„William Shatner azzal kezdte, hogy gyűlöli a forgatókönyvet” – interjú a legendás Star Trek-rendezővel, Nicholas Meyerrel

Nemrég Michael Chabonnal beszélgettünk abból az alkalomból, hogy megjelent magyarul az író saját Sherlock Holmes-története, A végső megoldás. Chabon említette, milyen nagy hatással volt rá A hétszázalékos megoldás – az ön első regénye, ami szintén egy Sherlock Holmes-sztori. Azt már nem említette Chabon, hogy amikor a nagy sikerre való tekintettel felkérték önt, hogy írja meg A hétszázalékos megoldás folytatását, egy újabb Sherlock Holmes-történetet, egyáltalán nem lelkesedett az ötlettől. Csak azután állt kötélnek, hogy Francis Ford Coppola megosztotta önnel, miért csinálta meg A Keresztapa II-t. Coppola három okot sorolt fel: az első a pénz volt.

A helyzet az, hogy a művészek túlnyomó többsége alig vagy egyáltalán nem él meg a művészetéből. Francis oda akart kilyukadni, hogy ha már az a szerencse ért, hogy valaki felajánl egy rakás pénzt, méghozzá valami olyanért, amiben jó vagy, akkor érdemes azt az ajánlatot megfontolni. 

Jól jön majd ez a pénz az esős napokon, azokban a szűkös időkben, amikor egy centet sem ajánl fel senki. 

Lehet miből kísérletezni, és ha belebuksz, mert a bukás elmaradhatatlan része a kísérletezésnek, legalább lesz valami tartalékod a bankban. Egyszer, amikor náluk vacsoráztam, megkérdeztem Francist, hogy miért vállalta be A Keresztapa II.-t, és a válasza megnyugtatott. Úgyhogy elfogadtam az ajánlatot, és megírtam a második Sherlock-történetemet. Ez volt a The West End Horror. Azóta is a Sherlock Homes-bizniszben utazom.

A hétszázalékos megoldásból máig népszerű mozifilm született, a forgatókönyvért egy Oscar-jelölést is begyűjtött. És volt még egy kifizetődő húzása: Watson szerepére Robert Duvallt ajánlotta.

Gyűlöltem a régi, a Basil Rathbone-féle Sherlock Holmes-filmeket, sosem értettem, miért kell Watsont ripacsként ábrázolni. Mégis, miért akarna egy zseni ennyi időt eltölteni egy seggfej társaságában? Holmes rendkívül hiú alak, aki nem egy bohóc áhítatára vágyik, hanem egy normális, hétköznapi emberére. Én legalábbis ezt olvastam ki az eredeti Conan Doyle-történetekből. 

Ezért kardoskodtam amellett, hogy Robert Duvallt kérjék fel Watson szerepére A hétszázalékos megoldás filmváltozatában. 

Mindenki azzal jött, hogy jó-jó, de mi lesz az angolos kiejtéssel? Erre csak azt tudtam mondani, hogy kit érdekel a kiejtés, ha egy olyan kaliberű színész, mint Robert Duvall érdeklődik a szerep iránt.

Duvallt megkapták Watson szerepére, de a forgatás közben elég nagy aggodalmat keltett a játéka. Vagy annak a látszólagos hiánya. „Csak állt, elmondta a szövegét, és nem csinált semmit” – ez volt az első benyomása, és nemcsak önnek, hanem a rendezőnek, Herbert Rossnak is.

Valóban úgy festett, mintha nem csinálna semmit. Herbert Ross szóvá is tette a dolgot, de Duvall, aki meglehetősen tüskés alak, mérgesen csak annyit vetett oda, hogy „mégis mit akartok, grimaszoljak?”. Ennyiben maradtunk, jobbnak láttuk, ha visszavonulót fújunk. 

Végül Duvall nevetett utoljára. 

Amikor elkészült a film, és nemcsak jelenetekre bontva, hanem egyben is láthattuk az alakítását, akkor esett csak le, hogy mit is látunk: egy finom és nagyszerű alakítást. Isteni Watson volt.

Rendezőként az első filmje az Időről időre című időutazós mozi volt, amiben H.G. Wells a hetvenes évek San Franciscójában üldözi Hasfelmetsző Jacket. Ha A hétszázalékos megoldásnál mindent megtett, hogy megkapja Duvallt, itt épp az ellenkező feladat várta: a hárítás. A stúdió Mick Jaggert akarta Hasfelmetsző Jacknak, ön viszont nem. Kellemetlen helyzet lehetett, különösen, hogy találkoznia is kellett Jaggerrel.

