Bűnözés, saría, no-go zónák a szabad világ szívében – öt félrevezető állítás az EU-ról és a migrációról

A klímaváltozás, a vírusok és a háborúk a 21. században közösen fejtik ki drasztikus hatásukat a migrációs folyamatokra – jelentősen nőtt, és előrejelezhetően tovább nő azoknak száma, akiknek el kell hagyniuk lakóhelyüket. Az EU-ban a migráció a 2010-es évek közepétől kezdve forró téma, és semmi nem utal arra, hogy a jövőben kevesebbet kellene vele foglalkozni.

Azonban a migrációról és a menekültekről szóló közbeszédet túl gyakran befolyásolják előítéleteken, hazugságokon vagy félinformációkon alapuló nézőpontok. Ez nemcsak ahhoz járulhat hozzá, hogy sokan nem hajlandók emberszámba venni azokat, akik kényszerből kelnek viszontagságos útra az Európai Unió, hanem az uniós országoknak is kárt okozhat. 

Gondoljunk csak a Brexitre: a britek kilépéséhez vezető kampányban fontos szerepe volt a bevándorlóktól való félelemnek, vagy inkább az ellenük való félelemkeltésnek.

Nemrég az RTL Híradó arról számolt be, hogy az uniós miniszterek Luxemburgban megállapodtak: a tagállamok maguk dönthetnének a jövőben arról, hogy hogyan vegyék ki a részüket a migráció kezeléséből. Választhatnák a menedékkérők befogadását, a kiutasítottak hazaküldésének megszervezését vagy a pénzbefizetést. A magyar kormány az azóta leváltott lengyellel együtt nemmel szavazott, mert értelmezésük szerint ez a menekültek kötelező szétosztását jelenti.

Az alábbiakban öt közkeletű, ámde félrevezető állítást veszünk sorra a bevándorlókról és a migrációról.

1. A zárt határok automatikusan a migráció csökkenéséhez vezetnek

Könnyű azt hinni, hogy a migrációs krízis könnyedén megoldható a határok puszta lezárásával – mintha lekapcsolnánk a villanyt. Azonban a valóság ennél komplexebb, írja a Spiegel. A migrációt úgy lehet csak korlátozni, hogy az ilyen intézkedések komoly mellékhatásairól sem feledkezünk meg.

Zárt határok esetében például megnő a valószínűsége annak, hogy a gazdasági bevándorlók nagyobb mértékben veszik igénybe a családegyesítő vízumokat, amelyeket eredetileg nem is nekik találtak ki. Ez nemcsak a célországok bürokráciáját terheli meg, hanem visszaélésekre is lehetőséget ad. A másik probléma, hogy a szigorú határellenőrzés alternatív, veszélyesebb útvonalakra csábítja a bevándorlókat, és még nagyobb piacot kreál az embercsempészeknek.

Hermetikusan lezárni minden határt úgysem lehet, az erre vonatkozó politikai ígéreteknek pedig még egy mellékhatásuk van: nevezetesen a „most vagy soha” migráció növekedése. 

Ennek lényege, hogy a határfalakról vagy lezárásokról szóló bejelentések után jellemzően nagyobb tömegben indulnak meg a bevándorlók, hogy még idejében bejussanak, mielőtt életbe lépnek a szigorított intézkedések.

Erre az egyik leghajmeresztőbb példa 1975-ben történt, amikor Suriname karib-szigeteki kolóniája függetlenné vált Hollandiától. Mielőtt az új jogrendben meghozták volna a szabályokat és korlátozásokat a kolóniáról való bevándorlásra, Suriname lakosságának összesen 40 százaléka sietett át Hollandiába, nehogy az új rendszerben hátrányba kerüljenek.

2. A bevándorlók elveszik az EU-s állampolgárok munkáját

Egy 2018-as Eurobarométer-felmérés szerint az európaiak 40 százaléka fél attól, hogy a bevándorlók elveszik az itt születettek munkáját. A tények azonban azt mutatják, hogy hosszú távon – főleg a perifériaországokban – a bevándorló dolgozók éppen hogy enyhítik a munkaerőpiaci problémákat, és csökkentik a munkanélküliséget.

