Állami pénzből mutatják be, hogyan kerül a magyar kormány a csőd szélére az emelkedő árak miatt

„Lesz még száz forint felett is a benzin ára!” – csattan fel Antall József kormányának egyik tagja a Blokád című filmben. A sajtóvetítés közönsége nem röhög: vagy rossz volt a poén, vagy túl jó. Nem ez az egyetlen momentum, amikor kétségbe vonja az ember, hogy történelmi filmet néz-e.

Nem sokkal egy Gorbacsovval folytatott, nem túl fényesre sikeredő megbeszélés után ijedt mérnököket látunk a Barátság kőolajvezeték körül: „műszaki hiba miatt” nem jön az orosz olaj. Máskor egy idealista tanárt – a fiatal Antallt – látunk, akit egy tömegtüntetésen – az 1956-os forradalomban – való részvétele miatt vegzál az államhatóság.

A filmen persze túl hosszú ideje dolgoztak az alkotók ahhoz, hogy szándékosan kerüljenek bele ilyen momentumok – és talán ma már sem férnének egy, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült alkotásba, ahol a stáblista végén külön köszönetet mondanak Gulyás Gergelynek. Ugyanakkor elismerik, hogy ez mégis így sikerült: „Aki jós akar lenni, foglalkozzon történelemmel. Vannak bizonyos adottságai, szomszédai Magyarországnak, akikkel vannak konfliktusai, és ezek a konfliktusok meg tudnak ismétlődni” – mondta Köbli Norbert forgatókönyvíró a film sajtótájékoztatóján.

Amatőrök és politikusok

1990 októberében minden összejött Antall Józsefnek: a közmédia kavarása miatt nem tudta személyesen, felvételről bejelenteni a benzináremelést, ehelyett kórházba ment, ahol átaludta a taxistüntetés kezdetét. A következő napokban saját édesapja halálos ágyán ülve várta, hogy kiderüljön: rosszindulatú daganatban szenved. Közben a saját kormányával és Göncz Árpád köztársasági elnökkel is le kellett játszania pár meccset. Sőt még 1956-os emlékeit is újra kellett élnie – hiszen a sors fintora, hogy akkor ő tiltakozott a kormány ellen, most pedig ő a kormány, és ellene tiltakoznak. Minderre a Blokád összesen 104 percet ad neki, így nem lustálkodhat: „Hagyjátok a beteget dolgozni!” – mondja látogató családjának.

Egy ilyen zsúfolt, sok témát érintő filmnél már az is csoda, hogy normálisan ki tud bontani egy emberi szálat, valamint érthető, koherens tud maradni anélkül, hogy az ember történelemkönyvhöz vagy Wikipédiához nyúljon a cselekmény megértéséhez. A Blokád minden tökéletlensége ellenére megugorja ezt a lécet. Persze közben beletéved a politikai drámák kliséinek Bermuda-háromszögébe – ismételt telefonbeszélgetős jelenetek, tévéműsorokban kényelmesen összefoglalt cselekménypontok, archív felvételek – de a taxisblokád pontos történetével kevésbé tisztában lévő nézőknek is átélhetővé teszi a korszakot.

Ebben kulcsszerepe van az Antallt alakító Seress Zoltánnak, aki nehezített pályán indul: a cselekmény nagy részében ugyanis a miniszterelnök egy kórházi ágyban fekszik, ahonnan csak a film végén bemutatott, híres pizsamás interjúhoz kel fel. Ez már a második alkalom a közelmúltban, hogy a volt miniszterelnököt relatív bezártságban ábrázolják: Pozsgai Zsolt tavasszal bemutatott színdarabjában nem egy kórterembe, hanem egy liftbe szorul be.

Seress mégis nagyobb teret kap arra, hogy megjelenítse a figura nüanszait, mint anno Szabó Sipos Barnabás. Ez az Antall nem csattan fel, nem mutatja ki a dühét, hanem türelemmel, sztoikusan kezeli a szorult helyzetet: a kamerák előtt pontosabban megelevenednek a politikus rezdülései, mint azt Szabó Siposnak lehetősége volt átadni A miniszterelnök és a fiú nézőinek szűk egy órában. 

