Gasztropszichológia csúcsra járatva – Az ételművész

A főzés lehet izgalmas. Főleg akkor, ha valaki megmutatja nekünk, hogy mitől az. Ettől függetlenül fura lenne, ha egy film végig csak arról szólna, hogy zöldséget vágnak és húst sütnek. Éppen ezért Az ételművész sem csak erről szól. A fő eseményszálat a gyógyuló alkoholista-drogos, két Michelin-csillagos sztárséf saját magával és környezetével való küzdelme, és a londoni gasztronómiai életbe való visszatérése jelenti. Ahhoz persze, hogy tökéletesen megértsük ennek a visszatérésnek a mozgatórugóit és motiváló tényezőit, vissza kell térnünk a múltba, vagy legalább részletesebb képet kell a történéseiről kapnunk.

Na ez az, ami nem történik meg ebben a filmben. Rengeteget utalnak az „öt évvel ezelőtti” Párizsról, ahol Adam Jones (Bradley Cooper) és társai megalapozták szakmai hírnevüket, de ennyi. Nyilván nem lenne szerencsés a szájbarágás, de számos kérdésekre azért nem ártana legalább körvonalazódó választ kapni. Például arra, hogy miért ment tönkre a séf menő étterme. Azt tudjuk, hogy a szenvedélybetegségtől, de oda is elvezetett valami, annak is voltak különböző fokozatai, és ahhoz is hozzájárultak bizonyos emberek. Az öt évvel későbbi Londonban, az újrakezdés és a jövő sikereinek helyszínén fel-felemlegetik ezeket, de egyáltalán nem úgy, hogy összeállna előttünk a teljes kép. Magának a főszereplőnek a magyarázata meg kifullad nagyjából annyiban, hogy „elcsesztem”. Ez pedig nagyon kevés.

A jelen és a jövő mindenesetre sokat ígér, maradjunk mi is ennél. Jones arra készül, hogy megszerezze harmadik csillagját is. Összegyűjt hát pár régi ismerőst, felfedez új tehetségeket, és vezetni kezdi régi sorstársa éttermét. Az események pörögnek, és a résztörténetek is nagyon ötletesek. Ezek közül is kiemelkedő, hogy Jones utcai árusok fogásait és technikáit lesi el, hogy kikísérletezze azokat az ízeket, amik induló éttermében „kulináris orgazmusokat” okoznak majd vendégeinek. Egy konyhai nap előkészületeibe, a főzés és a tálalás folyamatába is izgalmas betekintést kapunk, és a karakterek is jók. Legalább ennyire erős azonban az a pszichológiai szál, ami a séf ambícióit mozgatja, és ami a történet vége felé közeledve egyre inkább átveszi a kulcsszerepet.

Előtérbe kerül Jones állandóan tökéletességet hajszoló személyisége, és világossá válik: ez az, ami a legjobbá teszi, de ugyanúgy ez a tulajdonsága az, ami korlátozza is abban, hogy ne csak a legjobb, de a legsikeresebb is legyen. Ez teszi tönkre állandóan a magánéletét is, és akadályozza meg abban, hogy hatékonyan tudjon csapatban dolgozni. A pszichológia tehát némileg elvonja a figyelmet a gasztronómiáról, de ezt aligha lehet számon kérni. Egyrészt azért, mert a film nem szólhat csak a főzésről, másrészt azért, mert valójában nem csak a speciális technikák tesznek valakit szakmájában a legjobbá, hanem például az, ami a fejében és a lelkében van.

A film nagyban épít a sztereotípiákra: az érzelgősebb részekben franciául beszélnek a szereplők; Párizs bár régen diktálta a trendet, a történet jelenében már idejétmúlt; nincs kifejtve pontosan, hogy miért, de London idióta város; az újságírók éttermeket képesek bedönteni egy-egy negatív kritikájukkal; a séfek szigorúak, és kiabálósak, ugyanakkor ellenállhatatlanok és különcök is; az analitikusnak pedig mindig igaza lesz. És kellett persze egy aranyos gyerekét egyedül nevelő őstehetség anya, meg egy múltbéli, váratlanul feltűnő barátnő is. Mindezekkel a klisékkel együtt a történet működik. De nem kizárólag gasztrofilmként, hanem olyan moziként, amiben az alapot egy séf egyéni sikerhajszolása adja. A legnagyobb veszély abban van, hogy előbb-utóbb agyonüti a történetet egy hirtelen jött szerelem, és bár erre meg is van az esély Helene (Sienna Miller) személyében, szerencsére egy csóknál nem jutunk tovább.

Az ételművész nem az a film, ami végtelen távlatokat nyit, de számos esetben odaszögez a székhez, a maga szintjén érdekes és szórakoztató, kiváló zenékkel. Ezen kívül megmutatja, hogyan működik a gasztronómia nagyban, milyen elképesztően hajtós és stresszes lehet egy konyha, milyen belső és külső harcok befolyásolnak egy életet, és hogy néha mennyire kevesen múlik az, hogy valaki elbukik, vagy a mennybe megy. A fő üzenet pedig amennyire közhelyes, annyira megkérdőjelezhetetlen: egyedül nem megy. Még a legnagyobb tehetségeknek sem.