„Nagy megtiszteltetés volt a Saul fia főszereplőjével játszani” – exkluzív interjú a Semmelweis Ignácot játszó Oscar-díjas Mark Rylance-szel

Régóta közeli viszonyt ápol Semmelweis Ignác alakjával…

Akárcsak önök, mindannyian…

De ön nap mint nap el is játssza, és a színdarab ötlete is öntől származik. Semmelweis-t még a barátai sem nevezték volna könnyű természetűnek, az ellenségeiről nem is beszélve. Megkedvelte a tragikus sorsú magyar orvost az életével való intenzív foglalkozás során?

Attól tartok, bennem is megvan Semmelweis egy-egy jellemvonása, úgyhogy a kérdés meglehetősen az elevenembe hatol. Mindig is vonzottak azok az ötletek, elképzelések, amelyek kívül esnek azon, amit a többség általánosan elfogadottnak szokott tekinteni. Könnyen dühbe tudok jönni, ha az emberek lekezelően legyintenek ezekre a dolgokra, ha nem vesznek tudomást róluk, vagy ha bizonyos tényeket egyszerűen nem hajlandók figyelembe venni, mert nem illenek bele a saját világlátásukba. 

Magamra ismertem Semmelweis vérmérsékletében, makacsságában, a fel-feltámadó dühében. 

Eleinte talán nem is voltam tisztában vele, de tudattalanul valószínűleg ezek vonzottak az alakjában, amikor felfedeztem magamnak. Szóval, igen, nagyon is kedvelem Semmelweist, az árnyékos oldalával együtt.

Amikor legutóbb beszélgettünk, említette, hogy Céline, akinek Semmelweisről szóló könyve megismertette a tragikus sorsú orvos történetével, Krisztus-szerű alakként ábrázolta a magyar orvost. A színpadon mennyi maradt meg ezekből a krisztusi vonásokból?

Felhasználtuk ezt a megváltó-szerepet is, főleg abban, ahogy Semmelweis önmagára tekint. Szinte krisztusi felelősséget érez, hogy emberéleteket mentsen. Céline úgy állítja be a dolgot, hogy e Krisztus-szerű zseni vesztét a rothadt rendszer, kizárólag a kor ortodox orvostársadalma okozta. Ehhez képest nálunk az ötödik felvonás elején Semmelweis azt mondja: 

Láttam a kárt, amit a kezeim okoztak, de sosem láttam a kárt, amit az elmém okozott. A büszkeségem, a félelmem. Nem vagyok megváltó, akit keresztre feszítettek, én vagyok a kereszt, amit másoknak kell cipelniük.

Szerettem volna egy jelenetet, amikor felismeri, hogy a saját makacssága, a büszkesége, a félelmei, a saját haragja és a türelmetlensége is ellene dolgoztak. Ez egyébként egy reményt keltő jelenet, hogy e beismerése után nagyobb türelemmel lesz a világ felé és így talán meg tudja értetni az orvostársadalommal az életmentő felfedezését. De persze nem képes rá, ismét elhatalmasodik rajta a leküzdhetetlen harag, annyira felháborítja a tudatlanság és a változásokkal szembeni zsigeri elutasítás, ami a kort jellemezte. A darab utolsó részében sok szófordulatot felhasználtunk Semmelweis saját leveleiből és műveiből; ez az a rész, amikor maga alá temeti a káosz, az elmezavar, majd egy bécsi elmegyógyintézetben végzi, ahol agyonverik. Szóval, Céline-hez visszatérve, igen, átvettünk a Semmelweis-könyvének Krisztus-szerű megváltó alakjából is, és persze hozzátettük a saját értelmezésünket.

Mint mondta, katolikus és protestáns neveltetést is kapott. Hogy fért meg a kettő együtt?