Európa elöregedő társadalmai közül több is munkaerőhiánytól szenved a munkaerő képzettségbeli hiányosságai miatt még úgy is, hogy papíron elegen élnek ott. A Social Europe kutatásából kiderül, hogy rövidebb távon csak azokban az országokban növelte – szinte jelentéktelen arányban – a munkanélküliséget a migráció, ahol alacsony a dolgozók védelme. Itt főleg olyan dél-európai országokról van szó, mint Olaszország, Portugália és Görögország.

A Brexit utáni Egyesült Királyságban növekvő munkanélküliség is bizonyítja, hogy a bevándorlók egy az egyben történő kivágása a munkaerőpiacról hosszú távon mindenkinek rosszabb, akármennyit is szülnek a brit anyák. 

A fenti kutatás egyébként azzal a javaslattal zárul, hogy hogy a kormányok a hátrányos helyzetű csoportokra – például a perifériaországok fiatalabb generációira – fókuszáljanak a munkaerőpiac szabályozásánál, ezzel a munkalopó bevándorlókról szóló tévhitek terjedését is korlátozhatják.

Ez nem jelenti természetesen azt, hogy ne lennének ügyek, amelyeket meg kellene oldani a bevándorlók munkaerőpiaci helyzetét illetően. Egy EU-s felmérés például hangsúlyozza, hogy különösen nagy kihívás elhelyezni a bevándorló nőket az uniós álláspiacon.

3. A bevándorlók miatt drasztikusan nő a bűnözés mértéke

A fenti féligazság általában az elsőként felmerülő témák között van, amikor ma a migrációról beszélünk. Tudni olyan EU-tagállamokról – mint például Svédország –, ahol a kormány belátta, hogy a bevándorlók integrációjának kudarca miatt nőtt a bűnözés mértéke, de olyan esetről is lehetett hallani, amikor ott is a bűnözés drasztikus emelkedéséről beszéltek, ahol a valóságban szó sem volt erről.

Donald Trump például egy ponton arról beszélt, hogy Németországban 10 százalékkal nőtt a bűnözés mértéke a bevándorlók miatt 2014 és 2018 között. Mint kiderült, tévesen: az általa említett időszakban ugyanis éppen csökkent a bűnesetek száma. A szexuális bűncselekmények száma valóban nőtt, csakhogy akkoriban komolyan megszigorították az ezekre vonatkozó törvényeket.

Mik a tények? Az emberek a történelem kezdete óta szívesen hibáztattak bevándorlókat a bűnözés és más társadalmi problémák miatt, azonban a helyzet nem fekete-fehér. Az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában például a bevándorlók kisebb arányban bűnöznek, mint a bennszülöttek, 

a kilencvenes és a korai kétezres évek bevándorlási hullámai után pedig európai országokban sem nőtt meg a bűnözés mértéke.

Egy 2015-ös kutatás szerint a migráció nem vezet a bűnözés növekedéséhez, viszont felerősíti a bűnözéstől való félelmet, valamint a bűnözés érzékelését: például egy erőszakos bűncselekményt elkövető bevándorló sokkal könnyebben az újságok címlapján találhatja magát, mint amikor egy ugyanolyan súlyú bűncselekményt a többségi társadalom tagja követ el. 

Több korábbi tanulmány pedig azt is bemutatta, hogy a migránsok bűnözési statisztikáinak elemzésekor figyelembe kell venni a szimplán a beutazással elkövetett bűncselekményt, 

valamint a komoly, mérhető hatósági előítéleteket, amelyeket bevándorló voltuk, bőrszínük vagy vallásuk miatt tapasztalnak. Az viszont mindig kutatás tárgya, hogy pontosan milyen tényezők befolyásolják a bevándorlás és bűnözés kapcsolatát. Az USA igazságügyi minisztériumának tanulmánya korábban arra jutott, hogy „a migránsok bűnözése a bevándorlók motivációja, foglalkozási beállítottsága, valamint a befogadó ország szociopolitikai dinamikái közötti komplex interakciók eredménye”. Megállapításuk szerint „a bűnözés társadalmi árát csak úgy lehet csökkenteni, ha kiterjesztett együttműködés zajlik a bevándorlók, valamint a politikai és gazdasági döntéshozók között”.

