Miben rejlik a Saul fia sikere?

A díjesőt és a hatalmas kritikai elismerést két kiemelkedő elemmel érték el: a vizuális megoldásból fakadó személyesség élménye és a főszereplő egyedi szemszöge. Nemes Jeles László e két elem által egy megrázó, de a korábbi holokauszt filmekhez képest eltérő mozgóképet hozott létre.

Saul a sonderkommando kötelékében „barangolja” be a haláltábor összes zugát. E csoport tagjai a haláltábori „feldolgozásban” segédkeztek. Az ő feladatuk volt, hogy a gázkamrákban elhunytakat elhordják, a testeket átkutassák, végül az összegyűlt hamut a folyóba lapátolják. A főszereplőből épp ezért minden értelem és érzelem kiveszni látszik, lelkiismeretlen zombiként egyedül csak a parancsok hangjára reagál.

A Nemes Jeles Lászlóval készült interjúért kattintson a képre

Saul merev életébe változást hoz, hogy felfedez egy gyermeket, akit sajátjának vél és szeretné megadni neki a végtisztességet. A feladat nem egyszerű, ki kell juttatnia a testet a krematóriumból, találnia kell egy temetkezési helyet, illetve egy rabbit, aki elvégzi a szertartást. Az abszurd haláltábori világban a főszereplő egy motiváló célt tűz ki maga elé, melynek groteszk módon még saját életét is alárendeli. A reményért, hogy újra ember lehessen, mindent megtesz, kockáztatja a táborban alakuló lázadást épp úgy, mint számos rabtársa életét. 

A Saul túlmegy a holokauszt filmek ábrázolásmódján, egyszerre személyes dráma, filozófiai alapokon mozgó szerzői film, dokumentum és heist movie is tud lenni hitelesen.

A Saul fiának csodája elsősorban nem a témájában keresendő, hanem abban, hogy kegyetlenül személyes élménnyé teszi a haláltábori életet egy érdekes vizuális megoldással.

Az operatőr megragadja a nézőt és olyan közel húzza a főszereplőhöz amennyire csak lehetséges, így a figyelme a film teljes hosszára összekötődik Sauléval.

Egyfajta önkéntelen sorsvállalás, mivel kegyetlenül társaivá leszünk főszereplőnknek a bajban. Minden, számára hétköznapivá vedlett kegyetlenség feldolgozása a rabruhát öltött nézőre vár, az események sodrában azonban nincs időnk a háttértörténések sokkhatásain merengni. Az idő egy spirállá válik, nem telik, csak folyamatosan ismétlődik. Ez a skizofrén kettőség tovább nehezíti, hogy az ember elszakadjon, vagy több legyen egy öntudatára ébredt, de cselekvésképtelen rabnál.

A megfásult Saul vizuális ábrázolása bezárt, egy igazolványképpé szűkíti a teret, és a fókuszpontban tartja az embert. Ez a klausztrofób nézet és az ismétlődő idő rendszere (akár a tökéletesen működő halálgyár) a film előrehaladtával szenvtelenné teszi a nézőt, akár Sault magát az őt körülvevő világgal szemben.

A Röhrig Gézával készült interjúért kattintson a képre

Ebből fakadóan a kérdések még élesebbé válnak: képes lesz-e Saul felülemelkedni a körülményeken és emberré lenni úgy, hogy közben mindent kockára tesz. A „mindent egy lapra” elv arra enged következtetni, hogy valójában nem is az a lényeg, hogy sikerül-e teljesítenie céljait, hanem az, hogy míg a temetést igyekszik véghezvinni, addig újra visszaköltözik belé a remény.

A zavarba ejtő erkölcsi ellentmondásossága a film legnagyobb erénye, ami a fojtogató vizuális megoldással válik igazán erőteljessé. A kimondhatatlan lelki folyamatok bemutatása közben számtalan kérdés merül fel:

Meddig mehet el egy ember saját üdvözülésének érdekében? Meddig marad ember az ember? Mennyire maradhat épelméjű? Mit tennénk mi, ha ebbe a helyzetbe kerülnénk?

Végül pedig a feloldás-nélküliség és a katarzis hiánya hagyja hosszas elmélkedésben a nézőt, esélyt adva egy személyes moralizálásra és egy, a történelmi tragédiákon átívelő feldolgozásra. A kérdésekre tehát magunknak kell választ adni.

Az Oscar-díjas alkotást ma este megnézhetitek a Film+-on 21:00-tól!