„Tom Cruise noszogatott, hogy tényleg csináljam meg” – exkluzív interjú a háromszoros Oscar-jelölt Todd Fielddel

Új filmje, a TÁR főszerepét kifejezetten Cate Blanchettre írta. Elég nagy kockázatot vállalt, hiszen nem tudhatta, hogy Blanchett igent mond-e a felkérésre.

Még sosem csináltam ilyet, sosem írtam úgy szerepet, hogy azt csak egyvalaki játszhatja el. Ha írok, akkor csak a szereplők járnak a fejemben, és nem a színészek, akik alkalmasak lehetnek a szerepre. Hollywoodban persze bevett szokás, hogy már a forgatókönyv kifejezetten egy-egy színészre szabva készül. Számomra ez sosem volt járható út. Most sem úgy történt, hogy na, írok egy jó kis szerepet Cate-nek, de miközben írtam, Cate alakja egyszerűen megjelent az íróasztalomon. És az hagyján, hogy megjelent, de nem is akart távozni. Mire befejeztem a forgatókönyvet, biztos voltam benne, hogy nélküle nem tudom megcsinálni a filmet.

Ismerték egymást?

Egyszer találkoztam vele, jó tíz évvel ezelőtt, amikor úgy volt, hogy Joan Didion és én együtt fogunk dolgozni egy filmen. 

Maga a film természetesen nem jött össze, a szokásos okok – főleg a pénz – miatt, de eltölthettem néhány órát Cate-tel, akit érdekelt a projekt. Emlékszem, nagyon feldobott a találkozás, megtaláltuk a közös hangot, valódi párbeszéd alakult ki közöttünk ez alatt a néhány óra alatt. 

De nem, nem hiszem, hogy kockázatot vállaltam volna azzal, hogy Cate-től tettem függővé a filmet. 

Miért?

2020-ban kezdtem neki az írásnak, éppen akkor, amikor a világ szétesni készült. Az emberiség nagy része, beleértve engem is, épp azt próbálta kitalálni, hogyan éljen túl; hogyan jusson élelemhez; hogyan vészelje át az előtte álló időket a családjával; röviden: hogyan ne haljon meg. 

Mindenki ismert valakit, aki megbetegedett, aki meghalt. Igazi áldás volt, hogy ezekben az időkben leülhettem írni; volt valami, ami elvonta a figyelmemet a valóságról.

Azt pedig egy percig sem gondolhattam komolyan, hogy ebből valaha is film lesz, hiszen nagyon is valószínűnek tűnt, hogy ebben az életben már senki sem fog visszatérni a mozikba.

A TÁR részben arról is szól, hogy egy nagy művész hogyan él vissza a hatalmával. Ön régi motoros a filmszakmában, karakterszínészként kezdte, rendezett kisfilmeket, dolgozott tévésorozatokban, szóval hosszú utat tett meg addig, míg A hálószobában és az Apró titkok háromszoros Oscar-jelölt rendezőjeként ismerte meg a világ. Megtapasztalta a saját bőrén, milyen az, amikor valaki, aki magasabban áll a hollywoodi hierarchiában, visszaél a hatalmával?

Naná, hogy megtapasztaltam! Ezerszer megkérdezték tőlem, van-e párhuzam, Lydia Tár, a filmben szereplő nagy hatalmú karmester és általában a filmrendező szerepe között. 

Nos, aki rendezett már filmet, tudja jól, hogy nem a csillogásról szól ez a meló: mint egy gondnok, te takarítasz fel mindenki után, te hagyod el utoljára az épületet. 

Fiatal színészként és a producerek keze alá dolgozó forgatókönyvíróként sokszor kerültem olyan helyzetbe, ahol úgy éreztem, nem egyenrangú partnerként kezelnek. Ugyanakkor el is fogadtam ezt a helyzetet, úgy tekintettem rá, hogy ez van, így működnek a dolgok.

Még mielőtt a filmipar hatalmi helyzeteivel ismerkedett, mozigépészként jóval békésebb pozíciója volt.

Valóban, tinédzser koromban egy utánjátszó moziban dolgoztam Oregon államban, Portlandben. Jó néhány évig voltam mozigépész. Mindenféle fajta filmet vetítettünk, a kommerszektől az olyan produkciókig, amiket ma presztízsfilmeknek szokás nevezni. Volt, hogy akár 5-6 hónapig is műsoron tartottuk ugyanazt. Dollármoziknak hívták ezeket a helyeket még néhány évtizeddel ezelőtt, a nagy filmeket, például egy Spielberg-filmet és a hozzá hasonlókat is meg lehetett nézni egy dollárért. Mozigépészként mindent láttam, ami a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kijött, volt köztük néhány nagyon erős film is. 

Olyasmi volt ez, mint Tarantinónak a videotéka, ahol ifjúkorában dolgozott? Nem hivatalos filmes képzés?

Valószínűleg igen. Már mozigépészkedtem, amikor a VHS és a Betamax megjelent. Ezer éve írtam egy forgatókönyvet azokról az időkről, amikor a moziban dolgoztam; a film a videotékák megjelenésével végződött volna. 

