Hiába az elmúlt évek botrányos Oscar-gálái, az amerikai filmakadémia még mindig nagyon lassan tanul

Néhány héttel ezelőtt az rtl.hu is beszámolt arról, hogy kénytelen volt felülvizsgálni a kampányeljárásokat az Amerikai Filmakadémia, miután kérdéseket vetett fel Andrea Riseborough meglepetésszerű jelölése a legjobb színésznő kategóriában a To Leslie című filmben nyújtott alakításáért.

Az akadémiára nemcsak azért zúdult Hollywood haragja, amiért váratlanul behúzta Riseborough-t a kategóriába, hanem mert a brit színésznő jelölése olyanokat szoríthatott ki, mint Viola Davis (The Woman King) és Danielle Deadwyler (Till – Igazságot a fiamnak).

Azaz színesbőrű színésznőket.

A Till rendezője, Chinonye Chukwu a jelöltek bejelentését követően elítélte a filmipart, amiért „fenntartja a fehérközpontúságot, és fenntartja a fekete nőkkel szembeni szemérmetlen nőgyűlöletet”, Robert Daniels filmkritikus pedig az LA Timesban megjelent hosszú kommentárjában azt írta: „Bár könnyű ujjal mutogatni Riseborough-ra, amiért elvett egy helyet a fekete nőktől, a rosszul működő rendszerek akkor is fennmaradnak, ha a haragunkat az egyénekre összpontosítjuk... Mit mond ez az egész arról, hogy azokat a fekete nőket, akik mindent megtettek, amit az intézmény kért tőlük – luxusvacsorák, privát akadémiai vetítések, tévészpotok, magazininterjúk – figyelmen kívül hagyják, de valakit, aki a rendszeren kívül csinált mindent, megjutalmaznak?”

De mitől „váratlan” egy Oscar-jelölés?

Nos, attól, hogy az átadót megelőzi egy egész díjszezon, amelyek általában előrevetítik egy-egy film sikerét. Riseborough-t nem sok komoly mezőnyben jelölték eddig, noha márciusban behúzhat egy Independent Spirit-díjat, ezzel szemben Davis és Deadwyler is jelölést kapott a Screen Actors Guild díjára, illetve előbbi a Golden Globe-ra is esélyes volt.

A To Leslie egy valós történetet mesél el egy egyedülálló anyáról, aki megnyeri a lottót, de a nyereményt kábítószerekre és konstans berúgásra költi. Miközben egyre mélyebbre süllyed a depresszióban, próbál változtatni az életén, még mielőtt túl késő lenne. A film Michael Morris játékfilmes rendezői debütálása, aki korábban olyan sorozatok epizódjait rendezte, mint a Better Call Saul, a 13 Reasons Why, a Kingdom és a Bloodline.

A Riseborough melletti kampány akkor lett a leghangosabb, amikor a filmakadémia berkein belül megindult a szavazás. Ezzel önmagában semmi baj nincs: az Oscar-esélyesek – általában több tízmillió dollár büdzséből gazdálkodhatva – már hónapokkal a gála előtt kampányolnak, hogy a filmjeik hírét eljuttassák a szavazókhoz. A To Leslie-nek azonban erre gyakorlatilag egy árva fityingje sem volt, cserébe a film rendezője, Michael Morris és felesége, Mary McCormack színésznő „szinte minden” híres barátjukkal felvették a kapcsolatot, arra kérve őket, hogy nézzék meg a filmet, és vigyék hírét a közösségi médiában.

Az összehangolt kampányban végül jelentős számú A-listás színész vett részt, köztük Edward Norton, Charlize Theron, Jennifer Aniston és a szintén Oscar-jelölt Cate Blanchett, akik vetítéseket és kérdezz-feleleket tartottak a filmről, vagy éppen egy díjátadón említették meg Riseborough-t. A To Leslie kampányát két PR-cég, a Narrative és a Shelter segítette szinte pénz nélkül, míg a Till és a The Woman King című filmeket a United Artists és a Sony stúdiók támogatták. Gyanús akkor lett a dolog, amikor a Redditen valaki összegyűjtötte, hogy minden nagy sztár az „egy kis mozi, hatalmas szívvel”-felütéssel reklámozta a filmet.

