„El fogják felejteni” – 50 éves a Watergate-ügy, a világ legnagyobb politikai botránya

1:47: hívtam a rendőrséget, ragasztószalagot találtam az ajtón.

Ezt bejegyzést, amit ötven évvel ezelőtt, 1972. június 17-én írt szolgálati naplójába a washingtoni Watergate komplexum éjszakai műszakban dolgozó biztonsági őre, az Egyesült Államok történelmének legfontosabb dokumentumai között őrzi az amerikai levéltár. Ezzel a pillanattal kezdődött ugyanis a világ legismertebb politikai botránya, ami végül Richard Nixon amerikai elnök bukásával ért véget.

A 24 éves Frank Wills éjfélkor kezdte meg reggel hét óráig tartó műszakját, és éppen a parkolót ellenőrizte, amikor a lépcsőházba vezető ajtó zárján egy ragasztószalagot talált, ami megakadályozta annak bezáródását. Eleinte nem gondolta, hogy bármi különösen érdekes dologra bukkant volna. Azt hitte, hogy éjszaka dolgozó karbantartómunkások rakták oda. Letépte a szalagot, majd szünetet tartott, és átment az utca másik oldalán található motelbe egy narancsléért.

Nagyjából egy órával később újra körbejárt az épületben, és észrevette, hogy a ragasztószalag visszakerült az ajtóra. Ekkor hívta a rendőrséget, jelezve, hogy feltehetően betörést történt. A hívásra három civil ruhás nyomozó ment ki a helyszínre, akik a lépcsőházban felfelé haladva minden ajtón bezáródást akadályozó szalagot találtak.

Majd felértek a hatodik emeletre, amit teljes egészében a Demokrata Párt vezetése, a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC – Democratic National Committee) foglalt el, és észrevették, hogy az oda vezető ajtót feltörték. A rendőrök fegyverrel a kézben kezdték átvizsgálni a sötét irodákat, ahol nagyjából 40 perccel a bejelentés után öt embert tartóztattak le.

Öltönyös betörők

Eleinte senki sem tudta, hogy milyen nagy jelentőségű esemény történt. Az öt betörő aznap délutáni bírósági meghallgatásán mindössze három újságíró volt jelen. Köztük volt Lesley Stahl, a CBS televízió fiatal riportere is. A mostanra már az amerikai újságírás egyik legnagyobb alakjának tartott Stahl az ötvenedik évforduló kapcsán elmondta:

Azért tudósíthattam a történetről, mert én voltam a kezdő. Annyira jelentéktelennek tartották, hogy az új lányt küldték oda. A CBS csak azért küldött oda riportert, mert a Demokrata Párthoz törtek be. A bíróságon rajtam kívül csak két másik riporter volt. Ennyire fontosnak és jelentősnek tartotta az újságíróvilág a betörést.

Az AP amerikai hírügynökség akkori híre alapján valóban nem tűnt nagy ügynek az eset, amiben semmi sem loptak el. A letartóztatott férfiak meghallgatásán azonban olyan részletek derültek ki, amik jelezték, hogy a betörés sokkal több piti bűncselekménynél. Már a betörők megjelenése is erre utalt: mindannyian öltönyt viseltek.

Kilenc hónapja voltam bűnügyi újságíró, de még soha nem láttam ilyen jól öltözött betörőket

– emlékezett vissza a CNN-nek Bob Woodward, a Washington Post újságírója, aki kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt mindenki másnál nagyobb szerepet játszott abban, hogy a Watergate-betörés az elnök bukásához vezető botránnyá nője ki magát.

Az ügy még furcsábbá vált, amikor kiderült, hogy miket találtak a sebészi gumikesztyűket viselő betörőknél, valamint a hotelszobákban, ahova bejelentkeztek a rablás előestéjén:

• Kifinomult lehallgatókészülékeket.
• A rendőrségi adó lehallgatására alkalmas rádiókészüléket.
• Tollnagyságú könnygázfegyvereket.
• Nagyjából 6500 dollárnyi készpénzt, aminek nagy része egymást követő sorozatszámú százdollárosokból állt.
• Két fényképezőgépet, és negyven darab, azokba való filmtekercset.

Egyértelmű vált, hogy a betörők nem tolvajok voltak, és a betörés nem holmi piti bűncselekmény. Stahl elmondta, hogy ekkor már egyre érdekesebbnek kezdett látszani az ügy. Aztán kiderült, hogy kik voltak a betörők.

A volt CIA-s és a kubaiak

Azt a kurva.

Ez volt Woodward reakciója, amikor az egyik gyanúsított a bíró kérdésre, hogy korábban hol dolgozott, három betűvel válaszolt: 

CIA.

Stahl így emlékezett erre vissza:

CIA. Atyaúristen, oké. Ez egészen új területre visz.

A bíróság előtt kiderült, hogy a betörők egyike, James McCord 1970-ig az amerikai hírszerzési ügynökség munkatársa volt, és azóta biztonsági tanácsadóként dolgozott. A többiek, akik mindannyian Miamiban éltek, úgy jellemezték magukat a bíróság előtt, mint „antikommunisták”, és kiderült az is, hogy egyikük, Frank Sturgis, több mint tíz évvel korábban a kubai katonai hírszerzésnek dolgozott.