4. A migránsok nem hajlandók integrálódni

A más kultúrákból, más társadalmi struktúrából érkezett bevándorlók integrációja kulcskérdés az EU-ban. Az unió 2023-tól már részletes statisztikákat is közöl erre vonatkozóan, de korábbi felmérésekből arra lehet következtetni, hogy az integráció nem lehetetlen küldetés, és nem is olyan nyilvánvalóan sikertelen, mint azt egyes politikai érdekcsoportok bemutatják. Ráadásul az EU-s polgárok nagy része azt szeretné, hogy a döntéshozók minél többet foglalkozzanak az integrációs törekvések sikerre vitelével.

A valós helyzet megértéséhez az Eurobarométer tavalyi adataira is érdemes vetni egy pillantást. Az ekkori felmérésekből az derült ki, hogy az EU lakóinak 68 százaléka túlbecsüli a bevándorlók népességen belüli arányát, ezáltal az integrációt mint társadalmi ügyet is a súlyán túl kezelik. Viszont 69 százalékuk gondolja úgy, hogy az integrációs törekvések erősítése szükséges az ország jóléte szempontjából.

Azt, hogy az integrációs célnak eleget tesz kormányuk, csupán 53 százalékuk véli. A jelenlegi törekvéseket mindössze a válaszadók fele tartja elégségesnek, és 47 százalékuk gondolja úgy, hogy országában sikertelen volt a bevándorlók integrációja.

5. Nyugat-Európa tele van no-go zónákkal

Az előző ponthoz kapcsolódik a „hírhedt” nyugat-európai no-go zónák ügye. Ennek a jelenségnek ugyan van valóságalapja, ám a bevándorlásellenes hangok hajlamosak felnagyítani a problémát. A no-go zónákról még Donald Trump is beszélt megválasztása után, ami komoly visszhangot kapott az általa kipécézett Svédországban: a helyi szakértők és politikusok sorra adtak hangot az amerikai elnök állításai fölötti megdöbbenésüknek.

Hamarosan az is kiderült, hogy az akkori amerikai elnök az Orbán Viktorral is jó viszonyt ápoló Tucker Carlson műsorából értesült a svéd no-go zónákról. Carlson interjúalanyai később panaszkodtak, hogy állításaikat eltorzították, és nem a maguk kontextusában értelmezték.

Mi is a no-go zóna definíciója? A Georgetown Egyetem kutatói úgy jellemzik a kifejezést, mint „ egy muszlimellenes összeesküvés-elméletet, amely azt állítja, hogy vannak területek Európában és az USA-ban, ahol sűrűn él a saría törvényeket követő muszlim lakosság, és ahova a rendőrök, valamint a nem ott lakók számára tilos a belépés”.

A teória először a korai kétezres években jelent meg: már ekkor is Molotov-koktélokkal tűzoltókat dobáló bevándorlókról lehetett hallani az elmélet terjesztőitől. Daniel Pipes, a kifejezés megalkotója 2013-ban jutott el odáig, hogy meglátogasson számos „no-go zónát”, majd blogposztot írt arról, hogy bocsánat, de tévedett: az általa leírt városnegyedek nem fenyegetőbbek és erőszakosabbak, mint a nagyvárosok lakónegyedei általában.

Ettől függetlenül tovább terjedtek az elméletek a no-go zónákról. A Charlie Hebdo elleni terrortámadás után például többen a francia hatóságok „érzékeny városi zónákról” szóló listájára mutattak, amelyben azonban szó sincs az iszlámról és a saríáról.

Ez a lista azokat a környékeket veszi sorra, ahol magas a munkanélküliség és a szegénység mértéke, tehát külön figyelmet igényelnek a kormány részéről.

A következő években több politikus, illetve médiaszemélyiség is beszélt no-go zónákról, ám ezek az állítások látványosan híján voltak bizonyítékoknak, illetve konkrét példáknak. Még amikor 2018-ban Angela Merkel német kancellár is ilyen területekről beszélt Németországban, sem ő, sem a belügyminiszter nem volt hajlandó konkrétumokkal szolgálni.

Nyitókép: Stefano Guidi / Getty Images