Apám családja nagyon is buzgó katolikus volt, olyannyira, hogy voltak, akik a családjából el se mentek az esküvőjére, mert egy anglikán nőt vett feleségül. Az esküvői fogadalom része volt, hogy a szüleim elkötelezték magukat, hogy a gyerekeik katolikus és anglikán neveltetést is kapnak. Hogy majd felnőttként eldönthessük, melyiket válasszuk. Úgyhogy a nagy ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor kétszer kellett templomba mennünk, az év többi részében pedig egyik héten a katolikus, a másik héten az anglikán templomba jártunk. A szüleim nem voltak bigott vallásosok, de spirituális emberek voltak. Azt hiszem, ez elsősorban a nagyapámtól jött, aki nem rajongott a vallásért, de nagyon szerette a Bibliát és mélyen hitt a tanításban, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Jótékony, cselekvő ember volt, azt hiszem, az ő hatására kezdtem érdeklődni a különböző spirituális hagyományok iránt.

Nemrég a Guardianben azt válaszolta, hogy azért hagyta faképnél az egyházat kamaszként, mert nem nagyon találta a kapcsolatot egy olyan Istenhez, aki elutasította a homoszexuálisokat és megmondta a nőknek, hogy mit ne tegyenek.

15-16 éves koromban már nem kértem többet a vallásokból. Fejest ugrottam az egzisztencializmusba, amit aztán sokféle fázis követett. Végül aztán visszatértem egy olyasféle spiritualizmushoz, aminek semmi köze semmiféle szervezett valláshoz. Leginkább talán a szufizmus áll közel hozzám. 

Az alapján, amit a szervezett vallásokról tudok, mindig úgy tűnt, hogy nagyon behatárolt az általuk elképzelt Isten. Elég nagy korlátoltságra vall, ha egy olyan Istent kell elképzelni, aki elutasítja például a homoszexuálisokat és csak a heterókat fogadja el. Elég szűkös értelmezése ez az isteni szeretetnek, amiről egyébként azt gondolom, hogy része az univerzumnak.

A vallás inkább társadalmi, politikai eszköznek tűnik a szememben. Biztos vagyok benne, hogy sok jó cselekedetet köszönhetünk annak, ahogy sok rosszat is. A kereszténység történetéhez például rengeteg erőszak tapad, talán a legtöbb, amit egy vallásról a történelem során feljegyeztek.

Semmelweis alakján kívül egy másik magyar is keresztezte az útját az elmúlt években: ön alakítja Sátánt, Röhrig Géza pedig Jézust Terrence Malick régóta készülő filmjében, amit a titkolózásáról híres rendező Jézus-filmjeként szokás emlegetni (a jövőre bemutatandó film jelenleg a The Way of The Wind címet viseli).  Röhriget is kikérdezte Semmelweisről, Semmelweis hazájáról, az egykori és mai magyar viszonyokról?

A filmforgatásokon nincs sok idő beszélgetni a másikkal. Ott álltam, mint Sátán, a fejemben 28 oldalnyi monológgal, míg Krisztus alig szólt egy szót is. Az idő nagy részében Sátánként kísértem Krisztust, ez nem az a helyzet, amikor sok mindenről lehet beszélgetni. A forgatásokon nincs idő próbálni, szóval ez nem a nagy csevejek ideje. Olyan ez, mint mikor a bokszoló már csak arra koncentrál, hogy a ringbe szálljon. Ilyenkor nem segít, ha a magyar történelemről beszélgetünk. Különösen nem egy Terrence Malick-filmben, ahol nagy tétje van mindennek. 

De nagyon jól kijöttem Gézával, nagy megtiszteltetés volt a Saul fia főszereplőjével játszani. A Saul fiának szerintem ott a helye minden idők tíz legjobb filmje között és az alakítása káprázatos. Remélem, Terrence egyszer befejezi a filmet.

Terrence Malicknél ezt sosem lehet biztosra venni.

Nála sosem, de szerintem ez inkább jó jel. Olyan ez, mint egy üveg bornál, vagy whiskey-nél; idővel csak jobb lesz. Terrence sem siet el semmit, nagyon fontos történet ez a számára.

A Kémek hídja hozta meg önnek az Oscart, de Steven Spielberg már évtizedekkel korábban megkínálta egy szereppel. Kering egy történet önről, hogy amikor aközött kellett választania, hogy igent mondjon Spielbergnek A Nap birodalma egyik szerepére, és aközött, hogy a londoni National Theatre ajánlatát fogadja el, ön a Ji csinghez fordult tanácsért és végül kikosarazta Spielberget. Valóban a Ji csing hatására döntött így?

