Volt már Bond-lány, az X-Men Csodalánya és Liam Neeson felesége az Elrabolva-filmekben – exkluzív interjú Famke Janssennel

Mielőtt befutott színészként, Rutger Hauer és Paul Verhoeven számítottak a leghíresebb hollywoodi hollandoknak.

Hollandiában mindannyian a kettőjük közös filmjein nőttünk fel. Különösen a Soldier of Orange volt ránk, az én generációmra nagy hatással odahaza. Ők voltak a mi sztárjaink. Jó volt követni ezt a munkakapcsolatot, ami olyan hosszú ideig összekötötte őket. Mindkettőjükkel volt szerencsém találkozni az évek során, úgy volt, Rutger és én csinálunk is egy filmet együtt, de nem jött össze, és most már sajnos nem is fog, hiszen Rutger meghalt.

Hauer is, Verhoeven is befutottak Hollywoodban. Bátorítólag hatott a példájuk, hogy lám, egy holland színész, vagy egy holland rendező is megcsinálhatja a szerencséjét az Államokban?

Az igazság az, hogy a színészi pálya meg sem fordult a fejemben, amikor még Hollandiában éltem. 

Mi, hollandok sokkal kisebb dolgokról álmodozunk. Állatorvosnak lenni vagy pilótának, ezek voltak a nagy álmaim, nem a hollywoodi karrier. Ennek a lehetősége csak akkor merült fel bennem, amikor már Amerikában dolgoztam modellként. 

El kellett jutnom ide, New Yorkba ahhoz, hogy engem is megkísértsen az amerikai álom, hogy elhiggyem, olyasmiket is elérhet az ember saját erejéből, amikről korábban még csak álmodni sem mert. Ha nem költözöm New Yorkba, színész sem lett volna belőlem.

Amszterdam után New York elég nagy lépésnek tűnhetett.

18 évesen jöttem el Amszterdamból, akkor indult be a nemzetközi modellkarrierem. A modellkedés sem szerepelt a terveim között, szó szerint az utcán fedeztek fel, miközben közgazdaságtant hallgattam az egyetemen. 

Mondjuk, a közgazdaságtan sem állt valami közel hozzám, a modellpálya jó menekülési útvonalnak tűnt. Modellként keresztbe kasul beutaztam Európát és végül New Yorkban kötöttem ki. Olyannak tűnt, mint Amszterdam hatalmas méretben. A West Village hangulata mindig Amszterdamra emlékeztet. 22 éves voltam, amikor New Yorkba költöztem.

Hogyan történt az utcai felfedezése?

Egyszer csak odalépett hozzám egy férfi azzal, hogy modellügynöksége van. Odaadta a névjegyét, én meg utánanéztem, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát. Tényleg az volt. Mint kiderült, Hollandia leghíresebb modellje a felesége, minden magazinban ő szerepelt akkoriban. Gondoltam, akkor csak nem valami szélhámossal van dolgom. Azért azt nem állítanám, hogy fejest ugrottam volna a modellkedésbe, de a közgazdaságtan annyira nem az én világom volt, hogy végül is jó lehetőségnek tűnt, hogy leléphessek az egyetemről. És ezzel beköszöntött a nomád élet, állandóan úton voltam, és ez így is maradt mind a mai napig. Mindenem az utazás. Nyugtalan leszek, ha sokáig egy helyben kell maradnom.

Még modellkedett, amikor beiratkozott a Columbia Egyetemre kreatív írást tanulni…

Irodalmat is hallgattam és filmes óráim is voltak.

És egy Bruce Willis-film meghallgatására is jelentkezett. Melyik film volt ez?

A Hudson Hawk. Ahogy az a filmből is kiderül, nem kaptam meg a szerepet. Modell voltam, mellette a Columbia Egyetemre jártam, de már színészórákat is vettem. Harold Guskin volt a tanárom, évtizedekig jártam hozzá. Néhány éve halt meg. Nagyon sokat köszönhetek neki, mindig hozzá fordultam segítségért. 

Egy tévéreklámban szerepeltem ekkoriban, a Pantene hajápoló reklámjában, Bruce Willis ebben láthatott meg. Körbetelefonált, hogy ki ez a nő, de mivel még nem volt ügynököm, végül Haroldon keresztül jutott el hozzám a hír, hogy Willisék keresnek. 

Így kerültem be a meghallgatásra. Végül Andie MacDowell kapta meg a szerepet, de ez a véletlen indított be mindent. Felfigyeltek rám, lett egy filmes ügynököm is. És évek múltán a Bruce-szal való munka is összejött,

Nem sokkal később Bond-lány lett, az Aranyszemben ön volt Bond ellenfele, a combjai halálos szorításáról híres Xenia Onatopp. Később úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy milyen nehezen viselte a Bond-filmmel járó felhajtást.

