Brian Cox: Tarantino gyerekes, Seagal bolond, Trump beteg – exkluzív interjú az Utódlás Logan Roy-ával

Egyike a nagy Shakespeare-színészeknek, megannyi emlékezetes Shakespeare-alakítással a dicsőséglistáján, a memoárja (Puttin the Rabbit in the Hat) szerint azonban azok közé a Shakespeare-specialisták közé tartozik, akik inkább Ibsent kedvelik. Kezdetben legalábbis Ibsen felé húzott.

Azt hiszem, egyformán szeretem őket. Shakespeare mindent tudott a színházról, arról is, hogy mi a felelőssége a színésznek. Hamlet tanácsa a színészeknek a mai napig érvényes. Shakespeare a nagy egészet jelenti, Ibsen ezen belül a férfi-nő kapcsolatoknak volt a mestere. Shakespeare-t ez annyira nem izgatta, talán mert az ő idejében a női szerepeket is férfiak játszották. Persze, a Kleopátra nagy szerep, de Shakespeare-nél azért a férfi nézőponté a főszerep, míg Ibsennél a férfi és a női szerepek inkább egyensúlyban vannak. Ettől persze még egyiket sem helyezném a másik elé.

Egy másik nagy Shakespeare-színészről, Ian McKellenről írja, hogy bár sok mindenben nagyra tartja, és dolgoztak is együtt többször filmen és színházban, a színészi stílusával szemben akadnak fenntartásai. Nagyon más iskolát képviselnek.

Azt hiszem, Ian a korral sokkal mélyebb színésszé vált, sokat változott. A fő különbség közte és köztem, hogy ő hajlamosabb átvenni az irányítást. Van ő, és valahol a távolban a többiek, mindenki más. Ez a hozzáállás egyébként teljesen érthető. És ez egy szemernyit sem csökkenti Ian érdemeit, mindazt, amit a mai modern színház neki köszönhet. Ami azt illeti, míg én a Hosszú út az éjszakába főszerepét játszom a West Enden, ő a szomszédban Falstaffot alakítja. 

Fiatalabb korában némi showman-ség vegyült Ian játékába. Ez persze szintén működhet, nekem sincs ellenemre a dolog, csak néha elnyomja azt, amiről a darab valóban szól. De afelől semmi kétség, hogy Ian mennyi mindent tett a színházért. 

És mennyi mindent tett a meleg-mozgalomért. Csak csodálni lehet a kiállásáért. És éppenséggel szocialistának sem utolsó. Ezekért mindig is nagyra tartottam. Lehetnek kifogásaim a színészetével szemben, de láttam a nagy alakításait is. Csupán arról van szó, hogy másfajta színészek vagyunk, máshonnan jövünk. És ezzel nincs is semmi baj.

A memoárját egy nem túl hízelgő anekdotával kezdi, a történet főszereplője minden, csak nem Shakespeare-színész. Az embernek az az érzése támad, hogy sem emberként, sem színészként nem kedvelte meg túlságosan Steven Seagalt, akivel a Tisztítótűz című filmet forgatta.

Az az igazság, hogy inkább sajnálom Stevent. Van abban némi irónia, hogy a hollywoodi akcióhősök közül akkoriban ő számított a legbalosabbnak. Hogy most merre tart, azt nem tudom. Szorult helyzetét leginkább annak köszönheti, hogy hát nem egy színész. Talán ő sem tartja annak magát. Az egyik stúdiófőnök lejárt edzeni hozzá, így kezdődött a hollywoodi karrierje. Ami igen sikeres is volt. 

De hogy mi fán terem a színészet, arról lövése sincs. Amikor elkezdtünk forgatni, kiderült, hogy nem lesz ott azokban a jelenetekben, amikben hozzá kell beszélnem, de ő nem látszik. Szokás, hogy a másik színész besegít ilyenkor, ha nem is látszik. Mondtam is a rendezőnek, hogy nagy megkönnyebbülés, hogy Steven nem jön, az csak megzavarná a koncentrációmat.

Mert fogalma sincs, miről szól ez a szakma. Emberként pedig egy kicsit bolond. De ennél többet inkább nem mondok, mert kezd olyan hírem lenni, hogy leszólom az embereket. Mindenki változhat, még Steven Seagal is. Egy kicsit ugyan késő van már ehhez, de nem kizárt. Mindenesetre jobb, ha több kedvességgel viszonyulok az embertársaim felé.