Így történt, igen. A Ji csing csodálatos tanácsadó (a Ji csing a konfucianizmus szent könyveiként tisztelt öt klasszikus egyike – a szerk.), de nem fog igennel vagy nemmel válaszolni egyetlen dilemmára sem. Nem fogja megmondani, hogy ezt tedd, vagy azt tedd. De ha változás előtt állsz, ha válaszút elé érkeztél és tanácstalan vagy, hogy melyik irányt válaszd, akkor segíthet. Arra már nem emlékszem, milyen választ kaptam a Spielberg-filmet illetően, de a színházzal kapcsolatban egy olyan hexagram jött ki, amelynek a jelentése az volt, hogy közösség. Fontos jel volt, mert emlékeztetett rá, hogy eredetileg miért is akartam bekerülni a színház világába.

Miért?

Díszletmunkásként kezdtem és kezdetben rettenetesen félénk voltam, de vonzott, hogy közösségben lehetek, hogy másokkal együtt alkothatok valamit. 

Amikor Spielberg felajánlotta a szerepet és a Ji csinghez fordultam, arra jutottam, hogy azt a közösségi érzést, amire a színházban rátaláltam, a forgatások során sosem éreztem. Túl nagy a nyomás, túl sok a munka és nincs közösség. Szemben a színházzal, ahol rátaláltam erre. Jóval nagyobb volt a tét, mint amit Spielberg szerepajánlata jelentett. 

A változás az egész későbbi pályámra kihatott, a munkához való viszonyomra, arra hogy színházi színészként hogyan szeretnék dolgozni. Közösségben. A Semmelweis-darab ugyan az én ötletem volt, társszerzője is vagyok, de mindenki hozzátette a magáét; a színészek, a közönség, a koreográfusok, a táncosok, a rendező, a Semmelweis-könyvek szerzői, a szakértők, mindenki. A színház kollektív műfaj, ez alól még Samuel Beckett sem volt kivétel, valakinek az ő szavait is el kell mondania.

Hamletként és Macbethként is híresen nagyot alakított a brit színpadokon, Shakespeare-t érintő ügyekben pedig maga Károly király, vagyis akkor még Károly herceg is kikérte a véleményét. Miről diskuráltak?

Többször is találkoztam Károllyal, és gyakran terelődött Shakespeare-re a szó. Az első alkalom 1996-ban lehetett, amikor eljött, hogy szemrevételezze a Globe Színház épületét. Én voltam a színház művészeti vezetője. 

Károly sokat tud Shakespeare-ről, sok mindent fejből is tud idézni tőle. Csodálatos, hogy egy olyan királyunk van, aki Shakespeare-től idéz. Vezetési tanácsokkal is szolgálhatnak számára a darabok, talán ilyen szemmel is tanulmányozza őket.

Aztán újra találkoztam Károllyal, ezúttal az V. Henrikről és a királyság természetéről beszélgettünk. Egy másik alkalommal pedig a Shakespeare-darabok szerzőjének a kiléte volt a téma. Hallottam, hogy az apja, Fülöp herceg meglehetősen szkeptikuson viszonyult az általánosan elfogadott nézethez, miszerint Shakespeare az összes neki tulajdonított mű szerzője. De fogalmam sincs, mit gondol erről Károly, annál sokkal óvatosabb ember, hogy állást foglaljon a témában. Bár gyanítom, ebben az ügyben nem értett egyet az apjával. A kérdés mindenesetre nincs eldöntve, manapság azonban mintha már az ortodox tudósok is elismernék, hogy többen is dolgoztak a darabok megírásán.

Ön köztudottan nagy rajongója a Sex Pistols-nak. Mit gondol, a királyi család tagjai ismerik a God Save the Queen című számukat, aminek már a második sora egyenlőséget tesz II. Erzsébet és a fasiszta rezsim között?

