A halál előtt megváltozik az arc – ilyen az emberi elmúlás közvetlen közelről

„Soha nem kötődött a halálhoz rossz érzésem” – mondja Dr. Kádas Júlia, a Magyar Hospice Alapítvány főorvosa. 2006 óta dolgozik a hospice ellátásban, emellett egy fővárosi kórház belgyógyász szakorvosa. Nagyjából hatéves korában döntött úgy, hogy orvos lesz, tizenhat évesen pedig már segédápolóként dolgozott a gimnázium mellett.

„Régóta gondolkozom azon, hogy miért tudok ilyen betegekkel foglalkozni. Nálunk a családban ez a téma soha nem volt tabu, pici gyerekkoromtól jártunk temetőbe, és soha nem kötődött hozzá rossz érzés. Emellett az édesanyám egyiptológus, és mivel abban a kultúrában a halálfelfogás teljesen más, ez is biztosan befolyásolta a hozzáállásomat. Már tizenhat évesen találkoztam halálesetekkel, de olyan fantasztikus ápolóktól tanulhattam, akik nagyon jól kezelték ezeket a helyzeteket, így engem is kevésbé viselt meg.”

Ahogy a doktornő visszaemlékszik, az egyetemen szinte alig került szóba a haldoklás témája, nem készítették fel a hallgatókat arra, hogyan kell eljárni egy haldokló beteg ellátása esetén, 

hogyan kell kommunikálni a beteggel és a családjával. Úgy véli, hogy ha egy orvosnak nem volt korábbi otthonról hozott tapasztalata, szemlélete, akkor a munkája során kellett szembesülnie ennek az igen nehéz helyzetnek az összes aspektusával.

„Az az egy biztos az életünkben, hogyha már egyszer megszülettünk, meg is fogunk halni. Érezhetünk ezzel kapcsolatban nyugodtan félelmet, az orvosok és a nővérek is ugyanúgy érezhetik ezt, hiszen ők is emberek. De egy súlyos, krónikus betegség végén a halál akár jelenthet megkönnyebbülést, megnyugvást is az érintettek számára. Sokszor nem maga a halál ténye a félelmet keltő, hanem a hozzá vezető út. Ebben nagyon sokat számít a hospice szemlélete és szakmaisága.”

A szakemberek felismerik a halál közeledtét

A hospice ellátás egyik nagy előnye, hogy majdnem 100 százalékban biztosítható a nyugodt és csendes elmenetel, hogy ne kínlódás, szenvedés kísérje, ne félelemmel, szorongással legyen tele. A hozzátartozókat azonban ugyanúgy fel kell készíteni arra, ami hamarosan bekövetkezik, hiszen egyes fizikai jelenségek akár ijesztőek is lehetnek.

„Nagyon sok hozzátartozó jelen van az utolsó pillanatokban. Előtte fontos elmondani nekik, hogy egyes hangok talán rémisztőek lehetnek, vagy az egyenletes sóhajok között ki-kihagyhat a légzés. Ha számítanak rá, akkor számukra sem lesz olyan ijesztő” – meséli a doktornő, majd hozzáteszi: a betegek mellett dolgozó szakemberek általában felismerik, ha már közeledik az idő. Érezhető a világból való kivonulás, ahogy a beteg egyre aluszékonyabbá válik. A légvételek is meghatározók: egyre több a légzéskimaradás is.

A halál előtt megváltozik az arc is: „facies hippocraticának”, vagyis „hippokratészi arcnak” nevezik a haldoklók megváltozott arckifejezését, arcvonásait, amelyet Hippokratész írt le először. Az arc ilyenkor elkeskenyedik, kihegyesedik az orr. A legtöbb esetben valóban látható ez a fajta elváltozás.

Schwarcz Éva ápoló általában felismeri, ha az elkerülhetetlen halál időpontja közeledni kezd egy-egy betegnél. Az addig viszonylag jó állapotban lévő, jó étvággyal rendelkező ápolt egy idő után egyre kevesebbet kommunikál, kevesebbet eszik, iszik, aluszékonyabb lesz. Amint látszik, hogy megváltozik az arca, és szabálytalanul kezdi venni a levegőt, akkor nevezhetjük úgy, hogy megkezdődött a „haldoklás” folyamata. Valakinél több napig is eltart, míg valakinél pár óra alatt lezajlik.  

„Ilyenkor általában látható, hogy megváltozik a beteg arca, kihegyesedik az orra, sápadtabb lesz. Ha fájdalmai vannak, azonnal jelezzük az orvosnak, hogy fájdalomcsillapítót tudjunk adni. A betegek szája gyakran kiszárad, ilyenkor megnedvesítjük a száját, szájápolást végzünk. A beteg számára megfelelő testhelyzetet segítünk felvenni, minél inkább megpróbáljuk kizárni a zavaró tényezőket, emellett  a családot is támogatjuk” – mondja Éva, aki szerint gyakori, hogy ilyenkor a hozzátartozóknak nagyobb szükségük van segítségre. Sokan ugyanis nehezen tudják elengedni a szeretteiket, megpróbálnak belekapaszkodni mindenbe, amibe csak lehet. 