Számos nyilatkozatából tudni lehet, hogy nincs valami nagy véleménnyel a method acting nevű legendás módszerről. Két nagy színésszel is dolgozott, akik a hírhedt „method” hívei: Daniel-Day Lewisszal A bunyósban, Jeremy Stronggal az Utódlásban játszott együtt. Ugyanaz volt mindkét kollégájának a technikája?

Jeremy Strong Daniel Day-Lewis asszisztense volt egy időben, sok mindent fel is szedett, amit Danieltől látott. A method módszerrel csak annyi a bajom, hogy kizárja a kollektív együttműködést. Szocialista vagyok, hozzám már csak emiatt sem áll annyira közel. Én, én, én, én és én! Erről szól a method. A „mi” hiányzik belőle. Amúgy nagyszerű alakítások születtek így, Dan pedig hatalmas színész, teljesen átadja magát a szerepeinek, csak hát a csapatmunka nem fér össze ezzel a megközelítéssel. Mint mindenki más, én is hajlamos vagyok a hiúságra, de a csapatszellem olyasvalami, amit már diákként belénk neveltek. Bennem is megvan a hajlam arra, hogy leuraljam a pályát, oda kell figyelnem, hogy ne legyek túl sok. 

Ha valamire megtanított az Utódlás, az a csapatmunka fontossága. A sorozat sikere az összjátéknak köszönhető. Nem Jeremynek, nem nekem, hanem a csapatnak. 

Együtt játszani Jeremyvel vagy Dannel, az valami csodálatos színészileg. A közös jelenetek nagyszerűek. És mégis, a method akadályt gördít a csapatjáték elé.  Jeremyt több esetben is érte kritika emiatt. Miközben nagyszerű színész. De valamikor el kell jönnie a felismerésnek, hogy nem csak rólad szól ez az egész. Az alakítás nagyszerű, az oda vezető út a kérdéses. A ne szólj hozzám hozzáállás. És nemcsak az a kérdés, hogyan bánsz a színészkollégákkal, hanem az is, hogy miként viselkedsz a stábbal és a többiekkel.

Daniel Day-Lewis kétszer is visszavonult. Először A bunyós után, amikor cipókészítőnek állt Firenzében, utoljára pedig a Fantomszál után, és azóta sem tért vissza. Volt, hogy úgy gondolta, jó lenne nyugdíjba vonulni, vagy esetleg átváltani a cipőkészítésre?

Nem, nem, semmiképp sem, a visszavonulás ki van zárva. Ha nyugdíjaztam volna magam, már rég halott lennék. Talán majd egyszer. Most, hogy heti nyolcszor játszom a Hosszú út az éjszakában londoni előadásában, azért néha elfog az érzés, hogy ez már egy kicsit sok. Kifacsarnak belőlem mindent, ami, lássuk be, nem túl igazságos. Azokon a napokon, amikor nemcsak esti, de délutáni előadásom is van, fél 11 kor megyek el itthonról és éjfélre esek haza. Ez rendkívül megterhelő, különösen hogy egy ilyen fajsúlyú darabot játszunk. De nem, a visszavonulást nem nekem találták ki.

Arról is ír a könyvében, hogy hány színészkollégáját – például Richard Harrist, John Hurtot vagy Nigel Terryt – látta küzdeni az alkohollal. Saját bevallása szerint ön nem tartozott a nagy ivók közé, de két dolognak még ön sem tudott ellenállni: a Margarita koktélnak és a kannabisznak.

Azért nem lett belőlem rendszeres Margarita-fogyasztó, inkább csak alkalmi. Kezdjük azzal, hogy sosem szerettem a pubokat, a kocsmakultúrát. Sosem szerettem ezt az összeborulós, „rúgjunk be együtt, fiúk” dolgot. Gyerekkoromban a kocsmák este kilenckor zártak, láttam az utcára kitántorgó és összeeső férfiakat. Munka után az első útjuk a kocsmába vezetett, és csak ittak, amilyen gyorsan csak tudtak, persze üres gyomorra. Tudom, ma már más a hangulat, de a gyerekkori élmények egy életre eltántorítottak ezektől a helyektől. 

A marihuánának más szerepe van az életemben. 

Feszültségoldásra használom. És már nem élek vele mindennap. A nap végén szoktam szívni, és csak akkor, ha az átlagosnál is rosszabb napom volt. Segít kikapcsolni. Mégiscsak jobb, mint az alkohol.