Mi ezzel a probléma? Hivatalosan semmi

A szabály szerint kifejezetten tilos az Akadémia tagjaival közvetlenül és a jelen szabályok keretein kívül eső módon kapcsolatba lépni annak érdekében, hogy egy filmet vagy alakítást Oscar-díjra való jelölés céljából népszerűsítsenek, ugyanakkor ez a szabály nem veszi figyelembe a közösségi média erejét.

Riseborough-ékat azért kritizálják, mert úgy tűnik, hogy a színésznő és producertársa egy csomó e-mailt küldött, és egy csomó telefont indított a híres barátaiknak, hogy értesítsék az akadémiai tagokat a To Leslie-ről. A rendező feleségének egyik levelét a Variety hozta le: McCormack ebben megkérte a híres barátait, hogy „minden nap posztoljanak” az Oscar-jelölési szavazás január 12-17. közti időszakában, sőt még képeket és hashtageket is javasolt a mellékelt posztokhoz, hogy a közösségi médiában maximális elérést érjenek el. A film így szájról szájra terjedt, az akadémia pedig hiába vizsgálta az ügyet, semmi illegális intézkedést nem talált.

Ahogy a DW is felhívja a figyelmet: az akadémia közvetlen lobbitevékenységet korlátozó szabályzata egy analóg korszakra készült, ahol ha valaki reklámozni akarta a versenyzőjét, fizetett egy óriásplakátért, vagy megvett egy újsághirdetést. Amit privátban mondott valaki, az az ő dolga volt, csakhogy a közösségi média korában a felismerhetetlenségig elmosódott a határ a nyilvánosság és a privát, a személyes vélemény és a promóciós reklám között.” Ahelyett, hogy Riseborough-t és egy kis független filmet hibáztatnák azért, mert megértették, hogyan kell játszani az online játékot, az Oscar-díjátadó valószínűleg most veszi észre, hogy frissíteni kell a 21. századra vonatkozó szabályait” – teszi hozzá a lap.

Tényleg túlságosan fehér? 

A Riseborough-ügy után a közösségi médiában újraéledt a #OscarsSoWhite hashtag is, amely 2016-ban azután vált ismertté, hogy csak fehér színészeket jelöltek a királyi kategóriákban. Most, hogy a legjobb színésznő kategóriából kiestek a színesbőrű színészek, Hollywoodban kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az uralkodó osztály hogyan és miért sorakozott fel olyan lelkesen Riseborough mögött. „Elhangzottak olyan vádak, mint a cimboraság, az elitizmus vagy a fehér privilégiumok” – sorolja a Riseborough-val interjút készítő Hollywood Reporter. (Érdemes megjegyezni, hogy a BAFTA-t is épp elsöpri a népharag, mivel csak fehérek győztek a hétvégi díjátadón.)

A színésznő az ügyről azt mondta, hogy „csak most kezdi feldolgozni, mit jelent számára és mások számára a jelölés”. Riseborough hozzátette, hogy nemcsak érthető, hogy ez a beszélgetés elindult, hanem szükséges is. „A filmiparban szörnyű az esélyegyenlőség a lehetőségeket illetően. Figyelek rá, hogy ne beszéljek mások tapasztalatai helyett, mert ők jobban beszélnek, én pedig hallgatni akarom őket”. Ettől függetlenül a Variety-nek nyilatkozó akadémiai tag szerint a kampány sikere visszaütött Riseborough-ra, mert akár csináltak valamit, akár nem, az ő hírnevét már beárnyékolta az ügy.

Megbízunk egymásban?