Elég felkészületlenül ért a nagy nemzetközi felhajtás, pedig a James Bond-filmeken nőttem fel, tudhattam volna, mi jár vele. A forgatás első hetében kétszáz angol újságíró elé vezényeltek ki minket egy sajtótájékoztató keretében. Ekkor esett le, hogy mi is történik velem; a farkasok elé vetettek. Tudtam, hogy nincs más választásom, hiszen épp a kellős közepén vagyok az egésznek, de nagyon nem volt az ínyemre, ami történt. Alapvetően magamnak való, visszahúzódó természet vagyok. Így vagyok ezzel azóta is, nem vagyok jelen a közösségi médiában, a magánéletem csak az enyém. Sokat tettem azért, hogy zavartalanul sétálhassak az utcán, nyugodtan találkozhassak a barátaimmal. Tudom, ez pont az ellenkezője annak, amire sokan vágynak ebben a szakmában. 

Engem ez a Bond idején megviselt, megijesztett. Akkor és ott eldöntöttem, hogy a magam életét akarom élni, ha ez kevesebb munkával jár, hát legyen, de nem akarom beáldozni a magánéletemet. 

Az akkori férjemmel egy darabig Los Angelesben éltünk, de visszaköltöztünk New Yorkba. Az Aranyszem után a független filmek felé indultam el, azt akartam, hogy komolyabban vegyenek. El akartam kerülni a Bond-lányokra váró sorsot, amivel persze senkit sem akarok leszólni, vagy megsérteni, de én még sokáig a pályán akartam maradni. Kereshettem volna több pénzt? Igen. Lehettem volna még híresebb? Nagyon is. Mindennek megvan az ára, és én hajlandó voltam ezt a magánéletemért cserébe megfizetni.

Az Aranyszem után valóban egy kisebb, független film következett, az Acélváros. Egyetlen bökkenő volt csak, hogy a férfi főszereplő, Harvey Keitel eleinte nem értette, mit keres egy Bond-lány ebben a sokkal földhözragadtabb világban. Vagyis erősen kételkedett az ön alkalmasságában.

Nagyon meg akartam kapni ezt a szerepet, komolyan küzdöttem érte. Azt gondoltam, a Bond-film után épp egy ilyen kemény kis független filmre van szükségem. 

De Harvey eleinte nem hitte el, hogy alkalmas vagyok a szerepre és ezt a szemembe is mondta. Egyáltalán, mostál valaha magadra? Ilyeneket kérdezett tőlem. Pedig nem születtem bele a jólétbe, sosem vetett fel minket a pénz, keményen megdolgoztam mindenért, de az emberek többsége a külső alapján ítél. 

Végül Harvey ellenállást is sikerült letörnöm: egy közös drámai jelenetünk után odasúgta, hogy ez nagyon jó volt. Elnyertem a bizalmát. Ami már csak azért is jólesett, mert tényleg megnehezítette a dolgomat azzal, hogy lépten-nyomon kétségbe vonta az alkalmasságomat.

Az Acélváros után gyors egymásutánban Robert Altman és Woody Allen egy-egy filmjében, a Démoni csapdában és a Sztárral szembenben is szerepelt.

Allen és Altman a szöges ellentéte volt egymásnak. Woody Allen olyan embereket keres, akik minden tekintetben megfelelnek az elképzeléseinek, de ha kiderül valakiről a forgatás során, hogy nem illik tökéletesen az összképbe, keres helyette valaki mást. Allen azt várja, hogy tedd a dolgod, nem ad sok visszajelzést, meg kell találnod a helyed.  Ezzel szemben Robert Altmannal olyan volt forgatni, mintha a színészórán boncolgatnánk a jeleneteket. 

Emlékszem, Altman csak ücsörgött a kanapéján, miközben én a konyhai díszletben álltam és a szerepem szerint Kenneth Branagh-val kellett telefonon beszélgetnem. Woody Allen filmje után itt is Branagh-val játszottam. 

Altman azt mondta, csak nyugalom, ez itt a te jeleneted, a te helyed, nyugodtan próbáld el, csináld, ahogy a legjobbnak látod, ő meg majd oda teszi a kamerát, ahová a próba láttán a legjobbnak gondolja. Ez pont az ellenkezője volt annak, ahogy Allen dolgozik. A forgatás után Altman minden este megmutatta a stábnak az aznap felvett anyagot, mindenki köré gyűlt ilyenkor. Korábban sosem dolgoztam ilyen befogadó környezetben. Ez volt az Altman-féle oldschool iskola. Hálás vagyok, hogy dolgozhattam ezzel a két nagy rendezővel.

