Kultúra

„Nem akarunk propagandát csinálni” – interjú Tim Robbins-szal, aki hamarosan Debrecenbe érkezik

Köves GáborKöves Gábor

2024. szeptember 12. 7:59

Az Oscar-díjas színészt a pandémia színdarabírásra ihlette, így született a Topsy Turvy – Ramazuri, amelyet társulata, az Actors' Gang el is játszik szeptember 18-án és 19-én Debrecenben. Robbins is velük tart, már csak ezért is beszélgetnünk kellett vele: például A remény rabjairól, a pénzért vállalt filmes melókról, Robert Altman füves cigijéről, egy balul sikerült szuperhősfilmről és persze a Topsy Turvy születéséről.

A Topsy Turvy-t, amit hamarosan Debrecenben mutat be a társulata, az Actors' Gang, a pandémia, a lezárások alatt írta. Úgy tűnt, itt a világvége, ideális időszak volt tehát, hogy a görög és egyéb istenekről írjon színdarabot. 

Senki sem tudta, mi fog történni, ebben a hangulatban tartottunk workshopokat a társulattal, az Actors' Gang tagjaival. Természetesen Zoomon, hiszen már javában tartottak a lezárások. Sötét idők voltak, akkor halt meg egy közeli jó barátom a Covid miatt. Sokat beszélgettünk arról, hogy ehhez hasonlót még sosem éltünk át, ez minden precedenst nélkülöz. Ilyen még soha nem történt a világtörténelemben, hogy az egész világ lezárás alá került. Úgy éreztük, valami nagyszabású, epikus, sőt mitikus dolgot élünk épp át. Azt gondoltam, ez olyan nagyságrendű esemény, amit csak úgy tudok ábrázolni, ha a mítoszok világához fordulok.  És akkor elkezdtem írni. Abból indultam ki, hogy megjelenik egy isten, hogy segítsen, csakhogy egy olyan kultúrában jelenik, amelynek nincs fogalma istenről. Egy posztmodern kultúrában, ahol isten halottnak lett nyilvánítva. 

Nyilván az sem derítette jobb kedvre, hogy a színházak is bezártak, az Actors' Gang is kénytelen volt lehúzni a rolót. 

Mint minden színház, a miénk is bezárt, de ellentétben az amerikai színházak többségével mi nem bocsátottunk el senkit. 

Mindenki kapta a fizetését, mindenkinek járt továbbra is az egészségbiztosítás. Húsz évvel ezelőtt valószínűleg mi is elvéreztünk volna. 

A lockdown pedig elhúzódott, egyik hónap követte a másikat, a hónapokból évek lettek. Azon kezdtem merengeni, mit szólna vajon Dionüszosz, ha eljönne közénk, és azt látná, hogy minden közösségi hely bezárt. Attól tartok, kijött volna a sodrából. Mindeközben családok szakadtak szét, mert volt, aki az oltás mellett döntött, más viszont ellene volt. 

Ez a nagyon is húsba vágó nézeteltérés az ön színházába is beszivárgott?

Nekem az volt a feladatom, hogy én, mint egy nonprofit szervezet vezetője kezelni tudjam a helyzetet. A színházunkban mindenki maga dönthette el, hogy él-e a vakcinával vagy sem. 

Mindenki döntését tiszteletben tartottam, nem rugdostam ki embereket, nem szidtam le őket, mindenki a maga ura volt, maga dönthetett arról, mit visz be a testébe és mit nem. Nem volt feltétel, hogy egyetértsenek a saját véleményemmel. 

Nem is akartam addig kinyitni a színházat, míg a bejáratnál ellenőrizni kellett, hogy a nézők be vannak-e oltva vagy sem. Inkább vártunk még hat hónapig. Hiszek a szólásszabadságban és abban is, hogy a színház nem képviselhet egyetlen álláspontot. Ha a bejáratnál megszondáztatnám a nézőket, hogy kire szavaztál a legutóbbi választáson, akkor az nem színház lenne, hanem propagandagyár. Mi pedig nem akarunk propagandát csinálni.


Az, hogy nem hagyja hidegen a politika, már az első rendezéséből, az 1992-ben bemutatott Bob Roberts-ből kiderült.Önmagát rendezte ebben az áldokumentarista szatírában,ön volt Bob Roberts, a jobbos populista folkzenész-politikus. Trumpnak biztosan bejönne, amit ez a Bob Roberts nevű alak művelt. 