Két nappal a betörés után Bob Woodward és Carl Bernstein megírta azt, amire most már úgy emlékeznek vissza, mint a Watergate-botrányról szóló első cikkre. Abból kiderült, hogy McCord az 1972-ben újraválasztására készülő Richard Nixon elnökválasztási kampányának fizetett dolgozója volt.

Ezzel kezdetét vette Nixon bukása, bár ezt akkor senki sem sejtette. Köztük maga az elnök sem. 

Két nappal az után, hogy kiderült, az egyik betörő a kampányának dolgozott, Nixon az egyik tanácsadójával folytatott beszélgetésben kijelentette, hogy az nem fog ártani választási kampányának. Az elnök közölte, hogy az egész ügyet „el fogják felejteni”, és hozzátette:

Mégis ki a fene fogja a felszínen tartani?

Nixonnak egy dologban igaza volt. A Watergate-betörés, és rákövetkező hónapokban megjelent újabb és újabb részletek, amik egyre erősebben a kampányszervezetéhez kötötték a betörést, és politikai ellenfelei ellen irányult lehallgatási kísérletet, egyáltalán nem ártottak elnökválasztási kampányának. 

Novemberben minden idők egyik legnagyobb győzelmével választották meg másodszorra is az Egyesült Államok elnökének.

Abban viszont tévedett, hogy senki sem fogja a felszínen tartani az ügyet. Az amerikai sajtó korábban soha nem látott lendülettel vetette bele magát a Watergate-ügy nyomozásába, majd a kongresszusban is elkezdődtek az esettel kapcsolatos meghallgatások, és szép lassan dőltek a dominók, aminek hatására az ügy egyre közelebb és közelebb került az elnökhöz.  

Nixon még így is megúszhatta volna, ha az egyik kongresszusi meghallgatáson ki nem derül, hogy az elnök titokban „bepoloskázta” saját magát a Fehér Házban, ahol hangra induló hangfelvevőrendszert telepíttetett, ami gyakorlatilag minden ott elhangzott beszélgetést rögzített. Miután az amerikai Legfelsőbb Bíróság utasítására azt át kellett adnia a különleges ügyésznek, kiderült, hogy az elnök aktívan igyekezett akadályozni a betöréssel kapcsolatos FBI-nyomozást, és ez végül a bukását okozta.

A kongresszus menet közben a republikánus politikusok támogatásával jelezte, hogy megindítják az elnök ellen az alkotmányos felelősségre vonási eljárását (impeachment), de Nixon azt nem várta meg. Mivel egyértelmű volt, hogy az eljárás azzal ér véget, hogy a kongresszus felmenti az elnöki pozícióból, inkább még azelőtt lemondott, hogy az megtörténhetett volna.

A Watergate-botrány miatt végül 69 kormányzati tisztségviselő ellen indítottak különböző bűncselekmények miatt eljárást, és szinte mindenki vagy bűnösnek vallotta magát, vagy elítélték. Köztük volt a Nixon-kormány két minisztere is. Nixon azonban ezt is megúszta. Az elnöki székben helyére lépő alelnöke, Gerald Ford ugyanis elnöki kegyelemben részesítette.

Az elsők, akik börtönbüntetést kaptak, azok maguk a betörők voltak, valamint a betörést megszervező és kiötlő, a Fehér Háznak, majd a Nixon-kampánynak dolgozó Howard Hunt és G. Gordon Liddy.

Egyvalakit azonban soha nem ítéltek. Azt, aki utasítást adott a betörésre.

Ki csinálta, és miért?

Ötven évvel a betörés után ugyanis még mindig nincsen válasz arra az alapvető kérdésre, hogy kinek a parancsára hajtották végre az akciót. Arra nincsen semmilyen bizonyíték, hogy Richard Nixon adott volna utasítást, ahogyan arra sem, hogy az elnök tudott volna a tervről.

Nem tudjuk, hogy ki rendelte meg a betörést. És nem igazán tudjuk, hogy mit is csináltak pontosan aznap este a betörők

– mondta el a CBS News-nak Garrett M. Graff történész-újságíró, akinek idén jelent meg könyve a Watergate-ről. Graff a Vanity Fair című lapban publikált írásában több lehetséges elméletet is említ.

Lehet, hogy Larry O’Brian demokrata pártelnök telefonját akarták bepoloskázni, hogy megtudják, milyen terhelő információi vannak Nixonról, vagy azért, hogy róla tudjanak meg titkokat. De lehet, hogy nem is a lehallgatás miatt voltak ott, hanem a székházban lévő szekrényekben elrejtett iratok megszerzése volt a legfőbb cél. De az is felmerült, hogy az egész ügy egy luxusprostituáltakat ajánló ügynökséggel kapcsolatos.

Egy összeesküvéselmélet-szerű lehetőség szerint pedig az egész betörés mögött a CIA állt, ami szándékosan intézte úgy, hogy a betörők lebukjanak, és így ártsanak Nixonnak, aki különösen rossz kapcsolatban állt a hírszerző szerv igazgatójával.

De, az is lehet, írja Graff, hogy mindegyik elmélet egyszerre igaz. És könnyen lehet, hogy talán soha nem tudjuk meg, pontosan mit is kerestek a betörők a Demokrata Párt irodáiban.

Nyitókép: A Watergate komplexum, egy 1973 szeptemberi felvételen. Fotó:  Bettmann / GettyImages