„Én vagyok a halál, világok pusztítója” – Oppenheimer rettegett saját találmányától, az atombombától

„Én vagyok a halál, világok pusztítója” – ez az idézet nem J. Robert Oppenheimertől származik, hanem a Bhagavad-gíta című szanszkrit filozófiai költeményből, amely a tudós egyik kedvelt olvasmánya volt. Mégis Oppenheimer tetté híressé – sőt, inkább hírhedté – a sort, miután ezzel foglalta össze azt, hogy látja saját szerepét a Manhattan-projektben, amiben az Egyesült Államok kifejlesztette a világ első atombombáját a második világháború alatt.

A tudós életével foglalkozó film nemrég került a mozikba. Christopher Nolan alkotásáról már korábban is írtunk, sőt, a rendező exkluzív interjút is adott a Fókusznak, amelyben a Szilárd Leót alakító Haumann Máté munkáját is méltatta. 

Cikkünkben most összefoglaljuk a kivételes tudós pályáját, és felidézzük háború utáni éveit is, amelyben az az ország nyilvánította ellenséggé, amelynek számtalan emberélet árán sikerült elhoznia a győzelmet.

A pusztító humanista

Oppenheimer családja a porosz királyságból menekült az Egyesült Államokba, ahol édesapja sikeresen el is helyezkedett egy textileket gyártó cégnél. Az ifjú Robert már fiatalon megmutatta tehetségét: iskoláiban mintadiáknak számított, többször is megesett, hogy átugrott egy-egy félévet vagy egy-egy kurzust azért, mert magától elsajátította a szükséges ismereteket. Elsősorban a természettudományok vonzották: a Harvardon alig három év alatt szerzett diplomát, aztán Európába utazott tanulni.

Fiatalkorában az úgynevezett Etikus Kultúra mozgalom iskolájába járt: ennek a filozófiai irányzatnak a lényege, hogy szekuláris környezetben sajátíttassa el diákjaival a humanista hozzáállást az élet minden területén.

Ám Oppenheimer destruktív oldala már egyetemi tanulmányai alatt is megmutatkozott: társai arról számoltak be, hogy gyakran annyira munkájára koncentrált, hogy napokig nem evett. A depressziós epizódoktól szenvedő tudós annyira összeveszett oktatójával Cambridge-ben, hogy egy ponton mérgezett almát hagyott az asztalán – nem sokon múlt, hogy az egyetem értesítse erről az incidensről a rendőrséget. Végül csak próbaidőre helyezték, és arra kötelezték, hogy pszichológushoz járjon. Máskor minden előzmény nélkül rátámadt egyik barátjára, és fojtogatni kezdte őt mindössze azért, mert az bejelentette, hogy feleségül akarja venni a barátnőjét. Az alultáplált, láncdohányos Oppenheimer egyszer azt mondta:

Sokkal nagyobb szükségem van a fizikára, mint a barátokra.

Ez a hozzáállása akkor is konfliktusokhoz vezetett, amikor Göttingenbe utazott, hogy kora egyik vezető teoretikus fizikusától, Max Borntól tanuljon. Itt ismerkedett meg számos más tudóssal, akik később saját jogon is híresek lettek, például Enrico Fermivel és Werner Heisenberggel. Cambridge-ben az apátia volt a legfőbb problémája, itt viszont az ellentéte: olyan lelkesen és hevesen magyarázott Born óráin, hogy az osztály nagy része bojkottal fenyegette meg a professzort, ha nem hajlandó valahogy visszafogni Oppenheimert. Az erről szóló petíciót Born egyszerűen ott hagyta Oppenheimer asztalán, hogy el tudja olvasni, az amerikai pedig szó nélkül tudomásul vette az ítéletet. Doktori címét 1927-ben, mindössze 23 évesen szerezte meg. Szóbeli vizsgája után az azt lebonyolító James Franck azt mondta: 

Örülök, hogy végre vége lett. Már szinte ő volt az, aki engem faggatott.

Egy tudós a háborúban

Mire Oppenheimer az amerikai kormány látóterébe került, már több tucatnyi publikáció kötődött a nevéhez. A fizikus főleg a teoretikus asztronómia, a nukleáris fizika, valamint az elektromagnetika terén tette le névjegyét. Kutatásait sokat kritizálták azért, mert még a többi atomfizikus számára is nehezen értelmezhetőek, túl bonyolultan megfogalmazottak voltak. Ismert volt arról is, hogy publikációiban néhol-néhol becsúsztak matematikai hibák. Egyik tanítványa így emlékezett vissza róla: 

A fizikához nagyon értett, de az aritmetikában borzalmas volt.

Az atombomba megépítését célzó Manhattan-projektbe egyik volt harvardi professzora, James B. Conant hívta meg. A tudósnak eredetileg a neutronokkal kapcsolatos számítások elvégzése volt a feladata, amelybe óriási hévvel vetette bele magát. Azért helyezték végül a projekt élére, mert számos területen szakértő volt, valamint a felettesei megláttak benne egy olyan „előretörő önbizalmat”, amitől azt remélték, hogy sikerre viheti az óriási projektet.

Hamarosan azonban kiderült, hogy még ő is alábecsülte, mekkora munka lesz kifejleszteni az atombombát: a Los Alamos-i sivatagban felépített katonai laboratóriuma 1943-ban még csak pár száz embert foglalkoztatott, de 1945-re már több mint hatezren dolgoztak itt.