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok egy nagy rock’n’roll-rajongó. De ez nem is olyan lényeges. A fő bajom az volt Jaggerrel, hogy Hasfelmetszőként könnyen el tudtam volna képzelni, de a Harley Streeten praktizáló sebészként nem. Attól tartottam, hogy eluralná a filmet, a nézők Mick Jaggert, a Rolling Stones arcát látnák, és nem azt, akit játszik. Ilyen érzésekkel ültem le vele. 

Zajlott a turnéjuk, Jagger elég fáradtnak tűnt. 

Nemcsak a rendezői szerep volt új, de abban sem volt túl sok tapasztalatom, hogy mitévő legyek az ilyen helyzetekben. Kínos találkozás volt, nem nagyon tudtunk mit mondani egymásnak. Sok idő telt el azóta, de ma is úgy gondolom, hogy jól döntöttem, amikor David Warnernek adtam a szerepet.

A memoárjában említi, hogy Steven Spielberget, a Vissza a jövőbe producerét sem hagyta hidegen az Időről időre, a stábja behatóan tanulmányozta a filmet.

Többször is találkoztam Spielberggel, emlékszem, a Másnap című filmem után azt mondta nekem, hogy alaposan ráijesztettem. Jó volt ezt hallani Spielbergtől. Arra már nem emlékszem, hogy az Időről időre megjegyzés mely alkalommal esett meg, de egy másik észrevétel nagyon is emlékezetes maradt. Valaki azt mondta nekem, hogy a Vissza a jövőbe olyan, mint az Időről időre, csak az okos részek nélkül.

Az Időről időre után gyorsan szintet lépett, önre bízták a William Shatner és Leonard Nimoy nevével fémjelzett Star Trek-éra második mozifilmjének megrendezését. És egyben azt a feladatot, hogy feledtesse a nem túl acélosra sikerült első rész emlékeit. Nemcsak a rendezéssel kínálták meg, a forgatókönyvbe is kedvére belenyúlhatott, úgy tűnt, minden sínen is van, mígnem jött Kirk kapitány, vagyis Shatner, és kijelentette, hogy ki nem állhatja a forgatókönyvet. Hogyan sikerült zöld ágra vergődnie a Star Trek-univerzum egóival?

Emlékszem, épp San Franciscóban jártam, George Lucas speciális effektekkel foglalkozó cégénél, az ILM-nél, hogy átbeszéljük, mire van szüksége a Star Trek-filmnek, amikor azzal hívott a film producere, Harve Bennett, hogy „figyelj csak, van egy kis problémánk, William Shatner utálja a forgatókönyvet”. Na, gondoltam, eddig csak egy filmet rendeztem, és úgy fest, a második nem is fog összejönni. 

Ha Shatner utálja a forgatókönyvet, a filmnek annyi. Nem tudtam nem észrevenni a helyzet iróniáját: egész délután a trükkökről kellett egyeztetnem az ILM embereivel, egy olyan film trükkjeiről, ami, biztos voltam benne, most már nem fog megvalósulni. 

Fogalmam sincs, hogyan éltem túl ezt a délutánt, azt sem tudom, miket mondtam, szerintem már akkor se tudtam. Egyetlen dolog járt csak a fejemben, hogy hadd kússzak vissza valahogy az ágyamba, hadd forduljak a fal felé, hogy örökre elfeledkezhessek erről az egészről.

És még hátravolt a szembenézés Shatnerrel.

Visszatértem Los Angelesbe, és kisvártatva megtörtént az is. Shatnert egy kicsit ismertem már korábbról is, nem csak a filmeken képes drámai alakításokra. Eljött a találkozó, és WIlliam Shatner azzal kezdte, hogy gyűlöli a forgatókönyvet, kész katasztrófa az egész. Ez volt a nyitány, és csak mondta és mondta a magáét. 

Egy dologra emlékszem csak az egész szóáradatból, de arra kristálytisztán; hogy rám jött a pisilhetnék. Rám jött, és nem eresztett. Shatner mondta a mondókáját, nekem meg állandóan ki kellett kéredzkednem. 

