2014. október 6. 8:00
Megkezdem jelentéseimet a dzsungelből.
Nem is vagy a dzsungelben.
Nem…?
“Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”
Tizenegy óra van. Éjjel.
Reggel óta készül a repülős reklámfilm, én egy kissámlin gunnyasztok, várom az utolsó jelenést. Markos pacákok gumiszőnyeggel érkeznek, alpinista köteleket látok megfeszülni: úgy tűnik, következik a lógatás.
De miért hagyom, hogy a lábamnál fogva felakasszanak és himbáljanak, mint szadista gyerekek a kóbor macskát?
Tovább megyek: miért élvezem?
Reggel óta készül a repülős reklámfilm, én egy kissámlin gunnyasztok, várom az utolsó jelenést. Markos pacákok gumiszőnyeggel érkeznek, alpinista köteleket látok megfeszülni: úgy tűnik, következik a lógatás.
De miért hagyom, hogy a lábamnál fogva felakasszanak és himbáljanak, mint szadista gyerekek a kóbor macskát?
Tovább megyek: miért élvezem?
Még tovább: ha már megtörtént is, most miért mesélem el?
Többen figyelmezettek, hogy egy ilyen műsorban bizony kibuggyanhatnak az eddig nyakkendő alatt, zakó alatt rejtegetett sajnálatos részletek.
Többen figyelmezettek, hogy egy ilyen műsorban bizony kibuggyanhatnak az eddig nyakkendő alatt, zakó alatt rejtegetett sajnálatos részletek.
Kibuggyanhatnak? Hát buggyanjanak!
(Azt hiszem ezt az igét még soha nem írtam le felszólító módban.)
(Azt hiszem ezt az igét még soha nem írtam le felszólító módban.)
Talán mindannyiunknak jót tenne, ha kibuggyannának végre nagy titkok: több is, mint egy kis hájacska.
Talán jót tenne, ha levetnénk az álarcokat: itt vagyok, ez vagyok, ilyen vagyok.
Talán jó lenne, ha a tévéseknek nem kellene kis szégyenérzettel kimondani: tévés vagyok.
Talán jót tenne, ha levetnénk az álarcokat: itt vagyok, ez vagyok, ilyen vagyok.
Talán jó lenne, ha a tévéseknek nem kellene kis szégyenérzettel kimondani: tévés vagyok.
A táncosnőknek: táncosnő vagyok.
Talán jó lenne, ha a meggyőződéses nácik nem kérnék ki maguknak, ha azt mondják rájuk: náci.
Talán nem kellene sok-sok zsidónak úgy tenni, mintha nem is volna zsidó. Á, semmi, csak egy kis félreértés, de már tisztáztuk…
Talán jó lenne, ha a meggyőződéses nácik nem kérnék ki maguknak, ha azt mondják rájuk: náci.
Talán nem kellene sok-sok zsidónak úgy tenni, mintha nem is volna zsidó. Á, semmi, csak egy kis félreértés, de már tisztáztuk…
Talán kevesebb lenne a gyűlölet is.
Mert az épp elég van.
A pestiek a vidékieket, mert bunkók, a vidékiek a pestieket, mert nagyképűek, a fiatalok az időseket, mert csak a helyet foglalják, az öregek a fiatalokat, mert mindent készen kaptak és nincs bennük alázat, az újpestiek a fradistákat, és viszont, a taxisok az utasokat és viszont, az autósok a biciklistákat és viszont, mindenki, mindenkit.
Én meg csak moralizálok, miközben a lábamra gumikötelet erősítenek, háttal fekszem a szőnyegen, a kötelet szép lassan emelik.
Groteszk pillanat.
Várok egy segítő szót, hogy kell ezt csinálni, hova nézzek, mit csináljak, mit ne, nyilván nem ördöngősség lógni fejjel lefelé, de tanács nincs, kedvesen emelnek, majd kedvesen elengnek, az izmaim nem akarják, össszerándulnak, kapálózom, szánalmas.
Néhány kéz megtámaszt, miközben érkezik a rendezői instrukció: mosolyogj!
Mit csináljak? Mosolyogjak?
A lábamnál fogva fel vagyok akasztva!
Görcsösen széthúzom a szám, az eredmény látható, ott van a filmben.
Rendben, jó lesz, szán meg a rendező és látom, hogy csalódott, többet várt tőlem, viccesebb mosolyt, ábrándosabb tekintetet, sajnálom, szerettem volna megfelelni, legközelebb jobb lesz.
Feltápászkodom, rendezem a vonásaimat, áll körben a stáb, mint Esterházy Péter körül a csapattársak, a sporújságnak adott interúja után. (“Nem igazán köszönnek”)
Mindenkinek van hova néznie, csak ne énrám, én is zavart vagyok kissé, mégis elégedett, rendben van ez így.
Menjünk csak tovább. Tovább és tovább.
Baggyanjanak a részletek.
folytatom... .
Mert az épp elég van.
A pestiek a vidékieket, mert bunkók, a vidékiek a pestieket, mert nagyképűek, a fiatalok az időseket, mert csak a helyet foglalják, az öregek a fiatalokat, mert mindent készen kaptak és nincs bennük alázat, az újpestiek a fradistákat, és viszont, a taxisok az utasokat és viszont, az autósok a biciklistákat és viszont, mindenki, mindenkit.
Én meg csak moralizálok, miközben a lábamra gumikötelet erősítenek, háttal fekszem a szőnyegen, a kötelet szép lassan emelik.
Groteszk pillanat.
Várok egy segítő szót, hogy kell ezt csinálni, hova nézzek, mit csináljak, mit ne, nyilván nem ördöngősség lógni fejjel lefelé, de tanács nincs, kedvesen emelnek, majd kedvesen elengnek, az izmaim nem akarják, össszerándulnak, kapálózom, szánalmas.
Néhány kéz megtámaszt, miközben érkezik a rendezői instrukció: mosolyogj!
Mit csináljak? Mosolyogjak?
A lábamnál fogva fel vagyok akasztva!
Görcsösen széthúzom a szám, az eredmény látható, ott van a filmben.
Rendben, jó lesz, szán meg a rendező és látom, hogy csalódott, többet várt tőlem, viccesebb mosolyt, ábrándosabb tekintetet, sajnálom, szerettem volna megfelelni, legközelebb jobb lesz.
Feltápászkodom, rendezem a vonásaimat, áll körben a stáb, mint Esterházy Péter körül a csapattársak, a sporújságnak adott interúja után. (“Nem igazán köszönnek”)
Mindenkinek van hova néznie, csak ne énrám, én is zavart vagyok kissé, mégis elégedett, rendben van ez így.
Menjünk csak tovább. Tovább és tovább.
Baggyanjanak a részletek.
folytatom... .
Kövess minket, és értesülj a friss hírekről a Facebookon is!
Követem