No, akkor a hajszálrepedések.
Mert alakulnak.

Mindenki tudja, hogy a helyzet nem valóságos. Körülöttünk kamerák és – nyilván –valahol emberek is. Bekötött szemmel érkeztünk a “tabor”-ba. Ameddig innen látni, hatalmas fák, zajos patak, szépséges vízesés. Semmi nincs, amit a tévében ne láttam volna.
Sokat nem tudni a helyről, helyszínről, de az nyilvánvaló, ha baj lenne, érkezne a segítség. Szóval nincs valóságos veszély, és mégis…

Az első napokban még láthatatlan kockázatok, célok, viszonyrendszerek tördelik a társaságot, váratlan személyes tétek kezdenek kibontakozni.

Éva és Aleska, elsőként. Ők, valamiképpen “riválisok” bármit is jelentsen ez a szó az ő esetükben. Meg ebben az esetben.
Így, amikor a nézők Aleskát jelölték az első próbára, Éva kétségbeesett.
Méterekre voltam Tőle, láttam az arcát, hallottam a hangját – tényleg megijedt.
Mert mi is volna itt a lényeg: azt küldik szenvedni, aki a leglátványosabban szenved. Azt akarják, megalázva látni, akit a legjobban utálnak.
Így van, kedves blogolvasó?
Jól látom?
Vagy tévedek?
Ha jól látom és jól látta Éva is, az derült ki, hogy Aleskán kicsit jobban lehet röhögni.
Vagyis ebben a világban, ÉRTÉKESEBB!
Ezt mérte fel Éva, ettől esett kétségbe.

Mint én huszonöt éve, amikor Moldován András barátomat küldték a Vasas-Honvéd, engem meg a Dunaújváros-Csepel meccsre tudósítani a Rádió Sportosztályán.
Vágó István mondta nekem pár éve: tudod Andris, az a különbség, hogy minket még szerettek.

Aztán. Egy másik repedés. Bunyós Pityu és Pars Krisztián viszonya speciális, de nem a sport, ami összetartja őket, inkább a látószög, ahonnan a világot nézik. Én vagyok nekik a “városi gyerek”, aki inkább ne nyúljon a tűzhöz, mert abból csak baj lesz.

Tegnap elkaptam egy mondatot. Krisztiánt óvatlanul megbántottam, mire ő – megbántódott.
Hagyjad már, súgta neki Bunyós Pityu, még a végén minket fognak kirúgni.
Kirúgni? Innen? Hova?

Folytatom…

Kilencedik bejegyzés (2014. október 28.)