A Bob Roberts-t figyelmeztetésnek szántam, aztán a fikció valódi horrorfilmmé alakult. Sajnos egyetlen streamingfelületen sem találja meg, hogy miért, az az önök, újságírók feladata kideríteni. Ha mégis meg tudja valahol nézni, láthatja, hogy a Bob Roberts valójában a politika áruba bocsátátásról szól. Az imidzs mindent visz, a tartalom nem számít. 

És arról is elmond egyet s mást, hogy a médiumok milyen lelkesen sulykolják azt a narratívát egy-egy jelölttel kapcsolatban, ami a legtöbb hasznot hajtja a számukra. 

S bár Bob Roberts republikánus, a Demokrata Párttal sem bántunk kesztyűs kézzel. A film a keletei parti liberális elit, közelebbről egy esti tévés komédiashow szatírája is egyben. A legjobb történetek mindig sokrétűek és éppenséggel az irónia sem egy utolsó szempont.

Második rendezése, a Ments meg, Uram! már komoly hollywoodi elismerésben részesült: Oscar-díjat hozott a főszereplő Susan Sarandonnak és egy-egy jelölést Sean Penn-nek és önnek, mint rendezőnek. Ez sem éppen egy egyszólamú film.

Amikor a Dead Man Walkingot csináltam, alapvető fontosságú volt a számomra, hogy a különböző nézőpontokat bemutassam. 

Éreztem, hogy szülőként bennem is megvan az az indulat, hogy ha valaki kárt tenne a gyerekeimben, én is meg akarnám ölni az elkövetőt. Ha őszinte akartam maradni, akkor az áldozatok szüleinek az álláspontját is tiszteletben kellett tartanom és kellő időt kellett szánnom rájuk. 

Már csak azért is, mert teljes mértékben megértettem, mi vezérli őket. Nem ítélkeztem egyik oldal felett sem. Egy borzalmas tragédia húzódik a film hátterében. A film vitákat generált és bizonyos dolgok a politika szintjén is megváltoztak. A propaganda alkalmatlan ilyesmire. Sosem vezet olyan eredményhez, ami kiállná az idők próbáját. A propaganda ürességét mindig leleplezi az idő.


A szatíra jól áll önnek és ezt nemcsak a Bob Roberts bizonyítja, hanem minden idők egyik legjobb Hollywood-szatírája, Robert Altman filmje, A játékos is. Beledolgozta a filmbe a saját hollywoodi csalódásait is?

Csalódás? Hollywood miatt? Nekem olyanok nincsenek. Az egyik legszerencsésebb alaknak tartom magam a szakmában. Csodálatos karrierrel ajándékozott meg Hollywood, nem utolsó sorban emiatt engedhetem meg magamnak, hogy az Actors’ Ganggel dolgozhatok. És megrendezhettem azokat a filmeket, amiket fontosnak tartottam, nem kellett az örökkévalóságig várnom, míg valamelyik stúdió rábólint egy 16 millió dolláros büdzsére. Mindig azt vallottam, hogy jobb ezer embert elérni az igazsággal, mint egymilliót hazugsággal.

A játékos elején arról értekeznek a hollywoodi bennfentesek, hogy miként lehetne megcsinálni a Diploma előtt folytatását. Vicces jelenet.  Ha elkészítenék The Graduate II-t, és elég pénzt ajánlanának, vállalna szerepet benne? Számos kedvére való művészi projektet finanszírozhatna belőle…

Már csak azért is szerencsésnek érzem magam, hogy ilyesmit csak egyszer-kétszer kellett bevállalnom. 

Semmiképpen sem ítélkeznék azok felett, akik a pénzért csinálják, fogalmam sincs, milyen számlákat kell fizetniük, hány családtagjukat kell eltartaniuk, fizetniük kell-e a gyerek továbbtanulását és így tovább. 