A X-Men-filmekben Jean Grey-t alakította, de miután a sorozat sokadik részében, az X-Men: Apokalipszisben egy 22 évvel fiatalabb színésznőre, a Trónok harcából ismert Sophie Turnerre bízták a szerepet, csalódottan jegyezte meg, hogy Hollywood szexistán bánik az idősebb színésznőkkel.

Hollywood nem csak szexista, az amerikai filmipar az életkor alapján is diszkriminál. A fiatalokat és a szépeket futtatják, ez mindig is így volt, de az elmúlt tízegynéhány évben azért történtek változások, nem is kicsik. Derűlátó vagyok a jövőt illetően, de amikor az X-Men-filmeket csináltuk, még más volt a helyzet. De azt is megjegyezném, hogy sok színésznő kapott jelentős szerepeket ebben a sorozatban, erős nőket játszhattunk, ami a képregényfilmekre korábban nem nagyon volt jellemző. Aztán a nőket fiatalabbakra cserélték, míg a férfi karaktereket egyszerre játszhatták idősebb és fiatalabb színészek. Az X-Men-filmekben a nők nem öregedhettek együtt a férfiakkal.

Fájdalmasan érintette?

Olyan nagyon azért nem lepett meg a dolog, de talán jobban feltűnt, mert a holland társadalom sokkal egyenrangúbban kezeli a férfiakat és a nőket. Amikor New Yorkba költöztem, döbbenten tapasztaltam, milyen mértékű szexizmus uralkodik az Államokban. Bizonyos dolgokban ez egy nagyon ódivatú rendszer, az maradt a mai napig is. Sosem volt női elnöke Amerikának, igaz, Hollandiának sem. De azért a világ más szegleteiben volt és van is rá példa. De ha azt nézem, az elmúlt években csak én hány női rendezővel dolgoztam, az optimizmusra ad okot.

Két filmet is forgatott Budapesten, a 2001-ben készült Én, a kémet és az idén bemutatott Knights of the Zodiac-ot. Szerzett némi helyismeretet?

Az Én, a kém forgatását beárnyékolták a szeptember 11-ei terrortámadások. Rémes idők voltak, úgyhogy igazából csak két éve tudtam kiélvezni Budapestet, amikor a Knights of the Zodiac-ot forgattuk. Nyár közepe volt, imádtam. Időbe telik megismerni egy várost, hát még egy országot, de nagyon szeretem a munkámban, hogy jóval több időt tölthetek egy-egy helyen, akár négy, öt, hat hónapot is, mintha turistaként járnám a világot.

Az Én, a kémnek Eddie Murphy volt a húzóneve, akkoriban még annál is nagyobb sztár volt, mint manapság. Nem feszélyezte a jelenléte a vele dolgozókat?

Volt szerencsém nagyon nagy sztárokkal dolgozni, Rober De Niróval például, vagy Matt Damonnal, és ez sosem okozott gondot. A forgatáson nagyjából mindenki egyenlő. Együtt melózunk minden áldott nap, mindenki teszi a dolgát. Sosem estem hasra senkitől, csak mert akkora sztár volt az illető. Lehet, hogy ez azért is van, mert holland vagyok, és mi, hollandok elég földhözragadt nép vagyunk.

Hollandiában született, New Yorkban él. De hol szavaz?

Sehol sem szavazhatok. Az Egyesült Államokban zöldkártyám van, az útlevelem viszont holland. Holland állampolgár vagyok amerikai lakhellyel. Ez azt jelenti, hogy se itt, se ott nem szavazhatok. 

A hollandok nem engedélyezik a kettős állampolgárságot. Ha amerikai útlevelet szeretnék, fel kellene adnom az EU-sat. Ez az egyetlen nagy hátránya ennek az életmódnak: soha életemben nem szavazhattam. Ellenben bárhol a világon dolgozhatok.

Hogy érinti, hogy nem szavazhat?

Jó lenne, ha tudnék, de ami nem megy, nem megy. Nem tudom, mit tartogat a jövő, nagy vágyam volt, hogy egyszer Londonba költözzek, és ez az álmom még mindig megvan. Sok barátom él ott, és így Európában élhetnénk. Igaz, Anglia már hivatalosan nem is Európa. De nagyon gyorsan ott lehetnék Amszterdamban, Párizsban, vagy akár Budapesten. Ki tudja, hol fogok végül élni. Lehet, hogy egyszer valahol még szavazhatok is.

Nyitókép: E. Charbonneau/WireImage for 20th Century Fox Studios