Egy másik kollégája, Michael Gambon is fontos szerepet játszik a könyvében, olyannyira, hogy Dumbledore egykori alakítóját a legutolsó mondatban is emlegeti. Ami egyben egy fohász is: „Édes istenem, add, ne Michael Gambon mondja a gyászbeszédemet!” Gambon azóta sajnos meghalt, ez a veszély nem fenyegeti többé, egykori kollégája azonban nagy hatást tehetett önre. Még ha ez a hatás nem is volt mindig kellemes. Milyen gyászbeszédet mondott volna Gambon, ha alkalma adódik rá?

Michaelnek kegyetlen humora volt. Briliáns színész volt, nagy élmény volt színpadon lenni vele, de ha elunta magát, egyszerűen abbahagyta a játékot. Mint például az Othellónkban is. Ez akkor történt, a hatvanas években, amikor még egy fehér férfi eljátszhatta Othellót. Ma már képtelenség lenne. Szóval Michael volt Othello, én meg Jágó. És voltak esték, amikor ott állt a színpadon és egyszerűen abbahagyta a játékot. Magamra maradtam. 

Amikor felelősségre vontam, hogy Michael, mi volt ez, csak annyit felelt, hogy elunta magát. 

Azt éreztem, hogy legbelül mindig valahol máshol van, mintha sosem lenne teljesen elégedett. Megvolt a sötét oldala. Ír volt, ahogy az én felmenőim is, úgyhogy ezt a részét érteni véltem. Amit kevesen tudnak róla, hogy antik pisztolyokat újított fel, ez volt a szenvedélye. Gyakorlati ember volt ebben az értelemben. És közben ott volt ez a kíméletlen, csodálatos humora. Nagyszerű ember volt, nagyon szerettem. Persze csak vicceltem, amikor azt írtam, hogy csak ne Michael mondja a gyászbeszédemet. Isten tudja, miket mondott volna! Elképzelni sem tudom. És ő is meghalt. Így megy ez az én koromban, egyre több halottja lesz az embernek.

„Úgy tűnik, ebben a könyvben mindenki halott, vagy el van törölve” – írja egy helyen, majd rátér Mel Gibsonra, aki az eltöröltek kategóriájába tartozik. Játszott a Gibson-rendezte A rettenthetetlenben, és a leírtak szerint kellemes emlékeket őriz a közös munkáról.

Melnek megvan a maga baja, ez nem kétséges. Ebben szerepe lehetett az apjának, aki szélsőséges katolikus volt. Azt hiszem, valahonnan innét jöhet, ami Melt kínozza. Én is katolikus családba születtem, úgyhogy közelről ismerem ezt a közeget, de az én fejembe nem sulykoltak bele semmit. Ma már nem is vagyok vallásos, nem hiszek istenben. Az én szememben az egyetlen igaz templom a színház. A színház mindig az embert vizsgálja, hogy ki miben hisz és ez hogyan hat ránk. Ezért is szeretem annyira a színházat. 

Ami Mel Gibsont illeti, egyetlen rossz szavam sem lehet róla.

Lehet, hogy hülyeségeket beszélt részegen, lehet, hogy erőszakosan viselkedett, de rendezőként nagyra tartom. Az Apocalypto nagyszerű film. Nem vagyok a cancel culture híve, nem szeretem ezt az állandó korrigálási kényszert, és a helyzet, ahogy látom, egyre csak rosszabbodik. Utálom a Bibliát, de ettől még nagyon igaznak tartom, hogy  „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Nem csinált titkot belőle, hogy egyes felkérésekre azért mondott nemet, mert keveset fizettek volna. Ezért nem láthattuk például a Trónok harcában sem. Kevés pénzt ajánlottak, ráadásul már az első évadban kinyírták volna. Az Utódlásban azonban, az eredeti tervek ellenére nem nyírták ki az első évadban. A Succession elsöprő sikere magasabb fizetési kategóriába tette Hollywoodban?

Valószínűleg. Persze, kétélű fegyver ez is. A pénz sem elhanyagolható körülmény, de maga a munka mindig fontosabb volt. Nagyon régóta a pályán vagyok, sok mindent elvállaltam, amit ez az iparág kínált, de mindig időt szakítottam arra is, ami nekem volt fontos. És akkor hetvenes éves lettem, és jött Logan Roy szerepe, és hirtelen mindenki megismert. Ami szép és jó, de előtte azért lehúztam már ötven évet színészként, csináltam azért mást is.  

Most például egy londoni színházban játszik, James Tyrone-t alakítja a Hosszú út az éjszakába című darabban.