Gyakran kérdezik, hogy nem adhatunk-e infúziót, nem tudjuk-e itatni a beteget. Ilyen esetben nagyon nehéz elmondani, hogy egy korty folyadéktól már nem fog visszatérni a szerettük.

Hattyúdal – sokan erőre kapnak közvetlenül a haláluk előtt 

Az ősi skandináv lakosok szerint a hattyú egész életében néma, ám közvetlenül a halála előtt jellegzetes hangokat kezd kiadni. Innen származik a „hattyúdal” kifejezés, amit már az orvosok is régóta használnak. Ám nemcsak a haldoklással együtt járó hangok jelennek meg, de gyakori az a jelenség is, amikor egy nagyon gyenge állapotú beteg, aki már alig eszik, hirtelen jobban lesz. Bizonyos biokémiai folyamatok miatt nőhet az étvágya, gyakran felhangoltabb állapotba kerül. Ez gyakran hamis reménybe ringatja a hozzátartozókat, azonban az elkerülhetetlent ez az állapot sem változtatja meg.  

Van, aki könnyen hagyja itt a világot, van, aki kevésbé

Mindenki számára fontos kérdés, hogy vajon mennyire félelemmel teli az a bizonyos pillanat. Az utolsó órákban a betegnek sokszor már nincs ereje beszélgetni. Olyan is van, aki személyiségéből adódóan eleve nem szeret magáról, érzéseiről beszélni, más a halál közeledtével, arra készülve lesz kevésbé nyitott, illetve képes már erre. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy a dolgozók akár a beteg szavaiból, akár nonverbális jelzéseiből azt érzik, fél. A rendszeresen jelenlévő szakembereknek egyik kiemelt feladata, hogy a félelmet mind a beteg, mind a hozzátartozók oldalán oldják. Utóbbi esetben sokat segíthet az is, ha a csapat tagjai a várható fizikális, mentális tüneteket előre meg tudják beszélni a családtagokkal.

A szakemberek úgy látják, az tud könnyebben eltávozni, aki megbékél az életével. Sokat tud segíteni, ha a beteg azokra az élményeire koncentrál, amelyekkel gazdagodott, 

de olyan is van, akinek a megnyugvás érdekében azt is fontos átgondolnia, összegeznie, hogy mit mulasztott el, miket bánt meg. Az utolsó napokban, órákban még sok lehet a megosztani való, lezárásra váró kérdés, kimondásra váró gondolat, ám erre már nem mindig van lehetőség. A dolgozók mégis mindent megtesznek azért, hogy összekössék a beteget azzal, akivel beszélni szeretne. „Ennél sokkal nehezebb, ha az a kérés, hogy küldjünk el valakit, mert esetleg fáradt, vagy ahogy egy betegünk mondta, »nem akarja ezt a faksznit«” – magyarázza Kádas doktornő.

Kanjo Nada klinikai szakpszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány egyik pszichológusa a betegekkel, a hozzátartozókkal és a gyászolókkal egyaránt foglalkozik. Tapasztalatai szerint nagyon különböző és egyedi, ahogy a halál tényével megküzdünk. Úgy látja, az az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, adhat egyfajta kapaszkodót.

„A betegek meg szokták kérdezni, hogy sokan vannak-e még otthonápolásban vagy az osztályon, tele vannak-e az ágyak. Lehet ez egy udvarias érdeklődés, kérdés is (»sok munkájuk van-e mostanában«), de sokszor igazából arra kíváncsiak, hogy abban az időpillanatban más betegek, más családok is ugyanazzal küzdenek-e, mint ők. Jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.”

A pszichológus is rendszeresen tapasztalja: az utolsó órákban igen intenzív érzések vannak jelen, ezek pedig könnyen átragadnak mind a hozzátartozókra, mind a betegekkel foglalkozó szakemberekre. „Mindaz, amivel találkozunk, sokszor elgondolkodtat bennünket a saját életünkkel kapcsolatban. A munkánknak van szomorú, ijesztő, igazságtalan, frusztráló része, ugyanakkor megható, inspiráló, reménykeltő is. Számos megindító példát látunk arra, hogyan tud egy hozzátartozó és egy beteg fontos dolgokat megbeszélni egymással és szépen búcsúzni. Az orvosaink kontrollálni tudják a tüneteket, csökkentik vagy megelőzik a szenvedést, gondoskodunk a betegekről, és igyekszünk oldani szorongásukat, félelmeiket.”

Mi befolyásolja markánsan a halálhoz való viszonyunkat?

