Miért nehéz megbocsájtani?

Mint korábban megjegyeztük, a sértődések egy-egy rosszindulatú megjegyzésből, „beszólásból”, elfelejtésből vagy valamely vélt, tulajdonított sérelemből származnak. Nem hívtak meg az esküvőre, elfelejtették a születésnapomat, nem jöttek el Ágika ovisballagására, vagy nem éljeneztek a hét első szombatján, esetleg nem lájkolták valamely képünket a közösségi oldalakon. Ritkább esetben fakadnak valamilyen tényleges érdekkülönbségből fakadó vitából, örökség vagy más vagyon elosztása kapcsán keletkezett nézeteltérésből. Olykor pedig azt „bocsájtjuk” meg nehezen a hozzánk közel állóknak, hogy más életstílust választanak mint mi, vagy hogy nem fogadták meg valamelyik tanácsunkat. Nem azt csinálják, amit szerintünk csinálniuk kéne. 

Amikor megbántódunk, legtöbbször vagy magunkban, vagy a másikban keressük a „hibát”. Úgy tudunk gondolkodni ilyenkor, hogy VAGY Ő a hibás, VAGY én. Általában persze azt látjuk hibásnak, akire haragszunk, és magunkra, mint a történtek elszenvedőjére tekintünk. Amikor elmeséljük ezt másoknak, általában azt várjuk tőlük, hogy sajnáljanak bennünket, érezzenek és értsenek egyet velünk, és haragudjanak velünk együtt, sőt, ha lehet még sokkal jobban, a megbántó félre. Azaz arra, akit mi megbántónak látunk. 

Sokkal nehezebb ilyenkor a saját hozzájárulásunkat észrevenni. Azt, hogy mi mit tettünk hozzá, mivel járultunk hozzá ahhoz az eseményhez, amelynek a végén megbántódtunk. Hiszen mi csak jószándékúan tanácsot adtunk, segíteni akartunk, megjegyeztünk valami fontosat, vagy kifejeztük valamely érzésünket – és rosszat kaptunk a jóért cserébe. Félreértés ne essék: nem arra gondolok, hogy érdemes átcsapni a „ha nem ő a hibás, akkor én” gondolkodásba. Az emberi kapcsolatok, események, így a sértődés is ennél általában sokkal bonyolultabbak, minthogy egyvalaki legyen a hibás. 

Ilyenkor természetesen a másiktól, a megbántó féltől várjuk, hogy megtegye az első lépést. Hogy közeledjen, bocsánatot kérjen. És mivel valószínűleg ő ugyanígy gondolkodik, várunk egymásra. Nos, egymásra aztán várhatunk. Akár évekig, évtizedekig. Az évek múltával pedig, mivel a helyzet feszültsége alig csökken, szinte megerősítődik a haragunk. Hiszen az is mutatja, mennyire megbántott, hogy évek óta nem beszélünk! Olyannyira, hogy esetleg észre sem vesszük a konkrét, vagy bátortalan gesztusokat, békülési kísérleteket, üzeneteket. Aki felé haraggal fordulunk, szinte „nem tud jót tenni” – minden megnyilvánulását rosszhiszeműen tudjuk értékelni. Esetleg haraggal fordulunk a békítő szándékú közvetítők felé is, mert úgy érezzük, ő a „másik mellé” állt. Ebből az ördögi körből nehéz kilépni.

Amikor mégis lehetővé válik, gyakran valamilyen váratlan esemény, véletlen találkozás teremti meg a feltételeket. Ahhoz, hogy éves-évtizedes érzelmeket megváltoztassunk, nagyon erős, vagy nagyon hirtelen változás kell.