Az amerikaiak ekkor még attól féltek, hogy a náci Németország előzheti meg őket az atomversenyben, főleg Oppenheimernek hála, az USA előbb elkészült a projekttel. 1945 februárjában már készen voltak a tervek, július 16-án pedig fel is robbantották a világ első atombombáját a Trinity-nek (Szentháromság) hívott nukleáris teszt keretein belül.

Egy 1965-ös interjúban erre az eseményre így emlékezett vissza: „Mind tudtuk, hogy a világ már sosem lesz olyan, mint volt. Néhányan nevettek, néhányan sírtak. A legtöbben csendben néztek. Nekem eszembe jutott egy sor a hindu könyvből, a Bhagavad-gítából, amikor Visnu megpróbálja meggyőzni a Herceget, hogy elvégezze a kötelességét, és azért, hogy lenyűgözze, felveszi többkarú formáját, majd azt mondja: Én vagyok a halál, világok pusztítója. Azt hiszem, mindannyian erre gondoltunk, így, vagy úgy”.

Holott még pár hétig roppant büszkének és magabiztosnak tűnt, az atombomba bevetése Hirosima és Nagaszaki ellen augusztus 6-án töréspontot jelentett számára. Számos tudóstársával együtt úgy érezte, hogy a második város lebombázása már hadi szempontokból sem volt szükséges. Augusztus 17-én személyesen juttatott el egy levelet feletteseinek, amelyben kifejezte ellenérzéseit, és a nukleáris fegyverek betiltását követelte. Hamarosan Harry Truman elnökkel is személyesen beszélhetett, ám a találkozó rosszul sikerült: amikor azt mondta az elnöknek, hogy „vér tapad a kezemhez”, Truman rögtön berekesztette a tárgyalást, majd azt mondta egyik beosztottjának: Soha nem akarom többet ezt a kurafit az irodámban látni.

Az ember, akit megtört a győzelem

Miután a hadsereg feloldotta a Manhattan-projekt titkosítását, Oppenheimer az atomfegyverek hangos, és országszerte ismert ellenzőjévé vált, miközben egyre kevesebbet publikált és tanított. Hatását még pár évig a kormányban is ki tudta fejteni, azonban a hidegháború politikai légkörében nem nézték jó szemmel a fegyverkezés ellen felszólaló tudóst, akinek állítólag kommunistákkal is voltak kapcsolatai.

Már a negyvenes évektől folyamatosan követték és lehallgatták a titkosszolgálatok, 1949-ben pedig tanúskodnia kellett a kongresszus bizottsága előtt, amely az úgynevezett „amerikaellenes tevékenységeket” vizsgálta. Ez már a mccarthyzmus része volt: a negyvenes és az ötvenes években számos amerikai tudós, művész és szaktekintéllyel szemben folytatott az USA kormánya részben koholt eljárásokat, amelyek az országot voltak hivatottak megszabadítani a kommunista befolyástól.

Az ötvenes években már sokan szovjet ügynöknek tartották Oppenheimert, aki el is veszítette állami megbízásait, valamint befolyását az atomenergiával foglalkozó körökben. 

Egy 1954-es meghallgatáson a „hidrogénbomba atyjának” nevezett, magyar származású Teller Ede is ellene vallott. 

Halála után azonban véglegesen bebizonyosodott, hogy Oppenheimer sosem volt szovjet ügynök, 2022-ben pedig az amerikai kormány is elismerte, hogy jogtalanul vonták meg a tudós biztonsági hozzáférését.

Hátralévő életét Oppenheimer családja körében töltötte, és esetenként előadásokat is tartott a tudomány veszélyeiről, valamint annak szerepéről a társadalomban. Rehabilitációja lassan kezdődött meg, ám a hatvanas években már Lyndon Johnson elnöktől egy kitüntetést is átvehetett. Ekkor azt mondta: Úgy vélem, Elnök úr, lehetséges, hogy Önnek némi jóindulatra és bátorságra is szüksége volt ahhoz, hogy átadja ma nekem a díjat.

A tudós végül 1967-ben halt meg, miután – valószínűleg a sok dohányzás miatt – torokrákkal diagnosztizálták. Oppenheimer története a mai tudósok számára intő példaként szolgál egyes kutatások veszélyeiről, és arról, milyen könnyen válhatnak politikai célponttá is.

A fizikatörténet szaktekintélye, David C. Cassidy nemrég azt nyilatkozta a Science magazinnak, hogy Oppenheimer két Nobel-díjat is megérdemelt volna: az egyiket az A-bombával kapcsolatos teoretikai munkájáért, a másikat pedig a fekete lyukakról tett jóslatai miatt. Az elsőt azonban a mccarthyzmus miatt nem kapta meg, a másodikat pedig azért, mert már halott volt, amikor a kilencvenes években bebizonyították jóslatait.

Hozzászólna? Látogassa meg Facebook-oldalunkat!

Nyitókép: Oppenheimer fotója Los Alamos-i laboratórium belépőkártyáján, illetve Cillian Murphy Oppenheimer szerepében Christopher Nolan filmjében. Fotó: Wikimedia Commons / Los Alamos National Laboratory / Universal