Életem legnehezebb szerepe. Rég nem merített ki ennyire színészi feladat. Tudja, gyerekként nagyon nagy szegénységben éltem, ezt az ember sohasem felejti el. Damoklész kardjaként lebeg feletted egész életedben. Nehéz az út a szegénységtől a sikerig. Ez volt az azonosulási pontom James Tyrone-nal. És ez egy fájdalmas azonosulás.  De mindenképpen vissza akartam térni a színpadra, hiszen ez jelenti a színészi gyökereimet. 

A gyerekkori szegénységbe belefért egy-egy színházjegy?

Munkáscsaládba születettem, 14 éves voltam, amikor először láttam színházat belülről. És addig se nagyon hiányzott, mert én a moziért voltam oda. Az amerikai filmekért rajongtam, nem az angolokért. Skót gyerekként képtelen voltam azonosulni az angol filmekből áradó osztálytudattal. Az amerikai filmek ezzel szemben egy jóval egalitáriusabb világban játszódtak. Persze Amerika sem teljesít mindig olyan jól e téren, a gyakorlat messze elmarad az elmélettől. Mostanában különösen rossz a helyzet, Amerika nem találja önmagát. 

A helyzetet pedig Donald Trump csak súlyosbítja. Nem értem, hogy lehet hinni egy olyan embernek, aki nyilvánvalóan őrült. 

Valami kellemes, szép helyre kéne beutalni, ahol megkaphatja a szükséges McDonald’s-adagját és hozzá kedvére teázhat, kávézhat. Nyilvánvaló, hogy Donald Trump nem egy egészséges ember.

Létezik egy speciális jelenség, amit ön a „Brian Cox-átoknak” hív.  A Brian Cox-átok első alkalommal akkor jelentkezett, amikor még jóval Anthony Hopkins előtt ön eljátszotta Hannibal Lecter szerepét Michael Mann filmjében, Az embervadászban. Nagyot alakított, de mindenkinek Hopkins későbbi, Oscar-díjas alakítása jut az eszébe Lecterről. Harminc évvel később eljátszotta Churchillt, de ugyanabban az évben mutatták be Gary Oldman Churchill-filmjét is, amiért Oldman elnyerte az Oscart. A Cox-átok megint lecsapott. A Lecter-ügy megedzette annyira, hogy a Churchill-ügynél már nem érte nagy csalódás?

A valóság már csak ilyen: kemény. El kell fogadni. Volt némi irónia abban, hogy ugyanaz volt az ügynökünk, Anthony Hopkinsnak és nekem. Emlékszem, amikor az illető megemlítette, hogy felajánlottak Tonynak egy szerepet, egy Lecter nevű alakot, aki eléggé hasonlít arra a Lecktor nevű alakra, akit én játszottam Az embervadászban. Valamilyen oknál fogva Michael Mann filmjében nem Lecternek, hanem Lecktornak hívtak, már nem tudom, miért. Majd az ügynököm így folytatta: ja, igen, egy regényadaptációról, A bárányok hallgatnakról van szó. Thomas Harris (a Lecter-könyvek szerzője) még a megjelenés előtt elküldte nekem A bárányok hallgatnak kefelevonatát. De Jonathan Demme, a filmváltozat rendezője egy saját Lectert akart. Tonyt választotta és Tony hatalmasat alakított. Ez egy ilyen pálya. Az embernek már az elején hozzá kell edződnie ezekhez a helyzetekhez.

Mennyire az elején?

Annyira, hogy alig múltam húsz, amikor Michael Gambon elhappolt előlem egy tévés szerepet. Birminghamben játszottunk mindketten, a helyi színházban. Michaelnek nézeteltérése támadt egy másik színésszel, akivel megosztotta az öltözőjét, úgyhogy átköltözött hozzám. Így történt, hogy egy előadás után, amikor bekopogtattak az öltözőmbe a The Borderers címűtévésorozat készítői, hogy szerepet ajánljanak nekem a sorozatban, Michael nyitott ajtót. És az övé lett a szerep. 

Mondanom se kell, hidegzuhanyként ért a dolog. Némi pénzt és ismertséget reméltem ettől a sorozatszereptől, fiatal házas voltam, mindkettő jól jött volna. Sokkos állapotban voltam napokig, de végül elengedtem. 

Michael kisgyerekes apa volt, szóval, megbékéltem végül a gondolattal, hogy övé lett a szerep. Jó lecke volt, hamar belekóstoltam, hogyan működik a biznisz. Meg kell tanulni elengedni ezeket a dolgokat.

