Kritika: Fehér éjszakák (Midsommar) - Rettegtél már a nyári napsütésben?

Tavaly minden előzetes jel nélkül robbant be a köztudatba az elsőfilmes rendező, Ari Aster neve, köszönhetően a végtelenül nyomasztó és rémisztő filmjének, az Örökségnek (Hereditary). Az alkotás még a legedzettebb horrorrajongók gyomrát is megülte kimért tempójával és erős atmoszférakeltésével, de éppen emiatt sokak számára közel nézhetetlennek is bizonyult, hiszen nem a klasszikus közönséghorror formulát követte. Ari Astert sokan mint a horrofilmek következő nagy reménységét kezdték el emlegetni, ami féligmeddig jogos is, hiszen második nagyjátékfilmje is ezen a terepen maradt, a rendező azonban állítja, a Fehér Éjszakákkal (Midsommar) búcsút is mond a műfajnak.
 

 

Na de miről is szól a Fehér éjszakák? A felütés nagyjából minden második tini-slasherből ismerős lehet, egy csapat fiatal elutazik egy skandináv kommuna több napig tartó fesztiváljára (klasszikus értelembe vett fesztiválra gondoljatok, ne a Sziget-félére). Az ötfős csapatban akad, aki a szakdolgozatához gyűjt anyagot a kommunáról, akad, aki csak a szórakozás kedvéért megy, és ott van főszereplő párosunk, Christian és barátnője Dani, aki egy közelmúltbéli tragédiából próbál felépülni.

Bár a Fehér éjszakák sokban hasonlít az Örökségre, lásd a kimért tempót, a lassú építkezést, vagy épp a gyász motívumának központi szerepét, számos téren nagyon is eltér Aster korábbi filmjétől. Talán az egyik legfontosabb különbség, hogy a folyamatos feszültségkeltés ellenére a Fehér éjszakák hagyja felengedni a nézőt egy-egy pillanat erejéig, sőt néhol kifejezetten vicces is, köszönhetően a főszereplők beszólásainak és az abszurd helyzetekből adódó helyzetkomikumnak. A horror és a könnyedség kettősére az is ráerősít, hogy a film kilencven százaléka fényes nappal játszódik. A Fehér éjszakák egyik legnagyobb bravúrja, hogy képes a letisztult, békés, boldognak ábrázolt képivilágba is olyan horrorisztikus feszültséget és erőszakot csempészni, ami jó értelembe véve hozza kellemetlen helyzetbe a nézőt.
 

 

Mindezt teszi olyan tálalással, hogy azt számos film megirigyelné. Gyönyörűen megkomponált képek és aláfestő zenék, remek színészi játékok és a részletig kidolgozott történet teszi teljessé ezt a napsütötte rémálmot, amiben a legutolsó apró, falon elrejtett kép, vagy szimbólum is okkal van ott, ahol. A külcsín mellett pedig igencsak aktuális kérdéseket vet fel a Fehér éjszakák a kulturális különbségekről, a gyász hatásairól, és egyéb ínycsiklandó témákról. Az egyetlen igazán nagy probléma a filmmel a hossza, főleg, ha az amúgy is lassan haladó történet 2,5 órára van elnyújtva.

Ari Aster ismét megcsinálta. Megalkotott egy olyan horrort, ami idővel simán kultikus státuszba emelkedhet, de még ha ez nem is sikerülne neki, akkor is emlékezetes és intelligens lelki-szellemi tortúra lett a Fehér éjszakák. Bár nehezen befogadható, egy próbát mindenféleképpen érdemes tenni vele, mert ha átjön, akkor maradandó élményt okoz.

8/10