A szereplőgárdából még Gáspár Tibor emelkedik ki Göncz Árpádként, aki egyszerre barátságos ellensége és ellenséges barátja a miniszterelnöknek – ha rá hallgat a film elején, Antall talán az egész taxisblokádot elkerülhette volna.

Göncz különösen érdekes figura a filmben. Korábban több kritika is rosszallta, ahogy a karakterrel feltörli a padlót az alkotás. Márpedig ő a logikus választás arra, hogy Antall karakterének ellenpontja legyen, és egyfajta antagonistaként tűnjön fel. Valóban, a Blokád megmutatja, hogy alkalmasint nem hoz jó döntéseket – viszont egy olyan filmben, ahol az egyik legkomolyabb fókuszpont az egész kormány (köztük Antall) kvázi tehetetlensége, attól még nem lesz „bohóc” Göncz, hogy a saját módja, logikája szerint próbál megoldani egy krízist, amit az alkotók szerint is egy „amatőrökből” álló kormány kezelt. Volt-e olyan, aki nem hasonlóképpen tett?

Nem holtan született műfaj a magyar politikai dráma

A rendszerváltás óta a magyar filmben nem igazán készültek még politikai drámák vagy szatírák, amik a kor közéleti történéseire reagálnak. Talán csak A tanú méltán elfeledett, 1995-ös folytatása ugorhat be Bacsó Pétertől, vagy a tavalyi ElkXrtuk – ám ezt a rejtélyes magánadományokból finanszírozott, egy választási kampány közepére időzített, az egyik politikai oldal képviselőjét főgonoszként megjelenítő művet nehéz lenne nem egy kampányfilmnek tekinteni.

A Blokád sajtótájékoztatóján az rtl.hu egyik kérdése éppen erre irányult: míg az USA-ban Nixontól kezdve Clintonon keresztül egészen George W. Bushig mindenkinek a rendszere megkapta a komolyabb vagy szatirikusabb filmes ábrázolást, Magyarországon még csak most kezdünk óvatoskodva hozzányúlni a rendszerváltás utáni korszak ábrázolásához. Miért van ez? Az alkotók bevallása szerint ők már évek óta tervezgettek egy ilyen projektet, de Tősér Ádám rendező szerint „élő emberről nem akartunk filmet csinálni”, és attól is ódzkodtak, hogy ma is aktív politikusról szóljon az alkotás. „Nem szerettünk volna erről egy politika által befolyásolt filmet készíteni.” 

Köbli hozzátette:

Öröm sincs abban, ha politikusról nézek filmet, mert tudom, hogy romlott, korrupt és dilettáns. 

Ha valami újítás van a mostani filmben, hogy megpróbáljuk objektívan ábrázolni azt, hogy ez egy szakma, egy foglalkozás.” Az alkotók szemmel láthatóan egyetértenek abban, hogy a magyar rendszerváltás „sikertörténet” volt – így a téma konszenzusosnak, biztonságosnak tűnhetett.

Kónya Imre, az MDF egykori frakcióvezetője – akit a film is megjelenít – azt mondta a sajtótájékoztatón: „A rendszerváltás a magyar történelem kiemelkedő eseménye volt.” Szerinte azonban ezt az emberek nem feltétlenül érezték így, mert egyszerre „szakadt rájuk” az előző negyven év. A filmben Antall is aláhúzza a kádári adósság súlyát, ami az akkori magyar kormányra nehezedett. 

Pedig ahogy a film bemutatja, a kor politikusai próbálkoztak: Kónya is elismeri, hogy többször amatőr módon – legyen szó a következetes, de sokszor túlságosan is radikális Antallról vagy a kompromisszumosabb, tökéletlen Gönczről. 

Sokszor hajlamosak vagyunk cinizmussal nézni a mai politikai életet, de nehéz nem visszavágyni egy olyan korba, amikor legalább a politikusok nem voltak – vagy csak kevésbé – cinikusak a demokráciával szemben. Winston Churchilltől származik állítólag az az idézet, hogy „a demokrácia rossz rendszer, de jobbat még nem találtak ki”. A kórházi pizsamában interjút adó Antall József akár ezzel is összefoglalhatta volna mondandóját.

Nyitókép: Intercom