„A rendszerváltást követően csak néhány évig volt nagyjából demokráciának nevezhető kormányzás Magyarországon” – exkluzív interjú Koncz Zsuzsával

Az idei évet egy aréna-koncerttel kezdte, a Papp László Sportarénában adott márciusi koncertje egyfajta visszatérést is jelentett a pandémiás bezártság után. Megőrzött valamit a víruskorszakban kialakult szokásaiból?

Ebben a két évben szoktam rá arra, hogy rendszeresen külföldi híradókat is nézzek. A németek közül a ZDF és a német RTL hírműsorait nézem, a francia választások előtt a TV5-re kapcsoltam gyakrabban, egyébként pedig ott a BBC és a CNN.

Franciául és németül is jelentek meg lemezei, igaz, a német termés jóval túlnő a francián.

Eredetileg franciás vagyok, a gimnáziumban franciát tanultam, és rokonaim is éltek Franciaországban, gyakori vendég voltam náluk. Ez volt az első idegen nyelvem, ehhez jött aztán az angol; ha olvasom, nagyjából értem, de azért szinkrontolmácsként elvéreznék. Németországban énekesként a hatvanas évek végétől sokat szerepeltem, öt lemezem jelent meg németül, kettő a nyugati felében, három az NDK-ban.

Ezek többnyire a magyar számai német fordításai voltak…

Igen. Főleg lefordított dalok szerepeltek ezeken a lemezeken. 

Volt egy itthon felvett lemez is, amelyen főleg Halász Jutka gyerekdalait énekeltem németül, de az végül nem jelent meg. Szerencsétlen időzítés volt, belecsúszott a rendszerváltásukba. Mármint a németekébe.

Német szerzők német dalaira nem érkezett felkérés?

Eleinte sok ilyet kaptam, csak hát nem voltam sajnos egy egyszerű kuncsaft. Amikor még nem tudtam elég jól németül, kértem a fordítást, és ha valami nem tetszett, javítást kértem, és így tovább. Csodálkozom is, hogy ilyen messzire jutottam német nyelvterületen. A franciával jó dolgom volt, mert a kislemezemen szereplő dalaimat egy költő-forgatókönyvíró fordította. Más karakterű nyelv, nagyon más habitusú közönség. Szeretik a kicsit szürrealista, költői képeket, melyeket, bevallom, eleinte nem is mindig értettem franciául, de aztán beleszoktam ebbe a másfajta ízlésbe. Gilbert Bécaud-on nőttem fel, nagyon korán megismertem a dalait, egy kicsit a példaképemnek tekintettem. A színpadi előadásmódja miatt különösen. 

Franciául albumom nem jelent meg, csak kislemez; a vasfüggöny mögül jött, keleti egzotikumként tartottak számon.

Amikor 2001-ben megkapta a francia becsületrendet, minek szólt az elismerés?

A méltatásban azt írták, hogy a magyarok generációira gyakorolt hatásom játszott szerepet abban, hogy megkaptam a kitüntetést. Nyilván azt is értékelték, hogy amennyire módomban állt, igyekeztem népszerűsíteni itthon a francia kultúrát, a francia dalokat. Szerepeltem francia, illetve koprodukciós tévéműsorokban, ezt is elismerhették…

Az idei francia elnökválasztás előtt nyilatkozta, hogy bízik benne, a franciák demokrácia-reflexe nem engedi, hogy Marine Le Pent válasszák meg. Nem kellett csalódnia. Mit gondol a magyarok demokrácia-reflexéről?

A franciák a francia forradalom óta ismerik és gyakorolják a műfajt. Nekünk több mint kétszáz év hátrányunk van velük szemben. Itt mindenről megy a vita, döcögősen alakul a közös nevező, és aztán hogy azt be is tartsuk, még nehezebb. 

A rendszerváltást követően csak néhány évig volt nagyjából demokráciának nevezhető kormányzás Magyarországon. Feltehetően ez az idő kevés ahhoz, hogy igazi demokratikus hagyomány alakuljon ki.

Csalódott a rendszerváltásban?

A rendszerváltásban egyáltalán nem, csak abban, ami utána jött. Abban az oda-vissza teszetoszaságban, ami az elmúlt kb. 15 évet jellemzi, melyben szinte lehetetlen szilárd pontot találni.

Voltak a német lemezek, volt francia kislemez: angol nyelvterületen nem próbálkozott?

Nem, azt meg se próbáltam. Az egy nagyon más világ. Az angolszász dominancia ebben a műfajban mint úthenger szántja fel a világot, és európaiként érvényesülni – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például az Abba volt – szinte lehetetlen. Ők találták fel, ők csinálják a legjobban, a kivételek csak ezt a szabályt erősítik.

Azért így is eljuthatott a brit közönséghez, 2018-ban egy londoni kiadó She Came From Hungary: 1960s Beat Girls From The Eastern Bloc (Magyarországról érkezett: a hatvanas évek beat lányai a keleti blokkból) címmel válogatáslemezt jelentett meg, amire öntől is beválogattak egy számot.

Az az igazság, hogy én ezt nem láttam! Ez újévi meglepetésnek sem rossz! Nem tudtam róla.

Nem is keresték meg?