A visszatartott harag és feszültség így jött ki rajtam. Miután mindennek elmondta a forgatókönyvet, Shatner fogta magát, felállt és távozott. Hát jó, akkor ennyi volt, gondoltam, de szerencsére ott volt a producerem. Nyugi, mondta, nézzük csak meg, mi is történt valójában.

Mi történt valójában?

Meg kellett tanulnom, hogyan írjak forgatókönyvet úgy, hogy azzal a film sztárjának is a kedvében járjak. Például ha a film sztárjának olyan igényei vannak, mint William Shatnernek. Ez pedig Shatner esetében nem volt más, mint hogy Kirk kapitány a hősnek kijáró, megkülönböztetett figyelemben részesüljön. Amikor tisztába jöttem ezzel, már nem éreztem veszve a filmet. Ez menni fog, gondoltam, és 24 óra alatt átírtam az egészet. Nem sokkal azután, hogy elküldtem neki az új változatot, Shatner üzenetet hagyott a rögzítőmön. „Zseni vagy!” – ennyit mondott. Hosszú időn át őrizgettem William Shatner üzenetét. Megtanultam, hogyan kell úgy írni, hogy a forgatókönyv se sérüljön, és a sztár is megmaradjon.

Ez szép és jó, de ennek épp az ellenkezője történt egy évtizeddel később, amikor Gene Hackmant rendezte A cég érdekében című kémfilmben. Ami csak elromolhatott, az itt el is romlott: Hackman finoman szólva sem volt együttműködő, a filmet kész forgatókönyv nélkül kezdték forgatni, és utólag még ön is úgy nyilatkozott, hogy az eredmény katasztrofális lett.

Való igaz, Hackman és én nem jöttünk ki egymással. Nem tudtam, hogyan kezeljem azt a helyzetet, amikor a rendező – aki ebben az esetben én voltam – és a főszereplő ennyire nem találják a hangot. 

Ráadásul valahogy mindig sikerült valami olyat mondanom, ami felbőszítette Hackmant. 

Az is igaz, hogy egy rendkívül kimerült színész esett be a forgatásra. Hackman három filmet nyomott le gyors egymásutánban, a Személyes ügyet, a Hajszál híjánt és a Képeslapok a szakadékbólt. Akkor találkoztam vele először, amikor elkezdtük a forgatást, rá sem ért korábban találkozni. Éreztem, hogy baj lesz ebből, és nem is tévedtem nagyot. Hackman olyannyira kimerült volt, hogy azt ajánlotta, kerítsünk valaki mást a helyére. De már nyakunkon volt a forgatás, nem volt időnk mást találni. Hackman egyáltalán nem akarta ezt a melót, és ezt nem is mulasztotta el a tudtomra adni.

Az első kísérlete a Star Trekkel jól sikerült, a Star Trek II. - Khan haragja a trekkie-k, vagyis az elkötelezett rajongók tetszését is elnyerte, a címszereplő Khant a mai napig a sorozat egyik legjobb főgonoszaként emlegetik. És persze ott volt az az apróság is, hogy vette a bátorságot, hogy kinyírja Spock kapitányt. Hollywoodban persze mindenki feléleszthető, és a harmadik részben Spockot sem kerülhette el a végzete: feltámasztották őt is. Ez volt a fő oka, hogy bár felajánlották, nem vállalta a harmadik rész rendezését?

Amikor felajánlották, hogy rendezzem meg a harmadik részt, megkérdeztem, hogy jó, de miről fog szólni?. Mondták, hogy a feltámadásról. 

Mire én, hogy feltámadásban nem vagyok jó, nem tudom, hogy csinálják.

Nemet kellett mondanom. Leonard Nimoy jól érezte, hogy elérkezett az ő ideje, be is jelentette az igényét a harmadik rész megrendezésére. Emlékszem, felhívott, és elpanaszolta, hogy Michael Eisner, aki a Paramount stúdiót vezette akkoriban, mindenáron le akarja beszélni a rendezésről. Eisnernek nem tetszett, hogy Nimoy kezdő rendezőként magát akarja rendezni. Úgy vélte, ez túl nagy falat még egy tapasztalt rendezőnek is. Leonard végül mégis megkapta, amire vágyott.