Élénken él bennem ez az időszak. Olyan filmeket mutattak be, mint Robert Redford rendezése, az Átlagemberek, Spielbergtől Az elveszett frigyláda fosztogatói, vagy Barry Levinson filmje, Az étkezde. És én ezeket több százszor végignéztem. Nem túlzok, szó szerint. 

Filmtekercsek közt éltem, ha valamelyik meghibásodott, kicseréltük. Hozzám nőttek ezek a filmek. És egy idő után elkezdtem elemezgetni amit láttam, hogy egyes jelenetek mögött milyen rendezői döntések állhatnak. Igen, olyan volt ez, mint egy filmiskola a valódi filmiskola előtt.

Ha már Tarantino; igaz, hogy kezdő színészként majdnem szerepet kapott a Kutyaszorítóban című filmjében, de végül Tim Roth futott be ön helyett?

Hát, nagyjából igaz. Részt vettem egy olvasópróbán Quentinnel és Harvey Keitellel. Harvey volt a rangidős közöttünk, az egyetlen tapasztalt alak a társaságban, mi kölykök voltunk hozzá képest. A helyzet iróniája, hogy Timnek ekkoriban még nem volt amerikai ügynöke. Nekem volt, el is vitt Robert Altman filmjére, a Vincent és Theóra, amiben Tim alakította Van Goghot. Mesterien. Amikor kijöttünk a filmről, az ügynököm megkérdezte, szerintem felvegye-e a ügyfelei közé? Mire én, hogy hülye lennél nem felvenni. Így is történt: ő lett Tim Roth ügynöke is, és nem nekem, hanem Timnek szerezte meg a Kutyaszorítóban szerepét.

Ha Tarantino első filmjében nem is, Stanley Kubrick utolsó filmjében, a Tágra zárt szemekben szerepelt. Gondolom, nem volt egyszerű megkapni a szerepet?

Épp ellenkezőleg, pofonegyszerű volt. Akkoriban nem volt saját ügynököm, a William Morris színészügynökségtől hívott fel valaki, egy ismerős ismerőse, és csak annyit mondott: Stanley Kubrick keres téged. 

Jó vicc, mondtam neki, tényleg vicces, de erősködött, hogy nem, ez nem vicc, Stanley Kubrick valóban engem keres. 

Akkor azért elképedtem. Elég hosszan kellett várnom a hívására, mert Londonban még mindenki aludt, de amikor végre megcsörrent a telefonom, Stanley Kubrick volt az. Azzal kezdte: „Szerepeltél néhány jó filmben is, de főleg szörnyű dolgokban játszottál. Jó színész vagy, szerintem jót tenne neked, ha velem dolgoznál.” Nos, egyetértettem vele.

Kapott is egy emlékezetes bárjelenetet Tom Cruise-zal. Aki már akkor is a világ legnagyobb filmsztárjának számított: érzékeltette ezt önnel, vagy csak egy színészkolléga volt, akivel volt egy jelenete?

A forgatáson Tom Cruise, a színész jelent meg. Stanley hermetikusan zárt világot teremtett, mindannyian ebben a zárt világban éltünk és dolgoztunk. Tom közvetlen kolléga volt, a stábból mindenkivel ugyanúgy viselkedett. Összesen három jelenetem van a filmben, amikor felkértek, arról volt szó, hogy három hét alatt megvagyunk. Ehhez képest 1996-ban érkeztem meg a forgatásra és 1998 januárjában végeztem. Január végén. Rengeteg időt töltöttem úgy, hogy nem volt semmi dolgom. 

Az idő nagy részében a stáb körül vagy Tommal voltam, a lakókocsijában. Próbáltuk ébren tartani magunkat, mert éjszakai forgatás volt, egyetlen nappali jelenetünk sem volt. Úgy éltem másfél éven át, mint egy vámpír.

Ekkor már készült a rendezésre?

Egy évvel korábban még az American Film Institute képzésére jártam, és épp az első nagyjátékfilmem megrendezésére készültem. Akkor még csak fejben. Tom Cruise noszogatott, hogy tényleg csináljam meg. Kérdezte, hogyan akarok nekikezdeni, mire én elkezdtem mesélni, hogy van egy történet, amit még a filmiskolában olvastam… Tom Cruise erélyesen rám szólt: szerezd meg! Épp itt a karácsonyi szünet, ha visszajössz, azt akarom, hogy beszámolj róla, hol tartasz – ezzel engedett el. Annyira lelkes volt, annyira biztos benne, hogy rendeznem kell, hogy nem volt más választásom, hallgatnom kellett rá. Úgyhogy amikor hazamentem karácsonyra, az első dolgom volt, hogy felhívtam az ügyvédemet, hogy járjon utána a novellának. Mire véget ért a Tágra zárt szemek forgatása, már készen álltam A hálószobában forgatókönyvével. Tom Cruise nélkül szerintem nem lépem meg.