Kovács Gellért Filmszerész, filmkritikus az rtl.hu-nak elmondta: ha végignéz a jelöltek listáján, nem tud olyan művészt mondani, aki fájóan kimaradt volna valamelyik kategóriából, ugyanakkor úgy érzi, az üggyel kapcsolatban most mindenki megijedt egy kicsit. „A To Leslie-t nem láttam, viszont semmilyen jel nem utal arra, hogy ne lenne jogos Riseborough jelölése. A filmet amúgy senki sem bántja, mindenki azt – a szerintem kicsit önleleplező dolgot – kritizálja, hogy a stáb milyen eszközökkel tette láthatóvá a filmet. Azt érdemes átgondolni, hogy még a gyengébb években is készült nagyjából 100 olyan film, ami potenciálisan az Oscar közelébe kerülhet. Ebből szerinte 50 simán felcserélhető a másik 50-nel. És innentől kezdve az, hogy melyik jut el a shortlistre, azon múlik, hogy a stúdió Oscarra szánja-e, hogy az adott forgalmazó hajlandó-e annyi pénzt belerakni, hogy megcsinálja a megfelelő vetítésszámot, és hogy kellő számú akadémiai tag számára eljuttassa a film hírét” – mondja a filmkritikus, és hozzáteszi: 

a To Leslie stábja egyelőre meglehetősen homályos stratégia szerint tette láthatóvá a filmet a tagok előtt, de azt nem lehet bizonyítani – és ezért is nem zárták ki a mezőnyből –, hogy bármiféle illegális dologgal élt volna.

„A To Leslie csapata nyilván attól tart, hogy a színésznő érdemei sérülnek: nem akarják, hogy úgy jusson el a gáláig, hogy aztán rá direkt senki nem szavaz majd, mert »bepiszkolódott a jelölése«. A másik oldalon pedig más típusú ijedtség van, de szerintem ott sokan felpattantak arra a lóra, amelyik éppen a rasszizmus felé vágtázik” – mondja a filmkritikus, és megjegyzi, ne kezdjük el összehasonlítani az almát és a körtét. „Gondolkodó emberként azt feltételezem, hogy ahol nincs rasszizmus, ott egyáltalán nem fűződik a teljesítmény megítéléséhez az ember bőrszíne. Ez azt jelenti, hogy megbízunk egymásban, és elhisszük, hogy a teljesítmény okán jelölnek vagy nem jelölnek valakit a díjra. És ha behozzuk érvként azt, hogy valakit azért nem jelöltek, mert színesbőrű, akkor azt feltételezzük, hogy a másikat meg azért jelölték, mert fehérbőrű. Szerintem ez a vita sehová nem vezet, de legalábbis biztos, hogy nem változtat majd a dolgokon” – magyarázza.

Azt ugyanakkor a filmkritikus is figyelembe veszi, hogy a rendszerszintű problémák még mindig megoldásra várnak az álomgyárban. 

Nagyon sok évbe fog még telni, amíg átalakul az egész filmipar Hollywoodban, amíg bármilyen vallású, szexualitású, bőrszínű emberek tényleg mindenféle pozícióban dolgozhatnak

– mondja, és hozzáteszi: mindez a mozi 120 éve alatt alakult olyanná, amilyen mostani állapotában van, ezt viszont nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, hosszú tanulási folyamat szükséges hozzá. Megjegyzi: nem rakhatunk mindent az Oscar nyakába, mintha ő lenne a bölcsek kövének az őrzője, és nem mondhatjuk azt, hogy ha ott nem jól működnek a dolgok, akkor biztos, hogy az ördög kezében van az egész.

Kovács Gellért úgy véli, a filmiparban olyan dolgokból érdemes botrányt csinálni, amelynek a kibeszélése egy egyenlőbb versenyhez vezethet. „Hogy tényleg nem fog számítani senkinek a bőrszíne, sőt továbbmegyek, az sem fog számítani, hogy kinek mennyi pénze van a kampányra. Szerintem nem lenne ördögtől való egy olyan folyamatot kialakítani, amiben egész egyszerűen csak annyi történik, hogy aki szeretné jelölni a filmjét, az elküldi a screenert az akadémiai tagoknak, vagy az adott országban lehetőséget biztosít a vetítésekre. Igazából szerintem ez egyszerre nagyon bonyolult és tök egyszerű is: ha az akadémia bonyolította meg, akkor ő is egyenesítse ki.”

Nyitókép: Jason Mendez/Getty Images