Két részt rendezett Nimoy, egy részt Shatner, az eredeti gárda utolsó mozifilmjére mégis visszahívták, a Star Trek  VI. – A nem ismert tartományt ismét ön rendezte. Össze is veszett Nimoy-jal.

Magam sem tudom biztosan, mi történt. Becsültük egymást, ebben biztos vagyok, de olyanok voltunk, mint két tüskés alak. Ha hibát követtem el, és követtem el néhányat, Leonard ebben annak a bizonyítékát látta, hogy nem vagyok elég professzionális. Az is igaz, hogy néha nem találtam a hangot vele. Megvolt az a rossz szokásom, hogy rosszkor, rossz helyen, rossz hangsúllyal egyáltalán nem odaillő dolgokat mondtam neki. Bánom, hogy így történt. Bizonyos dolgokat nem, vagy nem úgy kellett volna mondanom vagy csinálnom. És persze olyan is volt, hogy egyszerűen csak félreértettük egymást, ahogy az bármilyen kapcsolatban megesik.

A kétezres években a filmesek újra felfedezték Philip Roth-ot, két regénye – a Szégyenfolt és A haldokló állat – is megkapta a maga hollywoodi feldolgozását és mindkettőnek ön írta a forgatókönyvét. Hogyan lett hollywoodi Roth-specialista?

Úgy, hogy Tom Rosenberg, a Lakeshore Entertainment nevű filmgyártó cég főnöke hatalmas Philip Roth-rajongó volt, és ha már volt egy filmgyártó cége, a fejébe vette, hogy Philip Roth-filmeket fog csinálni. Az sem tartotta vissza, hogy hát megfilmesíteni Roth-ot, szóval ez elég nagy szélmalomharcnak ígérkezett. 

Roth-ot nehéz filmre vinni, az a fajta szókimondás, aminek a mestere volt, nem könnyen ültethető át, mire a szövegéből film lesz, valami mindenképpen elvész útközben. Mindenesetre megvették a Szégyenfolt jogait és odaadták nekem, írjak forgatókönyvet belőle. 

Amit én meg is csináltam. Nem is sikerült olyan rosszul, mert még ki sem nézték a rendezőt, de Anthony Hopkins és Nicole Kidman pusztán a forgatókönyv alapján igent mondott. Aztán lett rendező is, Robert Benton, aki annyi mindent megváltoztatott az általam írt forgatókönyvben, hogy az idegbaj kerülgetett. De annyi hasznom azért származott a dologból, hogy a már említett Tom Rosenberg Roth-mániája nem lankadt és A haldokló állat adaptálását is rám bízta. Bevallom, én adtam a filmnek az Elégia címet.

Miért nem bízott a Roth-féle eredeti címben?

Mint minden címet, ezt is alávetettem a „drágám, szombat este van, mit nézzünk meg?” tesztnek. Valahogy nem éreztem, hogy a „drágám, A haldokló állatot nézzük meg” kiállná a próbát. 

Robert Benton, a Szégyenfolt rendezője igazi hollywoodi nagy öregnek számít; három Oscarja van, ebből kettőt a Kramer kontra Kramerért nyert, de ő írta a Bonnie és Clyde-ot is. Mint mondta, Benton teljesen átírta a forgatókönyvét. Mi szüksége volt erre?

Robert Bentonról azt mondják, hogy ha kap egy forgatókönyvet, azt teljesen át kell írnia, csak így érzi a magáénak. Pedig amikor meghallottam, hogy ő lesz a rendező, kifejezetten jó választásnak gondoltam. Ugyanaz a generáció, mint Roth, úgyhogy érteni fogja ezt a világot, ráadásul dolgozott már Nicole Kidmannel  – mindkét körülmény mellette szólt. Akkor még nem tudtam, hogy a nagy átírók közé tartozik. Ha engem kérdez, felpuhította a forgatókönyvet, de ez csak a személyes véleményem. Valaki azt mondta, hogy túl udvarias film lett. Talán inkább túl gój, válaszoltam rá (Meyer a „gentle” és a gentile" szavak hasonlóságával viccel – a szerk.)

És Roth mit szólt? Korábban nem sok jó szava volt a könyvei hollywoodi adaptációról.

Semmit sem hallottam felőle. Az egyedül hír, ami elért hozzám, hogy Roth odavolt Nicole Kidmanért. Úgy hallottam, szívesen megismerte volna jobban.

Nyitókép: CBS via Getty Images