„Én tetováltam a bal karjára a számát, és ő beletetoválta magát a szívembe” – az auschwitzi tetováló szerelmének története

Gita és Lale szomorú körülmények között kezdődő, különleges szerelméről Heather Morris, Ausztráliában élő új-zélandi író számolt be könyvében, amit már ötven nyelvre lefordítottak.

Azt mondta nekem, »el akarom mesélni annak a lánynak az életét, akinek számokat tetováltam a karjára, és akibe azonnal beleszerettem, amikor belenéztem a szemébe. Szeretném, ha ezt a fiatal lányt, Gittát, mindenki megismerné«

– idézte fel a szerző a Fókusznak az első beszélgetését Laléval.

Szerinte a férfi hitt abban, hogy ha valaki elolvassa a könyvet, soha többé nem lesz holokauszt, és nem lesz népirtás. Heather Morris könyve óriási szenzáció volt, hiszen a regény 2018-as megjelenéséig teljes homály fedte azt, hogy ki volt az auschwitzi tetováló.

Az írónak egy barátnője beszélt arról, hogy ismer egy fiút, akinek meghalt az anyja, és az özvegy édesapa, aki Melbourne-ben él, szeretné valakinek tollba mondani közös történetüket. A férfinak egyetlen nagyon fontos feltétele volt: az illető nem lehetett zsidó származású.

Úgy gondolta, nincs olyan zsidó, akinek ne lett volna hatással az életére így, vagy úgy a holokauszt. Azt mondta: »hogyan is mondhatnám el olyasvalakinek az én történetemet, akinek már megvan a sajátja, aki érintett?«.

Lale a környezete előtt is titkolta múltját, attól félt, hogy náci kollaboránsnak tartják majd, olyasvalakinek, mint aki az SS-nek segített. Pedig ez nem is állhatott volna távolabb a valóságtól. 1942-ben, 24 évesen került Auschwitz-Birkenauba. Nem sokkal a táborba kerülése után súlyosan megbetegedett. Később egy francia fogoly segített neki, aki tetováló volt. Lale lett az asszisztense, majd miután a francia férfi eltűnt, valószínűleg megölték, ő lett a tábor fő tetoválója. 1943. február 22-től tértek át Auschwitzban a bal alkarra tetoválásra. Azok kaptak tetoválást, akiket nem küldtek egyből a gázkamrákba. 

Lale száma a 32407 volt.

A számok a táborba érkezés időpontját jelezték, illetve azt, hogy melyik vonattal hozták, és hogy milyen nemzetiségű volt az illető.

Amit a férfi látott, abba csak maroknyi fogoly kaphatott betekintést. Különleges helyzete miatt kizárólag az SS politikai részlegének tartozott számadással, ezért viszonylag szabadon mozoghatott a táborban. Szinte mindenütt járt: a cigányok barakkjában lakott, ott dolgozott, ahol a szelekció történt, naponta betért az irodába, kapcsolatot tartott foglyokkal, kápókkal, bejáró lengyel munkásokkal egyaránt. Hat nyelven beszélt, megfordult Mengele részlegében, megjárta a büntetőbarakkot, látta a gázkamrákat, a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját. Korábban úgy fogalmazott, munkája miatt ő egy kis lépéssel távolabb került a közvetlen halálraítéltektől.

Heather Morris sok holokauszttúlélővel beszélt pályája során, sokan azt mondták neki, a táborban csak vonszolták magukat, olyanok voltak, mint az élőhalottak. Laléval azonban más volt a helyzet:

ő éberen figyelte, mi történik körülötte, hogy életben maradjon, és hogy életben tartsa Gitát.

Gita Fuhrmannova 18 évesen került a táborba, Szlovákiából deportálták. Két lánytestvére halt meg, két bátyja partizánként túlélte a háborút. Lale pedig a felvidéki Korompán született, a háború előtt egy áruházat vezetett, és ahogy az írónő mesélte, nagyon jó emberismerő volt. Állítása szerint ez a képessége segített neki abban, hogy titokban plusz élelmiszereket, csokit, gyógyszereket szerezzen a társainak és szerelmének.