A hálószobában összesen öt Oscar-jelölést kapott, többek között a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Parádés kezdet egy elsőfilmes rendező számára, gondolom, Hollywood tárt karokkal várta… Példaként egyszer egy Krzysztof Kieślowskival megesett történetet hozott fel, hogy milyen veszélyei lehetnek, ha valaki enged a stúdiók csábításának.

A történet szerint a Warner meghívta Kieślowskit és állandó alkotótársát, Piesiewiczet, és gyakorlatilag szabad kezet ajánlottak nekik. Piesiewicz lelkes volt, de Kieślowski az asztal alatt rugdosni kezdte, nem is lett a dologból semmi. 

Trükkös dolog, hogy ki mennyire tud idomulni a rendszerhez. Ott vannak a nagy mesterek, a forma vitathatatlan művészei, a filmművészet Tarr Bélái és Krzysztof Kieślowskijai. A nagyvadak, akik a saját vadonukban élnek. 

Akiket épp azért csodálunk, mert mindig a saját fejük után mennek. Hollywood nem kedvez az ilyen embereknek, az elmúlt 10 évben biztosan nem kedvezett. Nekem nagy szerencsém volt a TÁRral, de ebben szerepet játszhatott az is, hogy a pandémia kezdetén, amikor egyik vészhelyzet érte a másikat, talán nem is tűnt olyan kockázatosnak épp egy filmbe befektetni. Lehetőséget kaptam, hogy a magam módján dolgozhassak, másképp nem is tudok. Rég nem kaptam ilyen ajánlatot.

Az Apró titkok című filmjében Kate Winslet játszotta a főszerepet. Nemrég azt nyilatkozta, szívesen csinálna egy filmet Winslet és Blanchett párosával. Mint mondta, olyan lenne ez, mint amikor Pacino szembenézett De Niróval a Szemtől szemben csúcsjelenetében. Mi lenne a leosztás? Winslet lenne Pacino és Blanchett De Niro, vagy fordítva?

Jó kérdés, szerintem bármelyikük bármelyik lehetne. De még egyik Kate-nek sem számoltam be erről az egyelőre csak az én fejemben létező fantáziáról. Kate Winslet közeli jó barátom, időről időre beszélünk, Cate Blanchettel pedig hamarosan újra találkozom. Meg kell, hogy kérdezzem majd őket. Régi vágyam, hogy partnerekként láthassam őket egy filmben. Ugyanígy éreztem Cate Blanchett és Nina Hoss kettőséről. A TÁRban úgy közelítenek egymáshoz, mintha egy különleges táncot járnának, miközben a valóságban valami hihetetlen kémia van közöttük.

Sok megvalósulatlan filmterv fűződik a nevéhez, a TÁR előtt például hosszú időn át dolgozott Daniel Craiggel és Jonathan Franzennel, hogy sorozatot készítsenek Franzen Tisztaság című regényéből. Az lett a projekt veszte, hogy Craignek végül el kellett kezdenie a Bond-film forgatását?

Nem a Bond-film tett be a projektnek. Daniel volt az, aki elkezdte az egészet, az ő szívügye volt, hogy sorozatot legyen a Tisztaságból, ő hívott, hogy rendezzem meg. 

Daniel Craig, Jonathan Franzen és én hónapokon át, heti hét nap dolgoztunk a forgatókönyvön. Végül azonban a megrendelőnek, a Showtime-nak nem akaródzott állni a cechet. 20 órányi forgatókönyvet, 1600 oldalt tettünk le az asztalra. Mintha egy 20 órás filmet írtunk volna meg. 

Életem egyik legnagyszerűbb alkotói élménye volt. Nem biztos, hogy lesz még részem hasonlóban. Daniel, Jon és én közel egy éven át dolgoztunk együtt, nehéz volt szembesülni azzal, hogy nem készülhet el.

Az egyik legklasszabb elismerés, ami egy filmest érhet, ha ellátogathat a világ legmenőbb DVD-kiadójába, a Criterion központjába, és kedvére válogathat a Criterion-kiadványok között. Cate Blanchett és ön közösen válogathattak a Closet Picks sorozat vendégeként: úgy tűnt, a díszdobozos Fellini-válogatásra mindketten szemet vetettek. Végül kihez került Fellini?

Épp szembenézek vele, szóval nálam van.

Szerencsés ember.

Hadd kérdezzek egyet én is. Hol látta a TÁRt?

New Yorkban, az Angelika Film Centerben. A vetítőterem alatt közlekedő metró zakatolása sajátos hangulatot kölcsönzött a filmnek.

Na, szép! Csinálsz egy filmet, amiben a hangé a főszerep, a végkimerülésig küzdesz, hogy tökéletes legyen a hangzása, heteken át mást se csinálsz, csak ezen dolgozol, és végül mi történik? Jön a metró és keresztülzakatol a filmeden!

Az interjú elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Adam Gopniknak, a New Yorker újságírójának, aki maga is szerepel a TÁRban.

Nyitókép: Andreas Rentz/Getty Images