Biztos vagyok benne, hogy a királyi család tud a Sex Pistols-ról.  Én a mai napig nagyon bírom őket, a Never Mind the Bollocks valami olyasmit vált ki az emberből, amire egyetlen más lemez sem képes. Ha erőt vesz rajtam a klausztrofóbia, elég, ha elkezdem hangosan bömböltetni a Never Mind the Bollocks-t, és kinyílik a tér.

Christopher Nolan Dunkirk című filmjében együtt szerepelt Harry Styles-szal. Az ő zenéjét is bírja?

Attól tartok, egyáltalán nem ismerem a zenéjét. Ennél ódivatúbb az ízlésem, én inkább John Coltrane-re, Miles Davis-re és Schubertre esküszöm. Nagyon szívesen elmennék Harry Styles valamelyik koncertjére, tudom, hogy elképesztően népszerű és ami engem illet, én egy csodálatos embert ismertem meg benne.

Akkor marad a Never Mind the Bollocks.

Felteszem a lemezt és már tisztulni is kezd a levegő, megszűnik a bezártság. Olyan, mint egy légszűrő. Ami a fasizmust illeti, az ma is reális veszély, e téren azonban a történelem jelen állása szerint jobban tartok a demokratikusan megválasztott kormányunktól, mint bármiféle királyi családtól. Mindenesetre nagyon szeretem a God Save the Queen című Sex Pistols-számot. Még most is csodálatos, ahogy beintenek a hatalomnak.

Olykor ön is beint a hatalomnak, aktivistaként számos ügy mellett kiállt az évek során. Ma Magyarországon egy hatályos törvény miatt fiataloknak szóló, LMBTQ-témájú könyveket fóliáznak le a könyvesboltok. Ha ilyesmi történne Londonban, tömegek mennének tiltakozva az utcára?

Úgy vagyok ezzel, hogy bárki bármivel is foglalkozik, emellett mindannyian állampolgárok is vagyunk. Én színész vagyok, ehhez értek, nem vagyok sem író, sem rendező, én színészként, a művésztársaimmal együttműködve tudok a legjobban részt venni a történetmesélésben. 

De olykor csak egy állampolgár vagyok, aki úgy érzi, ki kell mennie az utcára, mert ki kell fejeznie a tiltakozását. A művészeteknek a tiltakozásokban is nagy szerepük van, abban például, hogy felkeltsék a tömegek érdeklődését, hogy az emberek átérezzék a helyzetet. 

Az említett esetben a szexuális kisebbségekről van szó, akiktől valamilyen oknál fogva félnek a hatóságok. De miért félnek a hatóságok attól, hogy fiatalok ilyesmikről olvasnak? Honnan ez a félelem? A tiltakozás hasznos lehet, de könnyen a visszájára is fordulhat, még jobban megkeményítheti a másik oldalt.

A tiltakozásokról saját tapasztalatai is vannak.

Ott vannak például az Extinction Rebellion mozgalom klímaaktivistái. Amikor velük tüntettem, szellemes és szép dolgokat láttam, a történetmesélés sokféle módját. Egyáltalán nem csak arról volt szó, hogy nekünk igazunk van, nektek meg nincs. Ez nem visz előre egyetlen helyzetet sem, hiszen a másik oldal is pont ugyanezt mondja. Valahogy ki kell mozdulni ebből és elmozdulni a közép felé. A művészet és a történetmesélés épp ezt szolgálja. A humor, a szellemesség, a szépség. Ezek hozzák össze az embereket. Attól még, hogy valaki más, mint te, nem jelent veszélyt rád – ezt kell megértetni. Nehéz megőrizni a hidegvérünket, ha nem értünk egyet valakivel. Lehet, hogy Semmelweist is jobban fogadják, ha nem olyan szenvedélyesen ront neki az ortodox orvostársadalomra. Remélem Magyarországon is bemutatják majd a darabunkat, talán érdekes lehet, hogy mi, angolok, hogyan látjuk Semmelweis történetét. Olyan ez, mint ahogy egy magyar láthatja Shakespeare-t. Távolról, de patriotizmus nélkül.

Nyitókép: Mark Rylance a Dr Semmelweis londoni premierje után Fotó: Hoda Davaine/Dave Benett/Getty Images