A pszichológus szerint a legközelebbi családunk, de akár a korábbi generációk is hathatnak ránk ebben a témában. Fontos lehet, hogy saját családunk hogyan kommunikál, milyen halállal kapcsolatos történeteik vannak, milyen rítusok érvényesek, miket tudhatunk az elhunyt hozzátartozókról, mennyire lehet beszélni a félelmetes vagy nehéz témákról, konfliktusokról, kudarcélményekről. Emellett a társadalomban létező halálkép is fontos lehet. Lényegesek az életeseményeink, a világképünk életről és halálról, a sorsról alkotott elképzelésünk. Ráadásul a halálfélelem szempontjából nemcsak a vallásosság hathat pozitívan az emberre, hanem bármilyen más szilárd elképzelés is arról, hogy mi várja az illetőt, ha meghal.

„Sok beteg úgy fogalmazza meg a kérdést, hogy mielőtt megszülettünk, akkor sem éreztünk semmit (fájdalmat, félelmet), így ugyanezt gondolják a halálról is. Mások az újjászületésben hisznek, vagy abban, hogy a mennyországba fognak jutni, ahol korábban elhunyt szeretteik veszik körbe őket. Ezek a túlvilágról, halálról alkotott különböző meggyőződések a maguk módján mind képesek vigaszt vagy fogódzót nyújtani, biztonságot, megnyugvást adni a betegeknek. 

Az is sokat segít, ha az ember úgy érzi, maradandót alkotott, értéket teremtett. Gyermekei, unokái lettek, akikben tovább élhet, vagy tudását, életszemléletét más módon tudta átörökíteni a későbbi generációkra.

Függ-e a megélt kortól az eltávozás nehézsége?

Dr. Kádas Júlia úgy látja, általában a fiatalabb korosztályok sokkal nyitottabbak arra, hogy beszéljenek a témáról. Számos kérdés felmerül bennük arról, mi és hogyan fog történni. Akár a szobatársak is szoktak beszélgetni egymással. Azonban esetükben más nehézséggel kell szembenézni: azokkal az évekkel, amelyeket nem éltek meg.

„Nagyon örülök annak, amikor egy idősebb korosztály képviselője úgy távozik, hogy úgy érzi, akár ki is tudja mondani, milyen szép élete volt. Tapasztalatom szerint a fiatalabb korosztályból, ha ki tudják mondani, hogy szép életük volt, akkor is nehezebb számukra a rövidségét elfogadni.”

A halált követő rituálék nagyon fontosak az itt maradónak – legyen az családtag, orvos vagy ápoló

A napnak bármely szakában az elhunyt a Budapest Hospice Házban az ún. kegyeleti szobába kerül. Ezt az ajtó előtt meggyújtott mécses jelzi. Az ápolók gondoskodnak az elhunytról akkor is, ha a családtagok nem kívánnak bejönni búcsút venni. Megigazítják a haját, betakarják, testére egy szál virágot helyeznek. Az itt dolgozóknak soha nem csak egy testet jelent az elhunyt, hanem azt a személyt, akiről rövidebb-hosszabb ideig gondoskodtak.

Mit gondolnak a szakemberek a halálról?

Az összes szakembernek feltettem ugyanazt a kérdést: mi jut eszükbe először, ha a halálról kérdezem őket. „Sok híres ember mondta már: éljünk jól, és akkor nem lesz gond a halálunkkal. Ahogy öregszem, egyre jobban látom: valóban létező társadalmi probléma az, hogy nem éljük meg az adott pillanatokat. A gyermekeimnek is próbálom megtanítani, hogy ismerjék fel, értékeljék és éljék meg a jót maguk körül, mert akkor könnyebb lehet az élet lezárása is. A másik fontos könnyebbséget az jelenti, ha bízhatunk abban, hogy valaki segíteni fog, hogy az utolsó pillanatok úgy teljenek, ahogy szeretnénk” – mondja Dr. Kádas Júlia főorvos.

„Az jut először eszembe, hogy természetes. Ez egy olyan esemény, ami egyszer mindenki életében be fog következni, ezáltal össze is köt minket, embereket. Nagyon különböző életeket élünk, de az biztos, hogy egyszer megszületünk, és egyszer meghalunk. Hogy a kettő között milyen hosszú az út, hogy eközben mi minden történik, milyen tartalmas élet zajlik, az már csak a miénk” – ezek Kanjo Nada pszichológus gondolatai.

Schwarcz Éva ápoló pedig úgy fogalmaz: „A halál az élet része, de attól is függ, hogy az embert mikor éri. Amikor valaki idős korában, szépen tud távozni, az egy nagy kincs. De ha valaki fiatalon vagy középkorúan távozik, az egy tragédia. Valakinek idős korban, súlyos betegen szinte már megkönnyebbülés a halál. Amikor azonban az ember azt látja, hogy egy fiatalabb beteg hal meg, hátrahagyva gyermekeket, egy fél életet, azt nagyon nehéz elviselni.” 

A halál pillanata

Milyen érzés meghalni? Mi történik velünk, a lelkünkkel, amikor meghalunk? Mi hogyan zajlik a halál pillanatában? Mit látunk és érzékelünk, amikor a testünk már feladja? Ezekre a kérdésekre keresi a választ A halál pillanata című dokumentumfilmünk, amit az RTL+-on lehet megnézni.

Nyitókép és a cikkben szereplő többi fotó: Magyar Hospice Alapítvány