Nem. Persze, előfordul ilyesmi, de ha a Hungarotonhoz, ahol hagyományosan a lemezeim megjelennek, külföldről fut be igény, akkor kikérik a hozzájárulásomat. De láttam én a nyugat-európai zeneiparban is egy s mást, álltam már perben a müncheni Sony-val, hozzájuk került ugyanis az egykori keletnémet állami lemezcég, az Amiga katalógusa. Az Amigánál jelentek meg az NDK-s lemezeim. Egyszer csak jött a híradás a német rajongóktól, hogy újabb lemezem jelent meg, aláírnám-e. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy én erről a lemezről mit se tudtam. Nem kérdeztek meg, nem egyeztettek velem. Valószínűleg befejezetlen jogi tanulmányaim nyoma, hogy az ilyesmit igen zokon veszem.

Mielőtt jogi tanulmányokba kezdett, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt. Én is oda jártam, és sokszor hallottam a legendás múltról: a hatvanas évek elején megtapasztalta ezt az emlegetett „berzsenyisséget”?

Az első két évben olyan igazgatónőnk volt, aki egy „gyerekek, figyeljétek egymást” rendszert működtetett. Neve is volt a testületnek: Ügyeletes Tiszti Tanács, ÜTT.  De miután ő eltűnt, 180 fokos fordulattal a Berzsenyi egy klassz, felvilágosult, szabad szellemű gimi lett. Komoly, nagyra becsült tanárokkal, remek közösséggel. Büszke vagyok, hogy ott érettségiztem. Persze az egyenköpenyt és az egyensapkát utáltuk, de melyik lány ne utálta volna a sapkát, különösen a tupír-divat közepén?  

Tegnap épp kirúgtak egy újabb tanárt, mert polgári engedetlenségi akciókban vett részt (az interjú azután készült, hogy Pécsen is elbocsájtottak egy tanárt).

Annyira örülök, hogy „ismert erdei köröknek” nincs más elfoglaltsága, mint tanárokat kirúgatni, lebecsülni, nyilvánosan megalázni, miközben az általuk vezetett  magyar gazdaság épp az összeomlás határán van. 

Felfoghatatlan, miért kell az oktatás, a tudás, a szellemi munka, egyáltalán a magyar értelmiség presztízsét tönkretenni. Mitől gondolhatja bárki is, hogy értelmiség nélkül boldogulhat egy ország?

Kijár olykor egy-egy tüntetésre?

A pandémia óta azért vigyázok a személyes részvétellel. Nem is tudom, lehet-e múlt időben beszélni a járványról, mintha most is itt lenne velünk.

Kóbor János halálát a koronavírus okozta. Önök jóban voltak. Megpróbálta rávenni, hogy oltassa be magát?

Meckyvel a halála előtt két hónappal beszéltünk utoljára, egy német nyelvű tévéműsor forgatásáról egyeztettünk, ez fel sem merült köztünk. Meg igen személyes döntés az, hogy valaki beoltatja-e magát vagy sem. Nehéz arra bárkit is rábeszélni. Én bízom az orvostudományban, beoltattam magam négyszer is, és ha úgy gondolják a szakemberek, hogy kell ötödik oltás, akkor ötödszörre is be fogom. 

Mecky egy kivételesen erős akaratú, öntörvényű személyiség volt, kicsit sérthetetlennek hitte magát. Része volt az identitásának, hogy vele ilyen nem történhet. Nagyon sajnálom, jó kolléga volt, szomorú manapság látnom közös fotóikat. Mindhárom „frontember”, Benkő Laci, Mecky és Mihály Tomi is hiányzik már.

Visszatérve az év elejéhez: egy március elején adott interjújában, egy héttel azután, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát, ön népirtásnak nevezte az oroszok tetteit.

Azóta ez sajnos fokozottan igaz, és az orosz agresszor egyre rémisztőbb. Semmi egyéb nem látszik rajta, mint hogy legszívesebben a földdel tenne egyenlővé egy hatalmas országot, írmagját is kiirtaná egy nemzetnek. Szó se róla, az orosz nagyhatalmi törekvéseknek történelmi hagyományai vannak. De ezek végzetesen rossz hagyományok.

Ön a közvetlenül a második világháború után születettek generációjába tartozik. A szülei, nagyszülei elmesélték, hogyan vészelték át a háborút?

Mindenki próbálta élni az életét, amíg a front nem érkezett meg a küszöbükre. Ez a nagyszüleimmel is így volt, de miután két lányuk és egy fiuk volt, a lányokat bújtatandó leköltöztek Budapestről Vas megyébe a dédnagypapámhoz. Itt várták be a frontot. A lányokat lisztesládákba rejtették az orosz katonák elől, az egyik ládát nagyi, a másikat dédike vigyázta. 

Nem is értem, hogy vannak magyarok, akik feledve saját múltjukat, tapasztalataikat, feledve 56-ot is, az ukránokat hibáztatják.

Hogy érinti, amikor orosz propagandával találkozik hazai fórumokon?

Nem tölt el különösebb örömmel. Meggyőződésem, hogy nagyon árt a nemzeti önbecsülésünknek.

Nyitókép:  Nerpel Nikoletta