Folyamatos munka nélkül ez nem megy. És hát vannak, akikben fel sem merül, hogy egy film akár reflektálhatna is bizonyos társadalmi kérdésekre. És ez is rendben van. Ki ne akarna egy szórakoztató mozi segítségével kicsekkolni a valóságból?  Mindig örülök egy jó vígjátéknak, amitől megfeledkezem egy pillanatra az élet komoly dolgairól. Összesen kétszer kellett olyan filmet bevállalnom, amiről tudtam, hogy nem valami jók.

Ugye, tudja, mi a következő kérdés?

Hogy melyik két filmről van szó?

Eltalálta.

Szerintem, kitalálja.

Szerepel benne egy Howard nevű kacsa?

Nem, nem. Amikor a Howard, a kacsa című filmet csináltam, fiatal színész voltam, valamiből fizetnek kellett a lakbért. Nem volt választási lehetőségem, mindenképpen kellett a meló. De jó univerzumban keresgél.

Egy Zöld Lámpásokkal benépesített univerzumról beszélünk?

Maradjunk annyiban, hogy nem akarok rosszat mondani azokra, akik voltak olyan kedvesek, hogy munkát adtak nekem.

„Nem akarunk propagandát csinálni” – interjú Tim Robbins-szal, aki hamarosan Debrecenbe érkezik
Fotó: Rich Polk/Getty Images for IMDb

Hagyjuk is a képregényhősöket, térjünk vissza Altmanhoz. A játékos után szerepelt a Rövidre vágva című filmjében és a Divatdiktárorokban is. Gyümölcsöző munkakapcsolat volt az önöké. Barátok voltak?

Barátság volt. Mielőtt elkészítette A játékost, Hollywood már egy ideje mostohán bánt vele, de Altman nem állt le, szorult helyzetében inkább a színházhoz fordult. Főleg erről beszélgettünk, amikor először találkoztam vele: hogy milyen fontos aktívnak maradni akkor is, amikor Hollywood nem akar pénzt adni. Meglátta bennem a színházi embert, aki nemcsak játszik, de ír és rendez is.

Hogy zajlott ez az első találkozás?

Az mindenképpen ide tartozik, hogy a Nashville ébresztett rá, hogy mi mindenre lehet képes a film. Egészen másként gondoltam a filmekre a Nashville után. Így talán jobban érthető, hogy amikor először találkoztam Altmannal, ájult tisztelettel járultam a színe elé. Már az, ahogy beinvitált, lefegyverző volt. Pedig tiszta ideg voltam, amikor leparkoltam a háza előtt, mert csak annyit üzent, hogy látni akar, de próba nem lesz.

Szóval beinvitálta.

Be. Ebéddel várt, ott volt a családja, jókat röhögtünk kaja közben. Utána pedig odaszólt nekem, hogy menjünk hátra, szívjúnk el egy füves cigit. Ez rögtön a cinkostársává avatott. Ekkor még nem A játékosról, hanem a Rövidre vágva című filmjéről beszélgettünk, úgy volt, erre keres színészeket. Néhány hónap múlva viszont azzal hívtak, hogy A játékosban számítana rám. A probléma csak az volt, hogy épp le voltam égve, egy ideje nem dolgoztam, és mindezek tetejében még egy újszülöttről is gondoskodnom kellett. És kaptam egy egymillió dolláros ajánlatot, hogy szerepeljek egy nem túl jó vígjátékban. 

Szóval ott volt a döntés: a biztos egymillió, vagy Altman felkérése.

Rizikós volt, mert akkor még nem jött össze a pénz A játékosra. Végül lemondtam az egymilliós ajánlatot, remélve, hogy Altman meg tudja szerezni az összeget. Egy hónappal később meglett a pénz A játékosra.

Ha jól tudom, van még egy csavar a történetben.

Csak jóval később értesültem róla, hogy a pénzzel kérés is járt: megmondták Altmannak kit szeretnének látni Griffin Mill szerepében. Hát, nem engem. Mire Altman azt mondta a finanszírozóknak, hogy ő pedig már odaígérte a szerepet ennek a Tim Robbins nevű fickónak, és nem áll szándékában megszegni a szavát. Na ez volt Robert Altman. Egy hajlíthatatlan lázadó. Nemcsak nagy tehetség volt, de bátor filmkészítő is. 

Még mielőtt elkezdtük forgatni A játékost, Bob behívott az irodájába és közölte, hogy nem tetszik neki a forgatókönyv: „az elkövetkező hetekben te meg én át fogjuk írni” – adta ki az ukázt. Így is történt. 

