról, hogy lemond kizárólagos társadalmi vezető szerepéről. Belgrádban azonban a szerbek példát akart statuálni, és hadititkok kiszivárogtatásának vádjával perbe fogta a Mladina című hetilap munkatársait, 

köztük a későbbi Orbán-szövetséges miniszterelnököt, Janez Janšát. A szlovének azonban melléjük álltak, Ljubljanában tízezrek tüntettek értük.

Sorra alakultak az ellenzéki szervezetek, a szlovén parlament pedig a szövetségiek fölé helyezte a köztársasági törvényeket. 1990-ben a szlovék kommunista párt elhagyta a Jugoszláv Kommunista Szövetséget és felvette a Demokratikus Megújulás Pártja nevet. Április 8-án megtartották az első szabad választásokat, amelyen a független szlovén állam megteremtésével kampányoló jobbközép ellenzéki koalíció szerzett többséget, míg az elnökválasztás győztese a kommunista utódpárt jelöltje, Milan Kučan lett. Decemberben népszavazást tartottak, ahol a választásra jogosultak 88 százaléka Szlovénia önállósága és függetlensége mellett foglalt állást.

A horvát kommunisták 1989-ben még a Jugoszláv Kommunista Szövetség egysége mellett szálltak síkra, de már élesen bírálták Miloševićet. Az újonnan alakult ellenzéki pártok és szervezetek százezer aláírással ellátott közös felhívásban követelték a többpárti választások megtartását, ami végül 1990 áprilisában meg is történt: a Franjo Tuđman vezette jobbközép Horvát Demokratikus Közösség szerzett abszolút többséget.

A tíznapos háború

A horvátok és a szlovének ugyanazon a napon, 1991. június 25-én kiáltották ki függetlenségüket. Két nappal később a Jugoszláv Néphadsereg és a Szlovén Területvédelmi Erők közt összecsapások kezdődtek. Július 7-én az Európai Közösség közbenjárásával, a horvátországi Brijuni szigetén Jugoszlávia, Szlovénia és Horvátország képviselői három hónapig tartó tűzszünetről állapodtak meg, aminek részeként a jugoszláv erőknek vissza kellett térniük a laktanyákba, a szlovéneknek pedig véget kellett vetniük a laktanyák elleni támadásoknak, és helyre kellett állítaniuk azok áram-, víz- és élelmiszerellátását.

Bár a brijuni megállapodás nem írta elő, néhány napon belül a jugoszláv hadsereg hozzáfogott Szlovénia elhagyásához. Az utolsó katonák Koperben szálltak hajóra az addigra már eszkalálódó horvátországi háború miatt. A válság hamar áttevődött Horvátország és Bosznia területére miután Slobodan Milošević és a szerb vezetés úgy döntött, hogy feladja Szlovéniát és a szerbek lakta területekre összpontosít.

Elszabadul a pokol

A horvátok elszakadása után rengeteg szerb maradt az országon belül, akik nem akartak a nacionalista vezetés alatt élni. Ráadásul már kisebb etnikai incidensek is kezdődtek, például a szerbeket származásuk miatt bocsátották el a munkahelyükről. Az ellenállás éppen ezért szinte azonnal megkezdődött, a Jugoszláv Néphadsereg támogatásával pedig megalakult a Krajinai Szerb Köztársaság, amelynek legnagyobb városa Vukovár volt. A településért ádáz küzdelem zajlott a horvátok és a szerbek között. A 87 napig tartó ostromban több ezren haltak meg és 22 ezer embernek kellett elmenekülnie. Végül a szerbeknek sikerült elfoglalni az addigra szinte porig rombolt várost.

A Krajinai Szerb Köztársaság egyébként viszonylag nagy területet szakított ki Horvátországból, és egészen 1995-ig létezett, amikor is a horvát hadsereg a szakadár állam nagy részét viszahódította. Egy kis terület maradt csak meg a magyar határ déli szakasza alatt az akkori Jugoszlávia és Horvátország között, ENSZ-irányítás alatt, Kelet-Szlvaóniában, amit végül az erduti békeegyezmény keretében sikerült békésen visszaintegrálni Horvátországba. 

A horvátországi háborúban szinte mindennaposak voltak az etnikai incidensek, amiket a szerbek és a horvátok is elkövettek egymás ellen olyannyira, hogy az ország első elnöke, Franjo Tuđman is a vádlottak padján találta volna magát a Hágai Nemzetközi Bíróságon, ha 1999-ben nem hal meg. 

A legbrutálisabb és leginkább bestiális mészárlás azonban majd csak délszláv háború boszniai szakaszában következett, 1995 júliusában. Napokon keresztül folyt az öldöklés, becslések szerint mintegy hétezer bosnyákot, gyerekeket és férfiakat gyilkoltak meg a szerb csapatok Srebrenicában, miközben a térségben állomásozó ENSZ békefenntartók korábban már biztonságosnak nyilvánították a várost. A vérengzés végül segített lezárni a véres boszniai háborút, megszületett a daytoni békemegállapodás, ami néhány évre viszonylagos nyugalmat és békét hozott a térségbe. 

Nyitókép: Demonstráció a szlovén függetlenségi mozgalom mellett – Fotó: Peter Turnley/Corbis/VCG via Getty Images