A férfi azt mondta az írónőnek, hogy a háború előtt sok barátnője volt, mindegyiket szerette, de úgy igazán egyiket sem. Gitáról azonban az első perctől fogta tudta, hogy ő lesz a nagy Ő. A fiatal lány szeméből sugárzó dac és erő teljesen megbabonázta.

Lale a 34902-es számot tetoválta Gita bal karjára. 

Amikor Morris találkozott Laléval, ő 87 éves volt, a felesége pedig már nem élt. Szerelmük 60 évig tartott.

Egy asztalnál ültünk, egymás mellett, ő mesélt, de sosem nézett rám, a fejét mindig lehajtotta. Mindig azt mondta nekem, gyorsan kell dolgoznom, mert Gitával akar lenni

– mondta a Fókusznak a szerző, aki 3 éven át hallgatta Lale történeteit. Az írónő később szakértőkkel együtt mindent ellenőrzött, és a fellelhető iratok alapján minden úgy volt, ahogy Lale mondta. Időközben pedig nagyon jó barátok lettek, Heather Morris a családjának, férjének és három gyermekének is bemutatta főhősét.

Először színdarabot akart írni a pár életéről, aztán regény lett belőle. A könyv olyan fordulatokkal ér véget, ami fikciónak tűnhet, pedig valóban megtörtént. A szovjet csapatok megérkezése előtt a németek elkezdték a táborokat felszámolni, megölték vagy elszállították a foglyokat. Gita és Lale útjai szétváltak. A férfi visszament Korompára, ahol lánytestvérét életben találta, és a házukat sem sajátította ki senki. Később testvére orosz férjének a nevét vette fel, így lett Eisenbergből Sokolov. Testvérének mesélt a szerelméről, a nő pedig biztatta, hogy induljon el Pozsonyba, ahova sok menekült érkezik, hátha megtalálja.

„Volt egy lova meg egy szekere, és egy hétig mindennap kiment a vasútállomásra. A túlélőkkel teli vonatok folyamatosan jöttek Lengyelországból és más országokból. Jött-ment, kérdezősködött, hogy ismeri-e valaki Gitát. Egy hét után, miután rendszerint ott aludt a vasútnál, valaki azt mondta neki, hogy Pozsonyban van a Vöröskereszt-iroda, oda írattassa fel a nevét, de láthatja azt is, kik regisztrálták már magukat. 

Elindult az állomásról az iroda felé, Gita pedig épp akkor sétált arra az utcán két barátnőjével

– számolt be a csodával határos találkozásról Morris. Lale ott helyben megkérte a nő kezét, ő pedig igent mondott. Pozsonyban kezdték újra az életüket, a férfi kiváló üzleti érzékének köszönhetően kellemesen éltek, de a hatóságok számára kiderült, hogy a férfi nagyobb összegeket szerez és küld az akkor születő Izrael javára, ezért lecsukták. Innen a felesége szabadította ki, majd elmenekültek az országból, és végül Ausztráliában telepedtek le 1948-ban. 

Halála előtt azt tervezte, hogy visszatér Auschwitzba Heather Morrisszal. Az írónő nem igazán értette, miért akar a férfi visszatérni a szörnyűségek helyszínére, de Lalét az érdekelte, hogy megvan-e még a hármas krematórium előtti betonlépcső. Azt mondta:

vissza kell mennem, és fel kell rá állnom. Bocsánatot akarok kérni attól a másfél millió embertől, akiket nem tudtam megmenteni.

Felelősnek érezte magát, amivel az író mélységesen nem értett egyet. Végül az utazás előtt két hónappal a férfi agyvérzést kapott, Heather Morris pedig ott volt a halálos ágyánál, utolsó óráiban is. Lale Sokolov, azaz Ludwig Lale Eisenberg 2006. október 31-én hunyt el, 90 éves korában, három évvel túlélve élete szerelmét. Morris végül egyedül ment el Auschwitzba, 2018-ban.

Megtaláltam a hármas krematóriumot, látni lehetett a gázkamra romjait, a krematóriumot mögötte, és ott volt a beton lépcső. Össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy felálljak arra a lépcsőre, de megtettem, és elmondtam azt, amit ő szeretett volna – bár én nem éreztem őt felelősnek semmiért.