Négy fele végzett a helyszínkereséssel és a többi előkészülettel, minden délután az irodájában ültünk és a forgatókönyvön dolgoztunk. Ötleteltünk. Az első perctől partnerként tekintett rám, nem csak színészként. Ennek köszönhetem, hogy elhittem magamról, akár én is rendezhetek. Robert Altman volt a filmiskolám.

„Nem akarunk propagandát csinálni” – interjú Tim Robbins-szal, aki hamarosan Debrecenbe érkezik
Morgan Freeman és Tim Robbins Fotó: Frazer Harrison/Getty Images for AFI

A játékos után meg is rendezte az első filmjét.

Négy hónappal A játékos forgatása után belekezdtem a Bob Roberts megrendezésébe. Altman sok minden volt egyszerre: nagyszerű barát és nem mellesleg az egyik fiam keresztapja. Borzasztóan hiányzik. Sokszor éreztem, különösen az elmúlt öt év során, hogy milyen jó lenne kikérni a véleményét; csak felhívni telefonon és megkérdezni: Bob, mit gondolsz erről az egészről? Biztos, hogy megszívlelendő meglátásai lettek volna.

Miről kérdezte volna?

Állandó rettegésben élünk, egyik félelemből esünk a másikba. Én legalábbis így látom. Ez hatja át a döntéseinket, például, hogy hajlamosak vagyunk elnézni a nyilvánvaló korrupciót, ha az a mi táborunkban esik meg. Nem akarjuk tudomásul venni az alapvető tényeket. Azért ez őrületes. A felszabadulást pedig nem az olyan eszközök fogják elhozni,mint amin most mi is beszélgetünk. Nem az algoritmusok fogják meghozni, hanem, a valódi emberi kapcsolódás. Egy véletlen beszélgetés a bárpultnál egy idegennel, vagy egy kávé egy kollégával a munkahelyi szünetben. Vagy akár egy színházi előadás. Ahol az ember kikerül a buborékjából, és olyan véleménnyel találja szemben magát, ami eltér a sajátjától. A buborékélet, ahol mindenki egy véleményen van, ahol a másik gyűlölete adja meg az összetartozás érzését, baromira egészségtelen dolog. És az egész mögött az van, hogy rettenetesen egyedül érezzük magunkat.


E nagy egyedüllétben kis vigasz lehet, ha ki tudja hányadszor újra elővesszük A remény rabjait, ami már csak azért is esedékes, mert a Frank Darabont-rendezte börtöndráma idén ünnepli a harmincadik születésnapját. Nemrég Heywood alakítójával, William Sadlerrel beszélgettünk (a nagyszerű karakterszínésszel készített interjúnk itt olvasható), nem maradhatott ki A remény rabjai sem. A forgatás szüneteiben Sadler vagy horgászni ment, vagy doo-wop dalokat énekelgetett Morgan Freemannel. Az előbb említette, milyen termékeny hatással járhat akár egy csevej is a munkahelyi kávészünetben. Ön mivel ütötte agyon az időt, ha épp nem volt jelenése a Shawshank Redemption forgatásán?

Kosaraztunk olykor. Clancy Brown, Morgan és jómagam. Meg még mások. Horgászni nem mentem, ellenben elvonultam a lakóautómba és írtam. A Cradle Will Rock című filmem forgatókönyvén dolgoztam.

Morgan Freeman színházi színészként kezdte, kezdőként szerepelt például George Tabori, vagyis Tábori György The Niggerlovers  című darabjában (Stacy Keach, a darab főszereplője nemrég erről is mesélt az rtl.hu-nak). Nem hívta el Freemant, hogy szerepeljen az Actors' Gang valamelyik előadásában?

Nem, nem kértem fel, de Morgan többször is eljött az Actors' Gang előadásaira. Mindig is nagyon támogató volt.

Miért nem hívta fellépni?

Kis színház vagyunk, nem tudunk annyit fizetni.

Nyitókép: Frazer Harrison/Getty Images

#Kultúra#tim robbins#morgan freeman#debrecen#A remény rabjai#actors' gang#színház#robert altman#oscar-díj#howard the duck#ma

Címlapról ajánljuk