Hitler újonnan előkerült naplója átírta volna a történelemkönyveket, ha nem lett volna olcsó hamisítvány

1983. április 25-én a Stern magazin szenzációs bejelentést tett: sztárriporterük felfedezett több olyan dokumentumot, amelyek állításuk szerint Adolf Hitler személyes naplójának töredékei voltak. A szóban forgó papírokat egy 1945-ös drezdai repülőgép-szerencsétlenség óta hitték elveszettnek. A lap rendszerezte az előkerült dokumentumokat, majd elkezdte azokat publikálni.

A magazin vezetői azt állították, hogy a naplótöredékek nyomán nemcsak Hitler életrajzát kell majd átírni, hanem a Harmadik Birodalom tejes történetét. A kézzel írott bejegyzésekben egészen apró, mindennapi élményekről tett említést a führer, a naplóból – az azt felfedezők hangzatos állítása szerint – az is kiderült, hogy 

a „meglepően érzékeny diktátor valójában azt sem tudta, hogy mi történik a koncentrációs táborokban a zsidókkal”. Két héttel később a naplókról kiderült, hogy hamisítványok, 

ráadásul nem is különösebben jók. Kiderült, hogy a kamu Hitler-naplót egy Konrad Kujau nevű szélhámos írta meg. A Stern egykori főszerkesztője, Felix Schmidt így emlékszik vissza a napra, amikor beállítottak az újsághoz az állítólagos Hitler-naplóból származó töredékekkel. Schmidt beszámolója szerint a személyes naplóját gondosan vezető Hitler képe egyfajta kollektív őrületet keltett a Stern szerkesztőségének felsőbb szintjein.

„Körülbelül négy hónapja voltam a Stern egyik felelős szerkesztője – a háromból az egyik –, és megkértem a titkárnőmet, hogy fél órán belül hívja be az irodámba Gerd Heidemannt, a kortárs történelmi rovat újságíróját. Heidemannt ritkán lehetett megtalálni a szerkesztőségben, gyakran eltűnt hetekre anélkül, hogy bármilyen jelzést hagyott volna, hogy hol van és hogyan találjuk meg” – idézte fel Schmidt.

Heidemannt a magazin egyik legjobb nyomozójának tartották annak ellenére, hogy köztudottan gyengéje volt minden olyan tárgy, műalkotás, történelmi lelet, aminek köze volt a nácikhoz. A náci emléktárgyakból álló gyűjteményében az a jacht is helyet kapott, amely egykor Hermann Göringé, a Harmadik Birodalom második emberéé volt.

Abban az időben a riporter – akiről azt pletykálták, hogy romantikus kapcsolatban állt Göring lányával, Eddával – úgy tűnt, egészségtelenül vonzódik a náci korszakhoz, de a kedélyeket mindig azzal nyugtatta, hogy csak a történelem iránt érdeklődik, nem pedig a náci ideák érdeklik. A kamu naplós botrány után Heidemannt azzal vádolták, hogy valóban náci szompatizáns volt. Személye azért fontos a történetben, mert ő volt az, aki gyakorlatilag bejuttatta a laphoz Kujau hamisítványát. Kiderült, hogy az újságíró titokban, a főszerkesztők tudta nélkül elkezdett tárgyalni a lap kiadójával – ez derül ki legalábbis Schmidt visszaemlékezéséből, amiből a New Yorker közölt részleteket 2013-ban.

Schmidt azt akarta, hogy Heidemann menjen Törökországba, hogy a pápa elleni merényletkísérletről tudósítson. Mielőtt elérte volna, és átadta volna neki a megbízást, őt és a másik két főszerkesztőt, Rolf Gillhausent és Peter Kochot is behívták a magazin kiadójának irodájába, ahol féltucatnyi füzet hevert az asztalon.

Ezek Hitleréi voltak

– közölték velük az irodában.

Utólag kiderült, hogy csak egy meglehetősen gyenge hamisítványról volt szó: az egyik legszembeötlőbb hibája az volt, hogy Kujau a gótikus „F”-et összetévesztette az „A”-val, így az első naplók véletlenül „FH” címkével jelentek meg Adolf Hitler monogramja, az „AH” helyett. Kiderült, hogy mire a főszerkesztők tudomást szereztek a naplóról, addigra Heidemann és egy másik szerkesztő már javában tárgyalt erről a kiadóval. Schmidt, Koch és Gillhausen bevonódtak a sztoriba, és már nehezen is tudtak volna kihátrálni, mert 

a kiadó már egymillió német márkát fektetett a napló újrakiadásába.

Maga Heidemann kezdte el győzködni el a vezetőket arról, hogy hatalmas történelmi leletre bukkantak, ami egy 1945 áprilisában történt repülőszerencsétlenség után került elő. A történet szerint a Hitler személyes tárgyait szállító repülő Drezda közelében zuhant le, a führer értékes emlékeit pedig a helyi gazdák rejtették el, majd később egy magas rangú NDK-s tiszt őrizte őket. Az újságíró állítása szerint úgy kerültek hozzájuk a dokumentumok, hogy a szóban forgó tiszt el akarta adni azokat. 

Később kiderült, hogy a napló hamisítvány volt, az NDK-s tiszt pedig valójában nem is létezett. Konrad Kujau amúgy valóban az NDK-ban, Drezda mellett nőtt fel, innen jött a sztori ötlete. A hamisítvány szerzője maga is szimpatizált a náci ideológiával, a náci diktátort pedig istenítette. Ez az imádat a műben is tetten érhető volt, ami érthetően aggályos volt, ráadásul ekkor még alig 38 év telt el a második világháború vége óta, és a német társadalomban épp a világháborús bűnök feldolgozása zajlott. Ezt az egyébként nehéz folyamatot hátráltatta a Hitlert emberséges, kedvelhető vezetőként ábrázoló hamis napló. 

A naplót jegyző Kujau és a nácikkal rokonszenvező Heidemann is börtönbe került, miután kiderült, hogy a mű hamisítvány. 

A történet az elmúlt évtizedekben több alkotót is megihletett, az 1991-es brit Selling Hitler sorozat formájában dolgozta föl az eseményeket, egy évvel később pedig Németországban jött ki a Schtonk! című szatírikus film.

A Faking Hitler a legújabb és eddigi legdrámaibb feldolgozás, ami hat részben mutatja be, hogy hogyan sikerült eladni a kamu naplót, majd végül hogyan ítélték el csalás miatt Kujaut és Heidemannt. A teljes sorozat az RTL+-on nézhető végig.

Nyitókép: Wolfgang Wiese/ullstein bild via Getty Images