Logan Royt mintha nehezen engedte volna el. Logan az Utódlás utolsó évadjának harmadik epizódjában távozott az élők közül, de ön szerint túl korai volt a halála.

Egy kicsit korainak gondoltam a halálomat, ennyi az egész. Azt egyáltalán nem bántam, hogy kinyírják Logant, mégiscsak Utódlás a sorozat címe, valamikor meg kellett történnie az utódlásnak. Ugyanakkor azt éreztem, hogy Logan nélkül a gyerekek története repetitívvé vált. A temetés, mondjuk, az nagyszerű volt és Kieran Culkin végig remekelt a negyedik évadban, megérdemelt minden díjat. 

Jó volt látni Kieran színészi felemelkedését az utolsó évadban. 

De valóban úgy éreztem, hogy Logan halálával ismétlődni kezdtek a helyzetek. Én egy kicsivel tovább tartottam volna életben. A harmadik epizód helyett a hatodikig vártam volna a halálommal. Jesse Armstrong (a sorozat atyja) épp a minap mondta nekem, hogy igen, lehet, hogy túl korán nyírtunk ki.

Az Utódlás előtt főszerepet játszott Edelényi János filmjében, a Jutalomjátékban. Egy nagy Shakespeare-színészt, egy élete vége felé járó színészlegendát alakított. Magas labdának tűnhet egy ilyen szerep, de megvannak a veszélyei, ha nagy Shakespeare-színészek nagy Shakespeare-színészeket játszanak, Al Pacino is próbálkozott ezzel a Philip Roth regényéből készült The Humblingban; hát, nem jött ki túl jól belőle.

Aggodalmaim nem voltak a szerep kapcsán, tetszett a forgatókönyv, a hajdani nagy színész szerepe, aki Parkinsonnal küzd és ápolóra van szüksége. Al Pacino nagy színész, de ő és a hozzá hasonlóan nagy amerikai színészek egészen máshogy képzelik a klasszikus színházat, mint a britek. Ami egyébként teljesen rendben is van. 

Emlékszem Pacino Shakespeare-filmjére, amit a III. Richárdról készített. Richárd nyomában a címe. Az igazat megvallva egyáltalán nem tetszett. Al Pacinót nagyon nagyra tartom, de ezt a filmjét nem. 

Csodás ember, remek színész, épp a minap került elém valamelyik csatornán a Szemtől szemben, Michael Mann filmje Pacinóval és De Niróval. Bele-belenéztem. Nagyszerű film. De visszatérve a Jutalomjátékra: ezt az alakot jól ismertem, magamból dolgoztam. És szerintem működött is. Ráadásul szabad kezet kaptam, a díjátadón elhangzó filmvégi beszédet át is írtam, magamhoz igazítottam. Ha valamiben, ezekben a filmes díjátadókban nem hiszek. A maiak még annál is borzalmasabbak, mint amilyenek régebben voltak. A pillanatnyi divatról szól minden.

Az volt az érzésem a könyvét olvasva, hogy Tarantinót is csupán divatnak tartja. Mindenesetre azt írja Quentin Tarantino munkásságáról, hogy felszín az egész, mélység nélkül. Kemény szavak. De azért oda lyukadt ki, hogy ha Tarantino hívná, menne.

Érdekelne, hogy dolgozik, mi a módszere. Emlékszem, beültem a Ponyvaregényre, de otthagytam a filmet. Túl sok volt nekem az erőszak. Azután jöttem ki, hogy szétlövik a kocsiban ülő srác fejét.

Sok volt a szenzációhajhász erőszakból, ami Tarantinóra jellemző. Gyerekes vonásnak tartom. Nem vagyok nagy rajongója Tarantinónak, de szívesen dolgoznék vele, hogy a saját szememmel lássam, milyen a vele való munka. 

Ami ezek után biztosan nem fog összejönni. A Jackie Brownt viszont nagyszerű filmnek tartom, egy jó könyv remek adaptációja. Szerintem ez Tarantino legjobb filmje. Ebben nem csak a saját feje után ment. Persze, mindenkiben megvan a hajlam erre, bennem is megvolt, és hát a korral egyre nehezebb változni. Ezt nagyon is jól tudom. Arra készülök épp, hogy megrendezzem életem első filmjét. És tele van a gatyám.

Nyitókép: Jeff Kravitz/FilmMagic for HBO & Max